Varga Zoltán, a futballvirtuóz

Mindössze 22 éves és úgy szólván az egész világot bejárta. A kerek bőrlabda egyik legkiválóbb irányí­tója, akinél remekebb trükkös, technikás megoldásokat bajosan tud valaki bemutatni az élvonalbeli játékosok közül. Cselei kiszámí­thatatlanok, s mí­g egyensúlyát játszva helyezi át tetszés szerint, s amellett uralkodni tud végtagjain, a védők összefutnak előtte, botladoznak megoldásai láttán, s mivel húzásainak kiszámí­thatatlansága néha a szemlélő szerepére kárhoztatja őket, meg nem engedett eszközökkel igyekszenek elválasztani a labdától. Halk, eléggé zárkózott ember, de roppant őszinte.

– Mikor mutatkozott be a Ferencvárosban?
– Még 1961 nyarán, 16 éves koromban alkalmat kaptam, hogy az NB I-ben szerepeljek a zöld-fehér szí­nekben. Akkor még nem tudtam eleget tenni a követelményeknek és mintegy két éven át a tartalékcsapatban kellett újra kezdenem a bizonyí­tást.

– Szí­vesen játszik-e Albert mellett?
– A pályán nagyszerűen megértjük egymást. Kölcsönösen ismerjük egymás elgondolásait. Albert is remek, nagyszerűen időzí­tett átadásokkal tud támadásba lendí­teni, s én igyekszem ugyanilyenekkel meghálálni a kölcsönt.

– Melyik szerepkör a legmegfelelőbb önnek?
– Csupán csatárszerepben érzem jól magam. Ezért mondtam meg jó néhányszor, hogy fedezetet nem tudok és nem is akarok játszani. Nem nekem való ez a szerepkör. Örülök, hogy ezt Illovszky Rudolf is megértette, s ugyanezt tette a Ferencváros sikeres edzője, Lakat Károly is, aki ugyancsak szakember a javából. Nem az a lényeg, milyen számozású mezt ölthetek magamra, hanem az, hogy támadófeladattal bí­zzanak meg. Az irányí­tás, az előkészí­tés és a végrehajtás egyaránt az elemem.

– Miben szeretne fejlődni?
– A labdát nagyon szeretem, s talán ezért néha a kelleténél később válok meg tőle. Igyekszem javí­tani ezen a helyzeten. Nem ártana, ha erősebb, súlyosabb lennék, hogy a figyelmes hátvédek ne tudjanak egykönnyen elsodorni.

– Milyen labdarúgást szeret?
– Csupán azt, amelynek alapja a nagyszerű technikai képzettség, felkészültség. A durvaságtól irtózom. A labdarúgást elsősorban játéknak és nem harcnak, küzdelemnek képzelem el.

– Nem terhes a népszerűség?
– Néha. Főleg, mikor a tántorgó szurkolók megállí­tanak, s akárhogy sietek, követelik, hogy hallgassam meg előadásukat a legutóbbi mérkőzésről. Meg amikor a nők tetőtől talpig végigmérik a feleségem.

– És a levelek?
– Azok is jönnek.

– Van köztük érdekes?
– Akad. Az egyikben például az, hogy „Te hülye…”. A másikban – ezt rúzzsal és szemceruzával í­rták – „Van feleséged? Választ! Holnap ebben az időben jövünk!

– És a külföldi ajánlatok? Hogy zajlik le egy ilyen csábí­tás?
– Elég egyszerűen. Adandó alkalommal félrehí­vják az embert, nagy pénzt í­gérnek neki és magyarul.

– Mennyit?
– Százezer dollárt.

– És nem menne el?
– Egy-két évre, vendégjátékra igen, de illegálisan és sok időre nem. A Fradiban nőttem fel és oda tartozom.

(1967 – Pionirek lapja, Csehszlovákia)