44 év szorításában – A felemelkedés éve?
1972-t írunk. Elhagytuk a hatvanas évek forrongó éveit, véget értek a diáklázadások, enyhült a hidegháború, de Vietnamban még folytak harcok. Ember járt a Holdon és létrehozták az internet elődjét, igaz az kizárólag az amerikai védelmi rendszert szolgálta. A világ labdarúgása még mindig ámuldozott az 1970-s VB-t nyert brazil válogatotton, miközben Magyarországon annyi vészharangot kongattak meg, hogy azok zúgása még a Mariana-árokban is érezhető volt. Még három év sem telt el a magyar labdarúgás “Titanic-ja” óta. A mai napig sokak szerint az 1969. december 3-i, Marseille-i “jönnek a csehszlovákok” zárta le a magyar labdarúgás legendás korszakát. 1969-ben a Sós Károly vezette magyar válogatott elbukott és utána annyi fej és láb hullott a porba, hogy azt hittük, a világ labdarúgása örökre bezárja a kaput Magyarország előtt. Ebből a káoszból és teljes kiábrándultságból kellett újjá varázsolni a válogatottat. Ráadásul 1972-ben elég kaotikus volt labdarúgás, hiszen az EB mellett készülni kellett az olimpiára és a ősszel kezdődő VB selejtezőkre is.
Tényleg olyan reménytelen volt a helyzet Marseille után? Ez nem is egyszerű kérdés. Marseille után senki sem tolakodott szövetségi kapitánynak, kézenfekvő lett volna Lakat Károly kinevezése, aki 1964-ben és 1968-ban is olimpiát nyert a válogatottal, de a szövetség vezetői annyira azért nem szerették a “semleges politikai nézeteket képviselő” Tanár urat, sőt a két olimpiai arany után nem, hogy nem nevezték ki, de Illovszkyt még a “fejére is ültették” az olimpia válogatottnál. Addig egy köztes megoldást választottak és Hoffer Józsefet nevezték ki a nagy válogatott kapitányának. Csupán 10 meccs jutott neki és amikor 1971. május 19-én Szófiában kikaptunk Bulgáriától az EB selejtező csoportkörének második mérkőzésén a magyar labdarúgás irányítói visszahívták Illovszky Rudolfot, aki 1966-67 ben volt már a válogatott kapitánya. A sors furcsa fintora, hogy első kapitányságáról szintén egy EB selejtezőn elszenvedett vereség után kellett megválnia. Őt követte Sós Károly, majd jött Marseille és Hoffer, a körforgalom meg Szófiában vezette vissza a kapitányság autóját a Vasas legendás játékosához, aki “másodállásban” az olimpia csapat irányítását is átvette Lakat Károlytól. Egy kicsit kaotikus volt a látkép és látható volt a kapkodás is mellyel megpróbálták menteni az 1969-s kudarcot.
Amellett, hogy a labdarúgás irányítói elég fejetlenül próbálták visszalapátolni a magyar foci hírnevét, magát a játékot még mindig olyanok játszották, akik vagy már bizonyítottak, vagy éppenséggel a fiatalságukkal hoztak új színt a zöld gyepre. A Fradi aranykora leáldozóban volt, sokan temették is az „Aranylábú Gyerekek” jövőjét. Ez meg is látszott a válogatott „behívóin”, 1970-ben egyedül Páncsics Miklós tartotta a frontot, majd 1971-ben, az EB kvalifikációs évében a sérüléséből felgyógyuló Albert Flórián is pályára lépett két mérkőzésen Hoffer József kapitánysága alatt, majd jött Illovszky Rudolf, aki már a mágikus újpesti csatársorra épített, de bizalmat szavazott Géczinek, Juhásznak, és Szőkének is, sőt a sorsdöntő Románia elleni mérkőzéseken már több zöld-fehér játékos volt a pályán, mint lila-fehér, de erről a folytatásban írunk.
Magyarország a II. selejtező csoportba került Norvégiával, Franciaországgal és Bulgáriával. Azzal mindenki egyetértett, hogy Norvégiánál jobbak vagyunk, de a teljesen átalakított válogatottat (négyen maradtak a marseille-i csapatból) mégis inkább féltették az első csoportmérkőzésen Oslóban, 1970. október 7-én. Az akkori újságokat átböngészve az a benyomásom, hogy maguk az újságírók sem tudták eldönteni, hogy valójában hová is helyezzék a 3:1-s győzelmünket. „Ég óvja a magyar szakvezetőket attól, hogy szép álmokba ringassák magukat, és túlzott következtetéseket vonjanak le az oslói mérkőzésből.” – írta a Képes Sport. Nem egy optimista álláspont, de ne felejtsük el, csak 10 hónap telt el a „földrengés” óta, amit talán egyetlen pillanatra sem tudott szakmailag helyére tenni a magyar labdarúgás és a magyar közvélemény. Pedig ha Albert, Dunai, Páncsics és Szűcs vállalni tudta volna játékot, talán minden másképp alakul. Vagy ha az 1967-ben és 1968-ban a csúcsra járatott Fradival bajnokságot nyerő és VVK döntőt játszó Lakat doktort nem golyózzák ki a Fradiból, majd nem minősítik le az olimpia válogatottnál, hanem kinevezik szövetségi kapitánynak, minden bizonnyal Marseille-be sem kellett volna elutaznunk, legfeljebb turistaként.
1971 az EB kvalifikáció jegyében telt el. Bemelegítésként április elején, a bécsi Prater stadionban 2:0-ra legyőztük a „sógorokat”, Bene két gólt szerzett, a Császár újra pályára lépett címeres mezben („Úgy érzem magam, mint amikor először játszottam a nemzeti tizenegyben, 1959-ben. Súlyos sérülésem után nem számítottam arra, hogy még egyszer válogatott lehetek.”) és Joao Havelange, a brazil szövetség elnöke a mérkőzés után meghívta a magyar csapatot Rióba, egy júliusi válogatott mérkőzésre. A közvélemény elég óvatosan fogadta a győzelmet, az újságok hasábjain a „ne becsüljük túl, de ne becsüljük le…” kettős jelentése virított, utalva arra az apátiára mely még mindig nem hitte el, hogy a magyar labdarúgás ki tud kászálódni a gödörből.
A viharfelhők a következő két EB selejtező mérkőzésen újra elfoglalták Magyarország egét. Először a Népstadionban, április 24-én, 45 ezer néző előtt (annyira azért még sem fordultak el a szurkolók a focitól) 1:1-s döntetlent játszottunk a franciákkal. „Egy pont…” – hirdette öles betűkkel a Képes Sport, a tudósításban több volt a negatívum, mindenki szakértőknek gondolta magát, „Rothermel nagyot hibázott a gólnál”, „hátul ijesztő rések”, „emberfogás – sehol!”, „elől nem volt kinek adni a labdát”, „sok rossz lövés, rossz átadás, elpattanó labda” – ehhez hasonló megállapításoktól volt hangos a sajtó. Ezektől függetlenül sokkal több helyzetünk volt, nyerhettünk is volna, de a kritikus sajtó még ezt is a csapat ellen fordította: „Van élet a magyar csapatban, csak…ezzel a sokak által joggal megállapított mezőnyfölénnyel is vigyázzunk.” Végigböngészve a sajtót, nem nehéz megállapítani, hogy nem volt könnyű dolga a szakmai vezetésnek folyamatosan hátszéllel szemben evezni.
1971. május 19-én ez a hátszél már orkánná erősödött. „Felébredünk végre?” – egy újabb Marseille-ként vetül a szófiai 0:3 a magyar labdarúgásra? A megalázó vereség után olyan bírálat-cunami zúdult a magyar focira, mely még azt is megkérdőjelezte, hogy érdemes-e tovább folytatni az EB kvalifikációt. Földbe döngölték a szövetségi kapitányokat, a játékosokat, a klubedzőket, az egyesületeket, röviden mindenkit, aki képtelen volt két év alatt visszahozni a magyar labdarúgás régi hírnevét. „Fel kell ébredni a hamis illúziókból és a valóság követelményei szerint cselekedni”.
Az ébredés első állomása Hoffer menesztése és Illovszky Rudolf kinevezése volt, 1971 nyarán már az új kapitánnyal repült el a válogatott Braziliába, „a szépséges Rióba Pelé „király” búcsúünnepségére”. Az őszi EB menetelés előtt Budapesten még legyőztük Jugoszláviát, majd jött a sorsfordítónak számító Bulgária elleni visszavágó, ahol csak a győzelem adhatott reményt. 76 ezer néző (!) az „együttérzés és a bizalom” jegyében váltott jegyet, a sajtó is visszakozott egy kicsit, de még mindig nem nagyon bízott a csapat továbbjutásában: „igaz, hajlamosak vagyunk túlzásokra, vagy nagyon örülünk, vagy nagyon szomorkodunk, s az is előfordult, nem is egyszer, hogy felfújunk jelentéktelen győzelmeket.” Pedig a válogatott visszavágott, nyertünk 2:0-ra, ezzel felcsillantva a remény már nagyon is pislákoló lángocskáját.
Mely láng 1971. október 9-én olyan erővel csapott le Párizsra, hogy attól a franciák reménye szállt el.
„A magyar válogatott teljes egészében jobb volt, az eredmény igazságos; a magyaroktól mindig vereséget szenvedtünk, és több mint 30 éve nem sikerült győzni ellenük” — állapította meg tárgyilagosan Georges Boulogne francia kapitány. A France Soir-ban Jean Eskenázy írta: „Meglepődve hallottam a mérkőzés előtt a rádióban a nyilatkozatokat, miszerint a magyar csapat nem leküzdhetetlen hegy. Nos, bizonyos, hogy nem Himalája, de legalábbis Mont Blanc, míg a francia együttes legfeljebb a Montmartre magaslatát éri el.”
Nyertünk 2:0-ra, ezzel lépéselőnybe kerültünk, az utolsó Norvégia elleni mérkőzés előtt vezettük a csoportot, és mivel hátra volt még oda-vissza a francia-bolgár párharc, így minél több góllal kellett nyernünk ahhoz, hogy kényelmesen hátradőlve várjuk a két riválisunk küzdelmét. Négy gól, helyenként jó játék, vezettük a csoportot, a sorsunk innentől már nem a mi kezünkben volt. Országos „tipp-mix” akció indult, mindenki számolgatott, variációk garmada látott napvilágot. Amikor aztán november 10-én a franciák 2:1-re verték a bolgár válogatottat, már tisztult a kép, Bulgária kiesett a versenyből, a franciáknak meg négy góllal kellett volna győznie a visszavágón ahhoz, hogy megelőzzék hazánkat. Mikulás előtt két nappal nem történt csoda Szófiában, a hazaiak nyertek 2:1-re, így a magyar válogatott magabiztosan nyerte meg II. csoport küzdelmeit.
Évzárásként elkezdődtek a VB csoportmérkőzései is, Valettában vertük 2:0-ra Máltát, így végül is eredményes évet zárt a magyar labdarúgás. 9 mérkőzésből 6 győzelem, 2 döntetlen és csupán 1 vereség, 15:5 gólaránnyal. Mindezek tudatában vajon tényleg válságban volt a magyar labdarúgás? Vagy talán a marseille-i pofontól még mindig homályosan láttunk? Esetleg a hatvanas évek olyan súllyal nehezedett az új évtizedre, mint az Aranycsapat emléke az egész magyar labdarúgásra?
Túl sok időnk nem maradt az elmélkedésre, hiszen ahhoz, hogy kijussunk az EB-re, még hátra volt a sorsdöntő Románia elleni mérkőzésünk.
(folytatjuk)
11 hozzászólás a(z) 44 év szorításában – A felemelkedés éve? bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ha már Marseille szóba került.
A napokban került a kezembe a Sportélet 1971-es egyik kiadványa, benne a Marseille után c. cikkel.
A cikkben leírják, hogy a TF-esek mérték a futásmennyiséget, gyorsaságot, sprinteket, vizsgálták a dinamikát.
A Manchester City – Honvéd meccsen két angol játékos is 6000 métert futott. Ugyanezen a meccsen a Honvéd jó nevű játékosa 1500 métert.
Később tovább vizsgálták a meccseket és a 6ezres adathoz képest fele ill. harmada volt a vizsgált játékosok teljesítménye.
(Persze, hogy milyen posztokat hasonlítottak össze az nem mindegy.)
Jóval később Pintér Sándor, a Honvéd kiválósága egy interjúban annak (is) tulajdonította a ’78-as VB-re való kijutást, hogy futtatták őket.
Persze mások meg a pokolba kívánták ugyanezt.
Jó, ha Colin Bellt és Kocsis Lajost hasonlították össze … egyébként igaz, ez SZAKMAI kérdés! Onnan kezdett rohamosan zuhanni a magyar edzők addig fantasztikus presztízse!!! „Majd a magyaros technika …” utána már az sem maradt, de futni igazából a mai napig nem tanultunk meg … pedig az nem olyan nehéz! Egyébként, Kutast lehet szidni – biztos lehet!-, de a sokat szidott, átkozott – tényleg túl mechanikus- követelményrendszernek is (mondom: IS!) köszönhető volt, hogy a hetvenes évek közepére előrébb léptünk, szerényebb játékosanyaggal is, mint amilyen még a ’70-es évek elején volt!
Nemcsak az, hogy kijutottunk a ’78-as 16 csapatos VB-re(!!!), hanem a válogatott 75-77 közötti eredményei, a Fradi KEK-döntője, vagy, hogy egy MTK 8 közé jutott a KEK-ben (!!!)- ahol nem is alázta meg a későbbi győztes HSV- … az, hogy az NB I-ben majd 10 ezer volt a nézőátlag, de a III.osztályban is majdnem annyi, mint most a „mennyeiben” … Nyilasi Tibit 21 évesen Európa 5-6. legjobb játékosának választották!!! Soroljam?
1969 a Magyar futball nemzetközi sikerének végpontja ?
Albert az 1969-es lí btörése utí n vissza tudott jönni még ?
1969 utí n a Fradi í tadta a Dòzsí nak a stafétabotot ?
Laci, ha csak egy pontot szerzünk Dániában -az is óriási kudarc lett volna akkoriban!!!-, vagy ha a CSÁSZÁR nem sérül meg … vagy ha győzünk Prágában 3-1-ről … nos, akkor lehet, hogy sok minden máshogy alakul … sem a szurkolókkal, sem a futballistákkal nem utáltatják meg a futballt, és egymást … bár, a fene tudja … valahol szükségszerű, hogy a kis, csóró országok egy idő után elindulnak lefelé … Svájc évtizedekig ott volt a VB-ken a legjobb 8 között, ma őrjöngve ünneplik a sok koszovói játékosukat, hogy kijutnak egy EB-re … fene se tudja … a Fradi akkor tényleg átadta a stafétabotot a Dózsának, de mindkettő Európa legnagyobb csapatai közé tartozott … azért, AZ a Dózsa nem semmi volt, legyünk őszinték!
Mintha mostantól a következő években nem a Bayern, hanem a BVB lenne a német bajnok … (bár így lenne! 😀 ), attól még a német futballnak nem kellene összezuhanni …
lacimadí r drusza,
„… sem a szurkolókkal, sem a futballistákkal nem utáltatják meg a futballt….”
Ez szí momra (elnézésedet kérem) még egy kis magyarí zatra szorulna, hiszen nem Magyarorszí gon éltem í t azokat a 60-es éveknek a végét.
Ahogy megértettem a hozzí szòlí saidbòl akkor az az 1969-es év nem csak a Csí szí r, hanem a Magyar futball összezuhaní sí t is jelentette volna.
Ennek — ahogy értesültem — politikai okai lehettek, hiszen Kí dí rék le vették a kezüket a sportròl és a labdarùgí sròl.
A 60-es évek vége azonban nem csak a fociban, hanem politikailag is egy nagy kìjòzanodí st hoztak magukkal. Vegyük csak a dií klí zongí sokat, mikor belí ttí k a fiatalok, hogy itt valami nagy „business”-nek ültek fel.
A 60-as évek vége meg a nagy telekommunikí ciòs ví lsí got is hozta magí val, ùgy hogy talí n az emberek nem is akartak mí r kijí rni a pí lyí kra, hanem szépen otthon, a képernyôkrôl, fröccs és egyébb mellett, akartí k élvezni otthon a meccseket.
Vagyis: A labdarùgí snak, mint közösségi és közönségi sportnak kivették ìgy a talajt a lí bai alòl.
Ebbe a nagy összezuhanásba én nem nagyon hiszek. Tragédia volt Marseille, ahogy Bern is 54-ben, de talán nem kellett volna a vödröt a fejünkre húzni. Jó lenne megfejteni, hogy vajon miért is ivódik belénk magyarokba egy-egy vereség ilyen mélyen. Miért nem tudunk másnap már talpra állni és nem évtizedeken át nyalogatni a sebeinket.
Ha 69-nél húzzuk meg a vonalat, akkor hová helyezzük 1970-1986 közötti időszakot? Bár 1976-ban és 1980-ban nem volt ott az EB-n, de nem is szerepeltünk le. Ráadásul a VB-ken meg ott voltunk. Aztán jött a 0:6 és ismét gyászoltunk.
Köszönöm lalolib a ví laszodat.
A 60-as évek (legalí bb szí momra, aki akkor született), mindig valami bûvös, rejtélyes és arany idôszaknak szí mìtott, amikor fellazultak sok feszes 50-es évek-beli kötelékek.
A 60-as években „minden lehetségesnek” tûnt.
Jöttek a 70-es évek. Ezek azoknak szí mí ra, akik (nem csak mint én, mint 10-en évesek) akkor voltak 20 (vagy több) évesek nagy sokknak szí mìthatott, hogy a civilizí lt euròpai tí rsadalom felült valamilyen vonatra, amelyen nem volt vészfék, és nem tudni volt, hova is indult.
Milyenek is voltak valòjí ban, Magyarorszí gon, azok a 60-as évek, ahol a Népstadion 80.000 embert is vendéglí tott egy derbyre.
Az enyülés politikí ja, vagy csak egy ravasz politikai sakkhùzí s, hogy eltereljük a figyelmet a valòdi problémí kròl (ahogy ezt lacimadí r emlìti) ?
Ha a labdarùgí s valòjí ban kikerült (volna) a Politika kezeibòl, akkor a 70-es évek megint rí tették volna ùjjí a kezét ?
Az Alberték 60-as éveit szí momra valamilyen ragyogò fénysugí r veszi körül.
Talí n YSE-t kellene megkérdezni, hogy valòjí ban olyan fényes volt-e.
Hogy összegezzek:
A 60-as évek akkor: egy nagy felszabadulí s
A 70-es évek és toví bb a Politikí ban valò ùjabb befogí s. Vagyis: kijòzanodí s.
Lalolib, egyetlen példa, 10 éve hivatkozom rá társaságban: 2006-ban a németországi VB-n Argentína – Szerbia 6-0! Emlékszik még rá valaki? Mert 1/2 év múlva már a szerbek sem! Aznap el voltak keseredve, 3 napig dünnyögtek, utána kész! De nem gazdagodott meg a fél ország abból, hogy „Miért beteg a szerb futball?”, meg „Gyógyít6atlan” stb. könyvek tucatjait adták volna ki … Itt igazad van, a vödröt a fejünkre húzzuk, a vízzel kiöntjük a gyereket is … Sajnos, már emlékszem Marseille-re is (kölyökként), Szófiára, Dortmundra, Irapuatora (hogy a többiről, az azt követő gyalázatokról – Reykjavík, Vaduz, La Valletta stb.- ne is beszéljek) … mások mégis túl tudtak lépni a legarcpirítóbb vereségeken is … mi meg rögtön: „nemzethalál, sóbánya, szántsuk be a futballpályákat” stb. – speciel ez utóbbi sikerült a ’90-es években :(((
’80-as években a „jugók” 6-1-re !!! kikaptak Skóciától valami tétmeccsen … 3-4 hónappal később kérdeztem egy zentai -amúgy horvát- ismerősömet, hogy most mi van? Legyintett, rég volt már, azóta győztünk XY akárki ellen … na, erre nem vagyunk mi képesek … ez talán tényleg a nemzetkarakter része … amikor a jég elveri a szőlőt, a magyar gazda pedig nekiugrik a megmaradt tőkének fejszével: Lássuk uram, mire megyünk ketten? – Szeretünk szenvedni, sajnáltatni magunkat, és túl sokáig zokogni …
Persze, szükségszerűen lemaradt a magyar futball a régi (60-as évekig tartó) elitszintjéhez képest … de a közhangulat rosszabbnak érzékelte a ’80-as évekig, mint amilyen volt … azóta viszont tényleg olyan …
Megjegyzés Hofihoz és Véghez. Akkoriban CSAK az jelenhetett meg vagy hangozhatott el (főleg nagy példányszámban, illetve nagy közönség előtt), amit a „Fehér Házban” jóváhagytak… (vagy esetleg még biztatták is az illetőt…
Igen, erre céloztam én is … akkoriban jöttek rá, hogy az elégedetlenséget jobb átterelni egy, amúgy népszerű műfajra … akkor nem volt bulvársajtó … manapság ezt úgy oldják meg, hogy ár/adó emelés előtt milliós példányszámban közzéteszik: VV „Hülyőke” szakított VV „Méghülyőkébbel” … és lesz téma a munkahelyeken (már, azon a kevésen, ami megmaradt, és ahol lehet még napközben néhány szót váltani egymással) … Imre bácsi! Állítom, hogy a magyar futball egyik (nem egyetlen, nem is a legfontosabb) hátráltatója az volt, amikor a „MAGAS POLITIKA” – az ’50-es évekkel ellentétben- rájött, hogy jobb, ha a nép a futballt, a focistákat utálja … MAI NYELVRE lefordítva: mintha Argentínában az lenne az állandó téma, hogy Messi milyen lusta, nem csinál semmit, csípőre teszi a kezét, el kellene küldeni kapálni … és az elkeseredett, szegény népből sokan mondanák ott is, hogy: IGEN!
Itt évtizedek óta divat -sőt, bizonyos körkben kötelező!- utálni a labdarúgást, a Magyar Válogatottat, a FRADIT … évtizedekig ilyen körökben mozogtam, tudom! Ha bejelentettem, hogy átmennék a másik szobába, mert magyar/Fradi meccs kezdődik, úgy nézett rám mindenki, mint egy vérszomjas, elmebeteg sündisznóra: „Micsoda? Focimeccs? Magyarok? Fradi?” – Örültem, ha nem dobtak ki …
Ragyogó írás … akkoriban lett milliomos a Végh Antal nevű firkász a „Miért beteg a magyar futball?” c. firkálmányból … ami tele volt pletykákkal /azért xar a magyar foci, mert a focisták Picasso-szobrokat (???) dobálnak ki a vonatból/, részigazságokkal /voltak bundameccsek, lanyhult a játék irama/, döbbenetes hozzá nem értésről bizonyságot tevő, „megdönthetetlen” okosságokkal /Miért a Vasas megy Dél-Amerikába, miért nem valamelyik szegény vidéki csapat? Hát azért, mert a Vasast HíVTÁK!!!/ Idióta barom volt Anti bácsi, de elsőként érzett rá -na jó, Hofi után másodikként/, hogy jó nagyokat kell rúgni a magyar labdarúgásba, népszerű, tuti üzleti siker, és a pártelit is rájött, hogy jobb, ha a futballt szidja a nép, ha amiatt dühöng … a magyar futballszakma pedig sértődötten begubózott, bezárkózott … pedig semmi más nem történt, akkoriban esett ki (örökre?) a világ elitjéből Ausztria, Svájc, Magyarország … kiderült, hogy SOKKAL több meló kell ahhoz, hogy egy ilyen kis ország a középmezőnnyel tartani tudja a lépést … persze, ahol szilveszteri, évtizedek óta is emlegetett kabarétréfa lehetett, hogy az együgyű -hülye- gyerek, aki azt sem tudja, ki volt Petőfi, „természetesen” futballista akart lenni … nos, okok-okozatok végtelen és folyamatos összefüggésben vannak egymással … A politika igazán Marseille után hagyta magára a futballt -és részben a magyar sportot-, nem a rendszer/gengszterváltás után … Kádárék rájöttek (tanulva ’54-ből!!!), hogy nem kell olyan szorosan a rendszerhez láncolni a sportot, mert a sportban veszíteni is lehet … viszont, ha kudarc ér bennünket a sportpályán, az kiváló szelep a düh, méreg, csalódottság levezetéséhez … innentől kezdve nem volt megállás … szinte 2015-ig (norvég-meccsek!) szégyellni való volt, ha egy szülő focizni vitte a gyerekét … ergo: intelligens családból kevés gyerek veselkedett neki, maradtak azok, akik kevés munkával akartak divatos cuccokkal, kocsival stb. villogni a butuska libácskák előtt … ördögi spirál indult lefelé … már az ötvenes évek vége óta, csak akkor még volt annyi klasszis játékosunk és csapatunk, hogy ez sokáig nem látszott … no, és külföldi futballt szökőévenként láttunk … egyszerűen nem volt napi összehasonlítási alap … de erről a témáról könyvtárakat lehetne írni …