Georgi Szlavkov, a Trakija Plovdiv 1958-ban született fiatal csatára nem most tűnt fel a bolgár labdarúgás egén. Az utolsó két bajnoki fordulóban szerzett hat góljával ugyan – ezt természetesen még a legelfogultabb bolgár fociszurkoló is elismeri – váratlanul került az európai góllista élére, de eredményessége azért nem véletlen.
Játékos pályafutása során ugyanis minden szinten az adott csapatban, vagy épp korosztályában a legjobbak közé tartozott. Pontosabban: egyértelműen ő volt a legjobb. Az ifjúsági válogatottban 35 alkalommal szerepelt, 6 gólt szerzett és tagja volt az 1977. évi belgiumi UEFA-tornán ezüstérmes legénységnek. A junior tizenegyben hét, a nagyválogatottban pedig már – ne feledjük, egy még nem is egészen huszonhárom éves játékosról van szól – huszonhatszor játszott. Hét gól szerzője máris a legjobbak között.
Az élvonalban való bemutatkozásakor azonnal kitűnt tehetségével. Még ha vékony termetével az első időkben gyakorta volt a közelharcok szenvedő alanya, elsodorták és arrébb lökték, de azt senki sem vitathatta – játékintelligenciája egészen egyedülálló. Kitűnően „lát” a pályán, jó átadásokkal képes társait mozgatni, ragyogó szervező, ugyanakkor ráadásul mindig időben érkezik a kapu elé.
Sokoldalúsága szinte már további fejlődésének gátjává vált, amikor – katonai szolgálatát letöltve, Szófiából hazatérve, ahol rövid ideig a CSZKA-ban is játszott – a Trakija edzője, Dinko Dermendzsijev meggyőzte őt a maga igazáról. Ennek lényege: aki sokat markol, keveset fog. Ne törődjön Georgi a labda megszerzésével, ne segitsen a védőknek, ne rohangáljon állandóan hátra. Ő sokkal hasznosabb a csapat számára csatárként, ahol kamatoztathatja technikai képzettségét, gyorsaságát és ebből következő gólveszélyességét.
A mai Szlavkov – sokak szerint a régi Dermendzsijevet idézi. A plovdiviak régi kedvence a hetvenes évek második felében Bulgária legjobbjának számított, ő volt a mexikói világbajnokságon szereplő nemzeti csapat kapitánya.
Georgi Szlavkov – 31 gól.
Aranycipő. Új arc az európai labdarúgásban.
Sokat várunk tőle, hisz sokra képes.
Assen Videnov (Sztart, Szófia)
*
Mi már kihirdettük, a Fradi játékmestere elkönyvelte magában, a zöld-fehér szurkolók örültek az újabb sikernek … Nyilasi Tibor az Aranycipő nyertese!
Csakhogy az őszi-tavaszi rendszerű európai bajnokságok közül utolsónak Bulgáriában fejeződött be a pontvadászat. És négy nappal azután, hogy nálunk lejátszották az utolsó fordulót is – az ottani záráskor a plovdiviak középcsatára négy gólt szerzett. Azután, hogy az előző két mérkőzésen is négyet lőtt … Háromszor kilencven perc, nyolc gól. Szinte hihetetlen … Ma már tény: övé az Aranycipő. Hogy ki ő?
A France Football 1968-tól rendezi meg az európai gólkirályok versenyét, amelynek szervezésébe bekapcsolódott az Adidas cég is. Alighanem ez a világ legbizonytalanabb kimenetelű versenyfutása. A Bajnokcsapatok Európa Kupájának győztesére sem könnyű tippelni őszszel, amikor harmincnál több csapat vág neki a hosszú útnak — de az Aranycipő majdani tulajdonosát eltalálni egyszerűen lehetetlenság.
Ha száz nevet is írnánk fel egy papírra, semmi biztosíték nincs arra, hogy a leendő győztes szerepel az előre kiszemelt labdarúgók között. Hisz hiába van tucatnyi ismert, sőt elismert „gólgyáros” Európában, egyáltalán nem biztos, hogy sokadszorra is — újra — gólokban gazdag idénye következik. Közbejöhet egy huzamosabb ideig tartó sérülés, vagy épp sok kicsi, de sorozatban. Vagy egy szigorú fekete mezes felmutatja a piros lapot, és máris több mérkőzés kiesik. Vagyis: tucatnyi gólszerzési alkalom.
Aztán az sem mindegy, hogyan megy a csapatnak. A bajnoki címért harcol-e vagy épp a középmezőnyben, netán a kiesés ellen? Meg hogy végül is melyik bajnokságban kell sorozatban két vállra fektetni a védőket és a kapusokat? Mert az olasz beton ugye világhírű, az angol hátvédek sem galamblelkű öregurak …
És aztán utoljára, de nem utolsósorban: nem akármilyen különbségek vannak az egyes nemzeti bajnokságok között is. Nem csak színvonalban, hanem magában a programban is. Mert amíg ugye az olasz A-osztályban 30 mérkőzés alkot egy idényt, addig az NSZK-ban 36, Franciaországban éppenséggel 38, sőt Angliában 42 … Viszont ugyanakkor az NDK-ban, írd és mondd, csak 26.
Mindebből persze hiba volna azt a téves következtetést levonni, hogy az Aranycipőnyertesek mind valamiféle operett-bajnokságok bonvivánjai voltak. Mert igaz ugyan, hogy nyert már Ciprus gólkirályaként egy Sotiris Kaiafas nevű legény is aranycipőt — de európai első volt a Bundesligában elért góljaival Gerd Müller! Eusebio, Zsekov, Skoblar, Yazalde, Georgescu, Krankl, Kist… Az eddigi gólkirálykvízek győztesei hol nemzetközileg is ismert játékosok, hol pedig olyanok, akik tulajdonképpen csak ezzel a sikerrel szereztek maguknak némi hírnevet.
És ugyanez vonatkozik a helyezettekre is … Lennox Skóciából, Sideris Görögországból, Devillet Luxembourgból, Santrac Jugoszláviából, Bianchi Franciaországból, Riedl Ausztriából, Risi Svájcból, Van der Kuylen Hollandiából… és persze, a magyarok. Van köztük jó néhány, akiknek az Ezüst vagy épp Bronzcipő pályájuk legszebb emlékét jelenti, de van, aki ezt csak egy sikernek könyvelheti el a többi között.
És a most véget ért sorozat?
A végeredmény tán nem is azért meglepő, mert a bolgár csatár nemzetközileg még szinte ismeretlen játékos — annak ellenére, hogy villámrajtot vett az élvonal felé, ahogy ez a későbbiekből kiderül —, hanem mert furán alakult ki a sorrend.
Már télen az 1980. őszi idények vége felé megvolt az élcsoport: Burgsmüller és Kiss, a Borussia Dortmund középpályása és a Vasas csatára váltogatta egymást, szorosan mögöttük pedig ott haladt góljaival Nyilasi is. Aztán tavasszal, úgy március—április táján változott a lista éle. Felzárkózott Nyilasi és akárcsak Burgsmüller, úgy Kiss is csak elvétve, szórványosan tudta eltalálni a kaput. Viszont jött Szarmach, mintha csak lift hozta volna felfelé.
Az ő esete: külön történet. Ősszel még Lengyelországban játszott, 1981 elejétől szerződött el profinak Franciaországba. Augusztustól decemberig a Stal Mielec színeiben keserítette az ellenfelek életét, aztán ugyanezt tette az Auxerre csapatában. Amire tudomásom szerint eddig nem volt még példa: a mindenkori listát vezető France Football szerkesztőségében egyszerűen összeadták az itt és ott — két országban, két csapatban — szerzett Szarmach-találatokat …
És aztán: Rummenigge. Az utolsó két Bundesliga-fordulóban öt gólt szerzett, így huszonhétre tornázta fel magát. A június 13-i Bayer Uerdingen— Bayern München mérkőzésen kétszer talált be a kapuba. Huszonkilenc, Aranycipő?
Nem. Mert ugyanezen a délutánon, ezer kilométerrel errébb, azaz egész pontosan: a pesti Üllői úton a PMSC elleni 4-0-ból Nyilasi Tibi két góllal vette ki részét, és gólszámát harmincra tornázta fel. Aranycipő?
Lelkesen vágtuk rá — mert azért túl sok okunk csak nincs az örömre —, igen, győzelem, elsőség. Lengtek a zöld-fehér zászlók, és ahogy a magyar gólkirály elmondta: az öltözőben épp egykori példaképe, Albert Flóri közölte vele a hírt. — Gratulálok, Nyíl, kétszeresen gratulálok. A bajnoksághoz, meg az Aranycipőhöz …
Négy nap volt még hátra, és még egyszer kilencven perc. Kaposvárott. Minden igyekezet hiábavaló azonban, a labda mindig úgy pattan, mintha csak tréfát űzne az őt üldözővel …
Harminc gól, az harminc gól.
De nem Aranycipő.
Mert négy nappal az utolsó magyar bajnoki forduló után van a bolgárok utolsó bajnoki fordulója.
És miután Georgi Szlavkov a 28—29. fordulóban már két-két gólt szerzett, az utolsó kilencven percet kihasználja, ahogy csak lehet. Hisz ha már ezen múlik az elsőség …
Trakia Plovdiv—Spartak Pleven 4-3.
A hazai középcsatár rúgja a hazaiak mind a négy gólját.
Ezzel lesz harmincegy gólos.
Amikor Rummenigge, Nyilasi, Szarmach és a többiek már szabadságukat töltik és a vízparton napoznak, ő egy négyest rúg és mindenkit megelőz.
(Képes Sport, 1981. július 21.)
Vélemény, hozzászólás?