Varga Zoltán, a futballvirtuóz
Mindössze 22 éves és úgy szólván az egész világot bejárta. A kerek bőrlabda egyik legkiválóbb irányítója, akinél remekebb trükkös, technikás megoldásokat bajosan tud valaki bemutatni az élvonalbeli játékosok közül. Cselei kiszámíthatatlanok, s míg egyensúlyát játszva helyezi át tetszés szerint, s amellett uralkodni tud végtagjain, a védők összefutnak előtte, botladoznak megoldásai láttán, s mivel húzásainak kiszámíthatatlansága néha a szemlélő szerepére kárhoztatja őket, meg nem engedett eszközökkel igyekszenek elválasztani a labdától. Halk, eléggé zárkózott ember, de roppant őszinte.
– Mikor mutatkozott be a Ferencvárosban?
– Még 1961 nyarán, 16 éves koromban alkalmat kaptam, hogy az NB I-ben szerepeljek a zöld-fehér színekben. Akkor még nem tudtam eleget tenni a követelményeknek és mintegy két éven át a tartalékcsapatban kellett újra kezdenem a bizonyítást.
– Szívesen játszik-e Albert mellett?
– A pályán nagyszerűen megértjük egymást. Kölcsönösen ismerjük egymás elgondolásait. Albert is remek, nagyszerűen időzített átadásokkal tud támadásba lendíteni, s én igyekszem ugyanilyenekkel meghálálni a kölcsönt.
– Melyik szerepkör a legmegfelelőbb önnek?
– Csupán csatárszerepben érzem jól magam. Ezért mondtam meg jó néhányszor, hogy fedezetet nem tudok és nem is akarok játszani. Nem nekem való ez a szerepkör. Örülök, hogy ezt Illovszky Rudolf is megértette, s ugyanezt tette a Ferencváros sikeres edzője, Lakat Károly is, aki ugyancsak szakember a javából. Nem az a lényeg, milyen számozású mezt ölthetek magamra, hanem az, hogy támadófeladattal bízzanak meg. Az irányítás, az előkészítés és a végrehajtás egyaránt az elemem.
– Miben szeretne fejlődni?
– A labdát nagyon szeretem, s talán ezért néha a kelleténél később válok meg tőle. Igyekszem javítani ezen a helyzeten. Nem ártana, ha erősebb, súlyosabb lennék, hogy a figyelmes hátvédek ne tudjanak egykönnyen elsodorni.
– Milyen labdarúgást szeret?
– Csupán azt, amelynek alapja a nagyszerű technikai képzettség, felkészültség. A durvaságtól irtózom. A labdarúgást elsősorban játéknak és nem harcnak, küzdelemnek képzelem el.
– Nem terhes a népszerűség?
– Néha. Főleg, mikor a tántorgó szurkolók megállítanak, s akárhogy sietek, követelik, hogy hallgassam meg előadásukat a legutóbbi mérkőzésről. Meg amikor a nők tetőtől talpig végigmérik a feleségem.
– És a levelek?
– Azok is jönnek.
– Van köztük érdekes?
– Akad. Az egyikben például az, hogy „Te hülye…”. A másikban – ezt rúzzsal és szemceruzával írták – „Van feleséged? Választ! Holnap ebben az időben jövünk!
– És a külföldi ajánlatok? Hogy zajlik le egy ilyen csábítás?
– Elég egyszerűen. Adandó alkalommal félrehívják az embert, nagy pénzt ígérnek neki és magyarul.
– Mennyit?
– Százezer dollárt.
– És nem menne el?
– Egy-két évre, vendégjátékra igen, de illegálisan és sok időre nem. A Fradiban nőttem fel és oda tartozom.
(1967 – Pionirek lapja, Csehszlovákia)
Vélemény, hozzászólás?