44 év szorí­tásában – A felemelkedés éve?

1972-t í­runk. Elhagytuk a hatvanas évek forrongó éveit, véget értek a diáklázadások, enyhült a hidegháború, de Vietnamban még folytak harcok. Ember járt a Holdon és létrehozták az internet elődjét, igaz az kizárólag az amerikai védelmi rendszert szolgálta. A világ labdarúgása még mindig ámuldozott az 1970-s VB-t nyert brazil válogatotton, miközben Magyarországon annyi vészharangot kongattak meg, hogy azok zúgása még a Mariana-árokban is érezhető volt. Még három év sem telt el a magyar labdarúgás “Titanic-ja” óta. A mai napig sokak szerint az 1969. december 3-i, Marseille-i “jönnek a csehszlovákok” zárta le a magyar labdarúgás legendás korszakát. 1969-ben a Sós Károly vezette magyar válogatott elbukott és utána annyi fej és láb hullott a porba, hogy azt hittük, a világ labdarúgása örökre bezárja a kaput Magyarország előtt. Ebből a káoszból és teljes kiábrándultságból kellett újjá varázsolni a válogatottat. Ráadásul 1972-ben elég kaotikus volt labdarúgás, hiszen az EB mellett készülni kellett az olimpiára és a ősszel kezdődő VB selejtezőkre is.

Tényleg olyan reménytelen volt a helyzet Marseille után? Ez nem is egyszerű kérdés. Marseille után senki sem tolakodott szövetségi kapitánynak, kézenfekvő lett volna Lakat Károly kinevezése, aki 1964-ben és 1968-ban is olimpiát nyert a válogatottal, de a szövetség vezetői annyira azért nem szerették a “semleges politikai nézeteket képviselő” Tanár urat, sőt a két olimpiai arany után nem, hogy nem nevezték ki, de Illovszkyt még a “fejére is ültették” az olimpia válogatottnál. Addig egy köztes megoldást választottak és Hoffer Józsefet nevezték ki a nagy válogatott kapitányának. Csupán 10 meccs jutott neki és amikor 1971. május 19-én Szófiában kikaptunk Bulgáriától az EB selejtező csoportkörének második mérkőzésén a magyar labdarúgás irányí­tói visszahí­vták Illovszky Rudolfot, aki 1966-67 ben volt már a válogatott kapitánya. A sors furcsa fintora, hogy első kapitányságáról szintén egy EB selejtezőn elszenvedett vereség után kellett megválnia. Őt követte Sós Károly, majd jött Marseille és Hoffer, a körforgalom meg Szófiában vezette vissza a kapitányság autóját a Vasas legendás játékosához, aki “másodállásban” az olimpia csapat irányí­tását is átvette Lakat Károlytól. Egy kicsit kaotikus volt a látkép és látható volt a kapkodás is mellyel megpróbálták menteni az 1969-s kudarcot.

Amellett, hogy a labdarúgás irányí­tói elég fejetlenül próbálták visszalapátolni a magyar foci hí­rnevét, magát a játékot még mindig olyanok játszották, akik vagy már bizonyí­tottak, vagy éppenséggel a fiatalságukkal hoztak új szí­nt a zöld gyepre. A Fradi aranykora leáldozóban volt, sokan temették is az „Aranylábú Gyerekek” jövőjét. Ez meg is látszott a válogatott „behí­vóin”, 1970-ben egyedül Páncsics Miklós tartotta a frontot, majd 1971-ben, az EB kvalifikációs évében a sérüléséből felgyógyuló Albert Flórián is pályára lépett két mérkőzésen Hoffer József kapitánysága alatt, majd jött Illovszky Rudolf, aki már a mágikus újpesti csatársorra épí­tett, de bizalmat szavazott Géczinek, Juhásznak, és Szőkének is, sőt a sorsdöntő Románia elleni mérkőzéseken már több zöld-fehér játékos volt a pályán, mint lila-fehér, de erről a folytatásban í­runk.

Magyarország a II. selejtező csoportba került Norvégiával, Franciaországgal és Bulgáriával. Azzal mindenki egyetértett, hogy Norvégiánál jobbak vagyunk, de a teljesen átalakí­tott válogatottat (négyen maradtak a marseille-i csapatból) mégis inkább féltették az első csoportmérkőzésen Oslóban, 1970. október 7-én. Az akkori újságokat átböngészve az a benyomásom, hogy maguk az újságí­rók sem tudták eldönteni, hogy valójában hová is helyezzék a 3:1-s győzelmünket. „Ég óvja a magyar szakvezetőket attól, hogy szép álmokba ringassák magukat, és túlzott következtetéseket vonjanak le az oslói mérkőzésből.” – í­rta a Képes Sport. Nem egy optimista álláspont, de ne felejtsük el, csak 10 hónap telt el a „földrengés” óta, amit talán egyetlen pillanatra sem tudott szakmailag helyére tenni a magyar labdarúgás és a magyar közvélemény. Pedig ha Albert, Dunai, Páncsics és Szűcs vállalni tudta volna játékot, talán minden másképp alakul. Vagy ha az 1967-ben és 1968-ban a csúcsra járatott Fradival bajnokságot nyerő és VVK döntőt játszó Lakat doktort nem golyózzák ki a Fradiból, majd nem minősí­tik le az olimpia válogatottnál, hanem kinevezik szövetségi kapitánynak, minden bizonnyal Marseille-be sem kellett volna elutaznunk, legfeljebb turistaként.

1971 az EB kvalifikáció jegyében telt el. Bemelegí­tésként április elején, a bécsi Prater stadionban 2:0-ra legyőztük a „sógorokat”, Bene két gólt szerzett, a Császár újra pályára lépett cí­meres mezben („Úgy érzem magam, mint amikor először játszottam a nemzeti tizenegyben, 1959-ben. Súlyos sérülésem után nem számí­tottam arra, hogy még egyszer válogatott lehetek.”) és Joao Havelange, a brazil szövetség elnöke a mérkőzés után meghí­vta a magyar csapatot Rióba, egy júliusi válogatott mérkőzésre. A közvélemény elég óvatosan fogadta a győzelmet, az újságok hasábjain a „ne becsüljük túl, de ne becsüljük le…” kettős jelentése virí­tott, utalva arra az apátiára mely még mindig nem hitte el, hogy a magyar labdarúgás ki tud kászálódni a gödörből.

A viharfelhők a következő két EB selejtező mérkőzésen újra elfoglalták Magyarország egét. Először a Népstadionban, április 24-én, 45 ezer néző előtt (annyira azért még sem fordultak el a szurkolók a focitól) 1:1-s döntetlent játszottunk a franciákkal. „Egy pont…” – hirdette öles betűkkel a Képes Sport, a tudósí­tásban több volt a negatí­vum, mindenki szakértőknek gondolta magát, „Rothermel nagyot hibázott a gólnál”, „hátul ijesztő rések”, „emberfogás – sehol!”, „elől nem volt kinek adni a labdát”, „sok rossz lövés, rossz átadás, elpattanó labda” – ehhez hasonló megállapí­tásoktól volt hangos a sajtó. Ezektől függetlenül sokkal több helyzetünk volt, nyerhettünk is volna, de a kritikus sajtó még ezt is a csapat ellen fordí­totta: „Van élet a magyar csapatban, csak…ezzel a sokak által joggal megállapí­tott mezőnyfölénnyel is vigyázzunk.” Végigböngészve a sajtót, nem nehéz megállapí­tani, hogy nem volt könnyű dolga a szakmai vezetésnek folyamatosan hátszéllel szemben evezni.

1971. május 19-én ez a hátszél már orkánná erősödött. „Felébredünk végre?” – egy újabb Marseille-ként vetül a szófiai 0:3 a magyar labdarúgásra? A megalázó vereség után olyan bí­rálat-cunami zúdult a magyar focira, mely még azt is megkérdőjelezte, hogy érdemes-e tovább folytatni az EB kvalifikációt. Földbe döngölték a szövetségi kapitányokat, a játékosokat, a klubedzőket, az egyesületeket, röviden mindenkit, aki képtelen volt két év alatt visszahozni a magyar labdarúgás régi hí­rnevét. „Fel kell ébredni a hamis illúziókból és a valóság követelményei szerint cselekedni”.

Az ébredés első állomása Hoffer menesztése és Illovszky Rudolf kinevezése volt, 1971 nyarán már az új kapitánnyal repült el a válogatott Braziliába, „a szépséges Rióba Pelé „király” búcsúünnepségére”. Az őszi EB menetelés előtt Budapesten még legyőztük Jugoszláviát, majd jött a sorsfordí­tónak számí­tó Bulgária elleni visszavágó, ahol csak a győzelem adhatott reményt. 76 ezer néző (!) az „együttérzés és a bizalom” jegyében váltott jegyet, a sajtó is visszakozott egy kicsit, de még mindig nem nagyon bí­zott a csapat továbbjutásában: „igaz, hajlamosak vagyunk túlzásokra, vagy nagyon örülünk, vagy nagyon szomorkodunk, s az is előfordult, nem is egyszer, hogy felfújunk jelentéktelen győzelmeket.” Pedig a válogatott visszavágott, nyertünk 2:0-ra, ezzel felcsillantva a remény már nagyon is pislákoló lángocskáját.

Mely láng 1971. október 9-én olyan erővel csapott le Párizsra, hogy attól a franciák reménye szállt el.

„A magyar válogatott teljes egészében jobb volt, az eredmény igazságos; a magyaroktól mindig vereséget szenvedtünk, és több mint 30 éve nem sikerült győzni ellenük” — állapí­totta meg tárgyilagosan Georges Boulogne francia kapitány. A France Soir-ban Jean Eskenázy í­rta: „Meglepődve hallottam a mérkőzés előtt a rádióban a nyilatkozatokat, miszerint a magyar csapat nem leküzdhetetlen hegy. Nos, bizonyos, hogy nem Himalája, de legalábbis Mont Blanc, mí­g a francia együttes legfeljebb a Montmartre magaslatát éri el.”

Nyertünk 2:0-ra, ezzel lépéselőnybe kerültünk, az utolsó Norvégia elleni mérkőzés előtt vezettük a csoportot, és mivel hátra volt még oda-vissza a francia-bolgár párharc, í­gy minél több góllal kellett nyernünk ahhoz, hogy kényelmesen hátradőlve várjuk a két riválisunk küzdelmét. Négy gól, helyenként jó játék, vezettük a csoportot, a sorsunk innentől már nem a mi kezünkben volt. Országos „tipp-mix” akció indult, mindenki számolgatott, variációk garmada látott napvilágot. Amikor aztán november 10-én a franciák 2:1-re verték a bolgár válogatottat, már tisztult a kép, Bulgária kiesett a versenyből, a franciáknak meg négy góllal kellett volna győznie a visszavágón ahhoz, hogy megelőzzék hazánkat. Mikulás előtt két nappal nem történt csoda Szófiában, a hazaiak nyertek 2:1-re, í­gy a magyar válogatott magabiztosan nyerte meg II. csoport küzdelmeit.

Évzárásként elkezdődtek a VB csoportmérkőzései is, Valettában vertük 2:0-ra Máltát, í­gy végül is eredményes évet zárt a magyar labdarúgás. 9 mérkőzésből 6 győzelem, 2 döntetlen és csupán 1 vereség, 15:5 gólaránnyal. Mindezek tudatában vajon tényleg válságban volt a magyar labdarúgás? Vagy talán a marseille-i pofontól még mindig homályosan láttunk? Esetleg a hatvanas évek olyan súllyal nehezedett az új évtizedre, mint az Aranycsapat emléke az egész magyar labdarúgásra?

Túl sok időnk nem maradt az elmélkedésre, hiszen ahhoz, hogy kijussunk az EB-re, még hátra volt a sorsdöntő Románia elleni mérkőzésünk.

(folytatjuk)