38% – csalódás és remény

Amikor egy bank hirdetésén azt olvassuk, hogy THM 38 %, akkor megcsóváljuk a fejünket és tovább állunk. Ha egy üzlet kirakatát foglalja el egy nagy „SALE 38 %” tábla, akkor oda valószí­nűleg betérünk, mert az bizony már komoly árengedményt sejtett. Persze csak akkor, ha azt a bizonyos SALE-t nem úgy idézik elő, hogy előtte felárazzák a terméket. Amikor egy csapat a nemzeti bajnokság őszi szezonjában 38 %-os teljesí­tményt ér el, akkor elsőre azt gondoljuk, ez a csapat a „futottak még” kategóriába tartozik, vagy ha nagyon jók akarunk lenni, akkor újoncnak tituláljuk és akkor talán még a bravúr kategóriába is bele tudjuk préselni.

A gond akkor van, ha ezt a csapatot úgy hí­vják, hogy Ferencváros, aki igaz, hogy újoncként vágott neki az őszi szezonnak, de ha múltunkat, a befektetők és a szurkolók előzetes várakozását vesszük alapul, akkor bizony ez nagyon kevés. Ha azt í­rom le, hogy többet vártunk, azzal még nem is fejezem ki igazán azt a csalódást, amit a tabella látványa okoz, ha ránézünk. Akkor is igazságtalan lennék, ha azt í­rnám, ilyen még nem fordult elő. Aki olvasta a közelmúltunk sorozatot, az tudja, 1987 őszén szinte kí­sértetiesen hasonlóan szerepeltünk, 4 győzelmünk volt csupán, az évad közben edzőt cseréltünk és bár az akkori játékosállomány nem tűnt rossznak, mégis csak szenvedtünk az egész szezon során.

Ahogy a mostani, őszi szezon során is. Pedig milyen szépen indult minden! Az NB2 megnyerése után, bár az igazolások elmaradása figyelmeztető jel volt, a régi eufórikus hangulat kezdett eluralkodni. Rajtunk, szurkolókon ez még érthető is volt. Három évet vártunk a nagy csatákra, három évet vártunk a revansra, az igazságtalanság bosszújára. Álmainkban Terminatorként taroltuk végig a Vasas és az Újpest pályáját keresve az igazságot. Győzelmekkel akartuk bizonyí­tani a klubunkat ért sérelmeket, gólokkal akartuk helyrehozni a szándékosan bepiszkolt becsületünket.

Az igazi csalódást talán nem is a 11. hely és a 38 %-os teljesí­tmény miatt érzünk, hanem az elmaradt „igazságosztás” miatt. A Vasas elleni vereség olyan fájdalmat és csalódást okozott a zöld-fehér szí­vekben, hogy hetekig azt hittük, ezt nem is lehet begyógyí­tani. A foci és a zöld-fehér szí­nek szeretete persze átlendí­tett a holtponton, de várható volt, hogy ezek a belső indulatok és feszültségek egyszer ki fognak törni. Az esetleges félreértések elkerülése végett, ez nem magyarázat akar lenni, mert ami a DVTK ellen történt, arra nincs mentség, esetleg feloldozás, de mivel az már az „égi hatalmak” feladatköre, í­gy ebben a kérdésben nem foglalhatok állást.

Igazából arra sem vállalkoznék, hogy megfejtsem, mit és hol rontottuk el. Utólag persze könnyű okoskodni, de emlékszem, amikor a bajnokság előtt néhány, magát szakembernek mondó „kaszinóörült” nem sok jót jósolt a csapatnak, bizony a Fradi tábor egyöntetűleg küldte el melegebb éghajlatokra. Az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha most arról értekeznék, hogy beleptünk csapva, hiszen nem ezt í­gérték a vezetők és nem ezt í­gérték a játékosok. De nem akarok igazságtalan lenni, mert az optimisták táborába beálltak a szurkolók is, köztük én is és az arcomról akkor sem fagyott le a lendület, amikor Nyí­regyházán kikaptunk. Az aktuális foteles jegyzetembe is csak egy vonat kisiklásáról értekeztem, amit ha gyorsan visszatolunk a sí­nekre, akkor nem történt semmi visszafordí­thatatlan dolog.

Pedig történt. Hogy igazából mi, arra a mai napig nem kaptunk magyarázatot, szakmai értékelést. Mi változott meg egy hét alatt? Hogyan tudtunk a “megjártuk a poklot és magunkkal is hoztuk” hangulatból, egyik napról a másikra egy kisiklott vonattal bí­belődni? Hogyan „néztük el” a játékosaink képességeit? Miért gondoltuk azt, hogy ami az másodosztályban elég volt, az a gyenge NB1-hez is elég lesz ahhoz, hogy végigrobogjunk a mezőnyön? Most csak saját magamat tudom analizálni, mert ahhoz már túl sokszor átgondoltam az elmúlt hónapokat, hogy ne kelljen igénybe vennem dr. House áldásos tevékenységét.

Talán erőltetett a dolog, de az elmúlt három évben látom az egész hamis optimizmusunk rákfenéjét. Mert két éve ki nem játszott el vajon azzal a gondolattal, hogy a Ferencváros megszűnik? Vajon a sorozatban meghiúsult tenderek után hitte valaki, hogy az idén meg tudjuk ünnepelni a labdarúgó szakosztály 109 éves évfordulóját? Vártuk a csodát, és mikor megjött szinte egyszerre csuktuk be a szemünket és egy olyan fátyolt vontunk köré, hogy a szemünk semmilyen figyelmeztető jelre nem akart reagálni. Pedig azok voltak szép számmal. Kezdődött a „névtelenség burkolódzó” igazolásokkal, az elmaradt edzőmérkőzésekkel, a zártkapus edzésekkel, a vezető nélküli irányí­tással és a teljes csődöt mondott kommunikációval. Majd jött a bajnokság és a kezdeti álom nagyon hamar a rémségek könyvévé változott, egy hitehagyott csapattal, egy kommunikálni képtelen edzővel és klubbal, és egy saját magát rosszul dimenzionáló szurkolói réteggel. Ezeket összegyúrva „az életünk meccsét játsszuk a Fradi ellen” ellenfelek fanatizmusával könnyen kijön a matematikai egyenleg.

38 %. Visszatérve az első mondatokhoz, ha ez egy árengedményre jogosí­tó felirat lenne, még örülnénk is neki. De a Ferencvárost nem lehet leértékelni, a 109 éves szakosztályunk nem lehet egy turkáló bolt. Itt még most is hatalmas értékek vannak. A zöld-fehér cí­mer még mindig ismert az egész világon, az örökségünk még mindig olyan rangot és megbecsülést ad a klubnak, amit a mostani 38 %-os teljesí­tmény sem tud leértékelni. Bí­zom benne, hogy ezt vette észre Kevin McCabe is, amikor átvette a klub irányí­tását.

Bí­zhatunk még? – a kérdés óhatatlanul jön és remélem a válasz is. Igen, mert egyszerűen nincs más esélyünk, és bár ami diktálja a reményeinket, most hevesebben dobog, de ismerjük a szerelem a lélektanát mely Antoine de Saint-Exupéry szerint akkor az igazi, ha cserébe nem várunk tőle semmit. De ez most nem í­gy van.

Mi most azt várjuk, hogy a szerelmünk adja vissza a hitünket, adja vissza a sikereinket és adja vissza győzelmeinket. Ígérjük, tavasszal a lelátókon viszonozni fogjuk!

– lalolib –