„Imádom a szobrokat és imádom a Fradit!”

Az Albert és Toldi szobrok alkotójának monológja

„Az én kapcsolatom, pontosabban fogalmazva szerelmem a Ferencvárossal amolyan pelenkás dolog… Ezt úgy értem, hogy még csak eszméltem a világra, de engem már Fradi meccsre vitt az édesapám, a mai napig jól emlékszem azokra a feledhetetlen mérkőzésekre. Akkoriban még nem ritkán kettős mérkőzést rendeztek az Üllői úton, állt a legendás főtribün, élmény, esemény volt ezekre a meccsekre járni.

Később a gimnázium első éveiben ví­zilabdáztam is a zöld-fehéreknél. Dómján Árpád vitt le a csapathoz, aki a világhí­rű úszó, Szőke Kató férje volt. Csapatunkból sokan vitték a válogatottságig, én leginkább Felkai Rókára emlékszem… A gimnáziumi évek egyébként alapvetően határozták meg mind a mai napig tartó, mondhatni kóros sportszenvedélyemet. A Petőfibe jártam, ahol egy megszállott, bizonyos Paulinyi Jenő volt a tornatanár, amolyan alround sportember. Nála az égvilágon minden sportágban kötelező volt bizonyos jártasságra szert tenni, leginkább az atlétikát imádta, de ez nem jelentette azt, hogy ne futballoztatott, kézilabdáztatott vagy kosárlabdáztatok volna bennünket. Az utóbbi, mármint a kosárlabda, különösen hatott rám, nem véletlenül lettem éppen ebben a sportágban a BVSC játékosa. Tudom, hogy ma már szinte hihetetlenül hangzik, de a BVSC-nek akkoriban még NB 1-es kosárlabda csapata volt, ha jól emlékszem, a Törekvés, a Lokomotí­v és az Előre egyesült ezen a néven. Greminger, Bence, Gyulai… Ilyen nevek fémjelezték a csapatot, s mai fejjel szinte már számomra is hihetetlen, de én közöttük játszottam. Mint minden szépnek induló sportkarriernek, úgy az enyémnek is egy olyan porcsérülés vetett véget, amellyel nem lehetett tovább magas szinten játszani. Meg aztán közben az Iparművészeti Főiskolára is felvételt nyertem, s azért az egy kicsit fontosabb volt számomra a tempó- és a horogdobásoknál. A kosárlabdát persze, igaz, jóval alacsonyabb szinten a főiskolán sem hagytam abba, a Művész SK-ban még évekig játszottam.

A Ferencvárossal akkor újult fel a kapcsolatom, amikor már évekkel később kiderült, hogy az én volt feleségem és a Páncsics Miki felesége egy néptánccsoportban szerepelnek. Találkoztunk, összebarátkoztunk, s miután az egész személyisége megragadott, egy merész elhatározással elkészí­tettem a portréját. Innen már minden ment a maga útján, Páncsics Miki hozta egyszer magával a műterembe Albert Flórit, akinek szintén roppant egyéni, karakterisztikus vonásai vannak, dolgozni is kezdtek az ujjaim azonnal az anyagon. Albert portréjával neveztem először az Ezüst Gerely pályázatra, ahol nyertem egy harmadik dí­jat, s erre sokáig büszkébb voltam, mint minden más, egyéb jellegű munkára. Ha jól emlékszem, az egyik legnagyobb élő magyar sportesztéta, a TF tanára Takács Ferenc révén ismerkedtem meg Nagy Bélával, a Fradi történészével. Ő aztán két és fél perc alatt annyi ötlettel látott el, hogy ha életem végéig minden percben soha semmi mást nem csinálnék, akkor sem érnék a végére. A Fradi klubházban volt már kiállí­tásom is, sportszobrokból, plakettekből, plasztikákból és én készí­tettem a klubház oldalát dí­szí­tő lemezborí­tást is. Nagy vágyam volt Pusztai László portréjának elkészí­tése, de az a szörnyű, értelmetlen halál ezt lehetetlenné tette. Elkészült viszont egy Toldi szobor, amely szintén dí­jat hozott az ezüst Gerely pályázaton, ahol az esztendők során már szinte „unalomig” ismert vendég voltam. Ezt a szobrot aztán a Fradi Futballmúzeumnak adtam ajándékba, mert meggyőződésem, hogy jobb ha naponta százan és százan látják, mintha itt áll nálam a műteremben… Egy szó mint száz: a kocka el volt vetve, a sport és a szobrászat a személyemen keresztül azt hiszem egy életre összefonódott, igaz, én akarom a legkevésbé eltépni ezt a köteléket. Megtisztelő felkérés volt számomra, hogy készí­tsem el Csanádi Árpád sí­remlékét, amelyre nem kevesebb mint tizennégy variációt dolgoztam ki. Újabban a Csanádi Árpádról elnevezett KSI Gimnáziummal van szoros kapcsolatom, amelynek igazgatója egy volt osztálytársam, Schléger Oszkár. Náluk az a divat, hogy egy-egy osztálytermet a magyar sportélet nagyságairól neveznek el. Így legutóbb az egykori ökölví­vó olimpiai bajnokról, Harangi Imréről készí­tettem emlékplakettet.

Jogos persze a kérdés, hogy és úgy egyébként mit művelek én a szobrászatban, végzek-e más munkát is azon kí­vül, mint hogy az őrületemnek, a sportnak, azon belül is a Ferencvárosnak élek? Miután valamiből azért meg is kell élni, elmondhatom, hogy amolyan profil nélküli szobrász vagyok, aki nem szakosodott egy bizonyos műfajra, a restaurálástól, az érmeken át a szobrokig mindent készí­tek. Szobraim szakszóval élve természetelvű szobrok, ami nagyon laza, tág fogalmazásban azt jelenti, hogy a néző az első pillanatban látja, hogy mit ábrázolnak. Pátzai taní­tvány voltam a főiskolán, de rengeteget tanultam édesapámtól is, aki szintén hí­res szobrászművész volt.

Szóval… körülbelül ennyi az én történetem. Imádom a szobrokat, és imádom a Fradit. Gondolom, egyik sem káros szenvedély…”

Fekete Géza szobrászművész monológját lejegyezte:

Lakat T. Károly
(1990)