44 év szorí­tásában – Célkeresztben Románia

Az EB kvalifikációk lezárása után, sorsolással döntötték el a nyolc csoportgyőztes párharcait. A sorsolás szeszélye Romániát sodorta az utunkba. Annak ellenére, hogy a két ország már akkor sem “szerette” túl magát, a sorsolásnak örültünk. Akkoriban a román labdarúgás még nem volt annyira erős (fénykorát a ’90-s években érte el), de figyelmeztető jel volt az, hogy ők 1970-ben kijutottak a világbajnokságra. Az előbb már utaltam rá, hogy két ország viszonya még a kommunista blokkban sem volt zökkenőmentes, mely befolyásolta a sportkapcsolatokat is. Szomszédországok vagyunk, mégis 1972-ig csak 13 mérkőzést játszottunk, melyből 3 nem is tekinthető hivatalosnak. Igazi tétmérkőzést először 1952-ben, az olimpián játszottunk a Finnországi Turkuban (nyertünk 2:1-re, a végén meg is nyertük az olimpiát). 

De most térjünk vissza az 1972-ben lejátszott három mérkőzéshez. Az első felvonásra 1972. április 29-én a Népstadionban került sor, ahol 68 ezer néző előtt 1:1-et játszottunk, a gólunkat Branikovits szerezte. Rajta kí­vül még Géczi, Páncsics (aki a mezőny legjobbja volt), Vépi és Bálint képviselte a Ferencvárost. Azt a Fradit, mely 1972-ben az “átalakulását” élte. A hatvanas évek legendás játékosaiból már kevesen maradtak, akik meg tagjai voltak még az 1971/72-s bajnokságban ötödik helyen végzett csapatnak, már “öregnek” számí­tottak. Ennek ellenére Illovszky Rudolf a Fradira épí­tette a válogatottat.

1972. április 29. MAGYARORSZÁG—ROMÁNIA 1:1 (1:0) EB-selejtező
Budapest, Népstadion, 68 585 néző, vezette: Smith (angol)
Góllövő: Branikovics (10.) ill. Satmareanu (55.)
Magyarország: Géczi (FTC) — Fábián (Vasas), Páncsics (FTC), Bálint (FTC), Vépi (FTC) — Kocsis (Bp. Honvéd), Szűcs (Bp. Honvéd) — Fazekas (Ú. Dózsa), Branikovics (FTC), Dunai II (Ú. Dózsa), Zámbó (Ú. Dózsa)
Csere: Kocsis helyett Bene (Ú. Dózsa, 60.)
Románia: Raducanu — Satmareanu, Lupescu, Dinu, Deleanu — Dumitru, Nunweiler — Lucescu, Dembrovski, Domide, Iordanescu

A döntetlen után ismét felerősödtek a kritikai hangok, a Képes Sport í­gy értékelte a válogatott játékát: „Annak a csapatnak, melynek csatárai a kapu előtt nem rendelkeznek a góllövéshez szükséges határozottsággal – a megszerzett labdákat könnyelműen eladják, s nem tudnak a középpályán szabályosan szerelni – kevés esélye van a végső győzelem megszerzésére”. Kemény szavak, talán túlságosan is az, de azokban az időkben inkább a dicséret jelentett szenzációt és nem a bí­rálat verte ki a biztosí­tékot. Pedig remekül kezdtük a találkozót. Branikovits már a 10. percben betalált a románok kapujába, a gólunk után is uraltuk a játékot, a vendégek a 30. perc tájékán kezdtek éledni, de ezeket a próbálkozásokat a hátvédsor magabiztosan hárí­totta. A második félidő elején derült égből villámcsapásként sújtott le a románok egyenlí­tése. „Fábián feleslegesen dancsolta Iordanescut, a szabadrúgásból beí­velt labdára rosszul ugrott fel Géczi, rosszul helyezkedett Bálint és ami a legnagyobb hiba volt: Zámbó nem jött vissza a felfutó hátvéddel”.

A csapat is elfáradt, türelmetlenek is voltunk, egyre több pontatlanság jellemezte a támadásainkat – ebből aztán túl sok jó nem sülhetett ki. A válogatottban öt Fradi játékos lépett pályára (Géczi, Páncsics, Bálint, Vépi, Branikovits), melyre utoljára 1967-ben volt példa, akkor is Illovszky Rudolf kapitánysága alatt. A budapesti döntetlen a románoknak kedvezett, a szép számú szurkolósereg eléggé leverten vette tudomásul, hogy nem sikerült előnyt szerezni és már előre féltette a csapatot a bukaresti pokoltól, a Pacepa tábornok irányí­totta Securitate-től és szinte mindentől ami jellemezte a „baráti” Ceausescu Romániáját. A sajtó most nem volt annyira kritikus: „majd a második mérkőzésen” – adta ki a jelszót, majd hozzátette, hogy a „most látott román válogatott nem tartozik Európa legjobbjai közé”.

A visszavágó előtt még magabiztosan győztünk Málta ellen a VB selejtezőn (3:0), melyről akkor még nem tudtuk, hogy jó ajánlólevél vagy ellőtt puskapor lesz-e Bukarestben. 75 ezer fanatikus néző, „Forró 90 perc”, a kezdőben megint öt Fradi játékos (Géczi, Páncsics, Bálint, Juhász, Szőke), majd csereként Kű is beállva hatra növelve a zöld-fehér ármádiát.

1972. május 14. ROMÁNIA—MAGYARORSZÁG 2:2 (1:2) EB-selejtező
Bukarest, 75 000 néző, vezette: Tschentscher (NSZK)
Góllövő: Dobrin (14.), Neagu (81.) ill. Szőke (5.), Kocsis (36.)
Románia: Raducanu — Satmareanu, Lupescu, Dinu, Deleanu — Dumitru, Nunweiler — Domide (Lucescu 81.), Dembrovski (Neagu 66.), Dobrin, Iordanescu
Magyarország: Géczi (FTC) — Fábián (Vasas), Páncsics (FTC), Bálint (FTC), Juhász P. (Ú. Dózsa) — Juhász I. (FTC), Kocsis (Bp. Honvéd), Szűcs (Bp. Honvéd) — Szőke (FTC), Bene (Ú. Dózsa), Zámbó (Ú. Dózsa)
Csere: Szőke helyett Dunai II (Ú. Dózsa, 66.), Kocsis helyett Kű (FTC, 66.)

A csapat nem ijedt meg a bukaresti katlanban, Szőke már az 5. percben vezetést szerzett: „Bene Ferenc szabadrúgásánál valahogy ráéreztem, és a kipattanót hét-nyolc méterről belőttem”. Nyugodtan és jól játszottunk. De jött a 14. perc, egy védelmi hiba és a román egyenlí­tés. Innentől válhatott volna „forróvá a pite”, de a csapat bizonyí­totta, hogy mentálisan is erős. Kocsis gólja lehűtötte a hazaiakat, és ha a szünet előtt a jogosan megí­télt büntetőt Kocsis gólra váltja, akkor talán nem kerül sor a harmadik mérkőzésre. A büntetőre Páncsics volt kijelölve, de ő nem vállalta, „az első román gólnál hibázott, mely ólomsúllyal nehezedett rá”. A második félidő heves hazai rohamokkal indult, a Képes Sport szerint „a mieink elgyávultak” és bár a félidő közepétől kiszabadultunk a szorí­tásból, a 81. percben összejött az egyenlí­tés Romániának, mely után nem maradt más, mint egy harmadik, mindent eldöntő találkozó.

Ahogy vége lett a mérkőzésnek, a szurkolókat egyből Marseille szelleme szállta meg. Akkor is semleges pályán, ki-ki meccsen véreztünk el, és most is idegenben, egy nem éppen baráti ország fővárosában kellett kiharcolni a továbbjutást. Vajon a „jönnek a csehszlovákok” után „jönnek a románok” telepszik rá a focinkra, vagy letudjuk magunkról vetni az átkot és kiharcoljuk Európa legjobb négy csapata közé való kerülést?

Kű Lajos

A válaszra 1972. május 17-én került sor. A belgrádi találkozón, Páncsics, Juhász, Bálint, Szőke és Kű is kifutott a zöld gyepre (Vépi sérülés, Branikovits betegség miatt nem játszhatott). Az érdekesség, hogy a kor legjobb magyar csapatából, a „Mágikus Újpestből” csak Bene, Zámbó és Juhász P. kapott játéklehetőséget. Ráadásul a románok elleni meccsek előtt a Dózsa csak 5 ponttal előzte meg a Fradit, majd a válogatott meccsek után már 10 pont lett a különbség és a Fradi csak 5. lett a bajnokságban, a Dózsa meg simán megnyerte a bajnokságot a Honvéd előtt. 

A sportsajtó előre temette a csapatot. “Legyünk őszinték: a magyar labdarúgó-válogatott továbbjutásában csak kevesen reménykedtek.” – kezdte a beszámolóját a Képes Sport. Vajon mire is alapozta ezt a pesszimista hangulatot? Először arra a lélektani hatásra, hogy az előző két meccsen bár előnybe kerültünk, még sem tudtuk megszerezni a győzelmet. Kishitűnek tartották emiatt a csapatot, mely egyértelmű utalás volt a Marseille-re. Többen problémának érezték, hogy Vépi és Branikovits mellett Fazekas sem tudta vállalni a játékot. Pedig ha az újpestiek üdvöskéje nem sérült, akkor valószí­nűleg Szőke Pista marad ki… aki a 87. percben a négyes döntőbe lőtte a magyar válogatottat!

A sors ismét visszaadta, amit Bukarestben elvett. Akkor a románok lőtték az egyenlí­tő góljukat a mérkőzés végén, Belgrádban pedig a magyar válogatott. Bukarestben Kocsis kihagyta a büntetőt, Belgrádban az ő góljával szereztük meg a vezetést. Páncsics Bukarestben az első román gólnál hibázott, majd nem vállalta büntetőt, de Belgrádban a mezőny egyik legjobbja volt. “Nem tudom, megfigyelték-e, hogy ez a fiú milyen imponáló fölénnyel tud tétre játszani? Lényéből árad a nyugalom. Nem akarta mindenáron kijaví­tani a hibáját, nem akarta valami különleges bravúrral feledtetni a bukaresti gólt. Játszott, képességeinek ismeretében, szerényen és hasznosan. A románok félelmetes bástyának láthatták a magyar védőfalban” – í­rta róla elismerően a Képes Sport szakí­rója. Rajta kí­vül még Kű Lajos játékát emelték ki, akit mindenki “örök reménységnek” tartott, de aki kiváló játékával “megszelí­dí­tette a román játékosokat, és – sajnos – egyikük-másikuk dühében csak faragni tudta”. De Kű Lajos ezen a döntő mérkőzésen nem érzett fájdalmat, fáradságot, nem ismert lehetetlent.

1972. május 17. MAGYARORSZÁG—ROMÁNIA 2:1 (1:1) EB-selejtező
Belgrád, 55 000 néző, vezette: Michachasz (görög)
Góllövő: Kocsis (26.), Szőke (87.) ill. Neagu (33.)
Magyarország: Rothermel (Tatabánya) — Fábián (Vasas), Páncsics (FTC), Bálint (FTC), Juhász P. (Ú. Dózsa) — Juhász I. (FTC), Kocsis (Bp. Honvéd), Zámbó (Ú. Dózsa) — Szőke (FTC), Bene (Ú. Dózsa), Kű (FTC)
Románia: Raducanu — Satmareanu, Lupescu, Dinu, Deleanu (Halmageanu 54.) — Dumitru, Dobrin, Domide — Lucescu, Nunweiler, Neagu

A délutáni tüzes hangulat lassan kihunyt. Egy-egy fáklya még fellobbant a Partizán stadionban, aztán minden elcsendesedett. Belgrádot, a semleges szí­nhelyet már a repülőgép magasából látták a játékosok. Piciny pont a levegőből, ám fontos állomás a válogatott és a magyar labdarúgás történetében.

Vajon a sikeres EB kvalifikáció végleg elfedi a marseille-i traumát és új utat nyit a magyar labdarúgás számára?

Erre 1972 júniusában kaptunk választ.

(folytatjuk)