90 éves a Fradi

Az ellenfelek is elismerik, hogy a legnépszerübb magyar labdarugó-klubcsapat a Ferencváros. A szakosztály most ünnepli fennállásának kilencvenedik évfordulóját. Ebből az alkalomból néhány olyan ferencvárosit kérdezett meg az MTI munkatársa, aki az elmúlt évtizedekben valamilyen módon kötődött – vagy még ma is kötődik – a Fradi futballistáihoz. Nagy Béla, a Ferencváros ismert propagandistája három olyan számadattal szolgált, amelyik csak a zöld-fehérekre jellemző Magyarországon. Kizárólag a Ferencváros játszik 90 éve a magyar labdarugó bajnokság első osztályában, csak ez a csapat nyert eddig pontveszteség nélküli, úgynevezett száz százalékos bajnokságot 1931-32-ben, és csak az FTC-nek sikerült európai labdarugókupa elnyerése, 1965-ben a zöld-fehérek győztek a Vásárvárosok Kupájában.

Rudas Ferenc, a ferencvárosiak egykori kiváló játékosa először egy mondatban foglalta össze emlékeit:

– Számomra a Ferencvárosban eltöltött valamennyi nap gyönyörűségnek számí­tott.

– Mégis, mit emelne ki a klubnál eltöltött hosszú évek emlékeiből?

– Én a Fradinak köszönhetem az életemet. A második világháború vége felé ugyanis elsőosztályú játékosként megúsztam a frontszolgálatot, és a Gyáli úti helyőrségi kórházban vészelhettem át a legnehezebb napokat. Nem vagyok igazán szerencsés ember, hiszen labdarugó pályafutásomban az i-ről mindig hiányzott a pont, azaz nem futottam be azt a karriert, amire – mások í­gy mondták – a tehetségem alapján rászolgáltam. Mégis, ha Sophia Loren hí­vott volna randevúra, és ugyanakkor edzésem van, gondolkodás nélkül a tréningre megyek. 1938 és 1950 között az egész életemet a Fradi töltötte ki, jóformán álomvilágban teltek a napjaim. Most úgy érzem, Nyilasi Tibor ,,ráérzett,, a labdarugók nyelvére, és egy új nagycsapatot formál. Természetesen a legtöbb mérkőzésükön igyekszem ott lenni.

Rákosi Gyula évtizedeket töltött el az Üllői úton. Játékosként és edzőként egyaránt szolgálta a zöld-fehér klubot:

– Amí­g élek, fradista maradok. Számomra az a legnagyobb sértés, ha valaki azt mondja: nem veszem figyelembe a zöld-fehér érdekeket. Ilyenkor a nyakát is kitörném annak, aki ilyet állí­t rólam. Az igazi, csodálatos élmény számomra a csapatba kerülés volt, amikor 1957 tavaszán az Ausztráliában túrázó ,,első csapat,, helyett a tartalékokból és úgynevezett tehetséges ifikből összeállí­tott együttes indult az Esti Kupában, és ebben szerepelhettem én is.

– Netán ezen a tornán futott be Rákosi Gyula?

– Még nem egészen. Számomra az is nagy siker volt, hogy az Ausztráliából hazaérkezett gárda helyett mi ví­vhattuk a döntőt is az MTK ellen. Győztünk, kupát nyertünk. Mások véleménye szerint gyönyörű gólt szereztem csukafejessel. Ennél többre akkor nem is vágyakoztam. Azután 1960-ban válogatott is lettem, és az életem összeforrt a Ferencvárossal. Abban az időben egészen más légkör uralkodott az Üllői úton. Hangulata volt valamennyi napnak a családias jellegű Ferencvárosban. Tudom, ma már az élet is más, de nekem azok az évek jelentik életem legszebb időszakát.

Szőnyi János 1965-től volt előbb birkózó, később edző az FTC-nél.

– Hogyan látta kí­vülről a labdarugókat?

– A birkózók és a focisták igazán közelről ismerték egymást abban az időben. Közös erősí­tő edzéseken vettünk részt, nagy lábtenisz-csatákat ví­vtunk. Akkor lett jó barátom Albert Flórián, Szűcs Lajos és Rákosi Gyula. Mi mindig éreztük: ha megy a labdarugóknak, jobb a hangulat a klubban. Akkor még állami támogatásból éltünk, anyagilag nem voltunk érdekeltek a nagy bevételben. Inkább a légkör volt nagyon jó egy-egy győzelem vagy sikerszéria után. A baráti kapcsolat ékes bizonyí­téka, hogy Ebedli és Szokolai rendszeres látogatója volt a birkózó-versenyeknek, sőt, többször láttam a szőnyeg mellett Nyilasi Tibort is. Nekünk az esett a legjobban, amikor egy-egy világ- vagy Európa-bajnok ferencvárosi birkózót telt ház előtt köszöntöttek valamelyik labdarugó mérkőzés szünetében az Üllői úti pályán.