Az elmúlt napok a hőség elleni védekezésen túl apám szűnni nem akaró kérdéseinek megválaszolásáról szóltak. Szerencsére a légkondik jól működnek, így a nap támadását biztos kézzel vertem vissza, de 83 éves apám felém zúduló érdeklődése már sokkal nagyobb problémákat jelent. Persze én vagyok a hibás, hiszen megmutattam az örmények elleni 3:0-ás mérkőzés összefoglalóját, melynek láttán olyan mosolyt láttam az arcán, amely mostanság nem volt rá jellemző. Lelkesen bólogatott és kérdezett, visszajátszást is kért, mert annyira tetszett neki amit látott. Vagyis csak 15 percet láthatott, mert előttem tisztázatlan jogi körülmények miatt a tévék nem adhatták a meccset.
Az akkori „sötétséget” csak átmenetinek tartottam, de jelen állás szerint az Aalesund FK elleni második fordulós Európa Liga mérkőzésünk sem fog a képernyőre kerülni. Apám már napok óta bombáz a kérdésével, hogy melyik csatornán tudja megnézni a meccset. Eddig húztam az időt, nem akartam, hogy a mosoly eltűnjön az arcáról, de tegnap este „kénytelen” voltam bevallani, hogy sajnos nem lesz közvetítés. Bár nyugodt és kimért a természete, de most inkább nem írnám le azokat a mondatokat melyek utoljára talán a kizárásunkkor hagyták el a száját. Próbáltam megértetni vele, hogy miért nem lesz közvetítés, de mikor kimondta bűvös mondatot : „és azokkal az idős szurkolókkal, akik évtizedek óta imádják a Fradit, vajon törődik még valaki?”, már minden érv elvesztette a hitelét.
Tegnap délutánig azt is titkoltam előtte (bár sejtette, hisz annyira azért ismer), hogy én látni fogom a meccset. Lelkiismeret furdalásom volt, de sajnos a távolság és az egészségi állapota miatt nem hozhatom magammal, pedig volt még olyan időszak, amikor együtt ültünk a Szentély lelátóján. Szomorú, hogy ezzel a jogi csűrcsavarással olyan szurkolók előtt is elzárták a csapot, akiknek az életében már nem adatik meg, hogy „élőben” ott lehessenek imádott csapatuk mérkőzésén. Amikor megemlítettem neki, hogy csütörtökön felautózunk Pestre, láttam rajta, hogy néhány pillanatra az emlékek fogságába esett. Talán előtte is felvillant az 1995 őszi Real elleni BL mérkőzés, amikor utoljára voltunk együtt a Szentélyben, hiszen utána olyan beteges évek következtek, melyek már csak a „fotelszurkolást” engedélyezték a számára.
Amikor az emlékek elengedték és visszalépett a jelenbe, egyből nekem szegezte a kérdést: „Kik ezek a norvégok? A masinádban (így hívja a számítógépet) biztosan vannak információid.” Készültem tanár úr, bár nem volt könnyű, hiszen a norvég csapat messze van azoktól az eredményektől és nemzetközi elismertségtől, mint a Ferencváros. A mi múltunk dicső múlt, a mi eredményeink még akkor is tekintély parancsolóak, ha a múltat az UEFA nem veszi figyelembe. Ezért is kell selejtezőt játszania egy olyan csapatnak melytől évtizedeken át rettegtek az ellenfelek. A múlt eltűnőben és nem csak az eredmények kapcsán. Visszatérve apám kérdésére, a norvég Aalesund FK csapata is elég régen, 1914-ben alakult, de a legjobb eredményre elég sokat kellett várni. 2009-ben norvég kupát nyertek. Nemzetközi eredményük nincs, és a norvég első osztályban is csak hét alkalommal indulhattak, igaz 2003-tól már folyamatosan tagjai, a legjobb helyezést 2010-ben érték el, negyedikek lettek. Ha csak a múltat és a statisztikai adatokat vennénk figyelembe akkor simának kéne lenni a továbbjutásnak.
Rövidke kis ismertetőm után apám szemében sem fedeztem fel a kételyt, de annyira azért ő is óvatosabb lett, hogy azért egy kis fejcsóválást bele vitt a mondókájába: „Nem kell lebecsülni a norvég focit.” Ennél nagyobb óvatosságot nem akart megosztani velem, figyelmét inkább az új játékosok felé fordította. Amikor megpróbáltam megjósolni a csapat összeállítását, néhány pillanat erejéig ismét elmerengett az emlékeiben. Annak ellenére, hogy ha van közvetítés minden Fradi meccset megnéz (a legtöbbször az ismétlést is), de a külföldi játékosok nevével már gondban van, egyedül Abdit ismeri fel, de például Andrezinho számára csak a kicsi brazil. Amikor „bemutattam” neki az új játékosokat láttam rajta, hogy gondolatai imádott 1962-es csapatánál járnak, melynek összeállítását még 83 évesen, még álmában is fel tudja sorolni. A mai játékosok java részének meg a nevét sem tudja kiejteni.
Azt már régen megtanultam, hogy az igazi Fradizmus nem az éppen aktuális csapat szeretetét jelenti csupán. Az sokkal több annál. Ahogy apám sem a jelen játékosai miatt ül le izgatottan a tévé elé (már mikor van közvetítés), hanem a zöld-fehér mez, a dicső múlt és a csodaszép emlékek miatt, melynek ötvözetét hívjuk Fradizmusnak, szívünk legszebb dobbanásának.
A kérdések végén, katartikus lezárásnak ható utolsó kérdése, már borítékolható volt: „Az eredményt nem tudja a masinád előre megmondani?” Rám nézett, és ahogy találkozott a tekintetünk, már tudtam, hogy mire gondol. Nem vagyok babonás, de az idő megtanított az óvatosságra, ezért erről a záró gondolatról, inkább a meccs után értekeznek.
Egy biztos, péntek délután ismét záporozni fognak rám apám kérdései. Bízom benne, hogy a válaszok hallatán arcán ismét látni fogom a mosolyt és az elégedettséget. Az mindennél többet ér.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?