„Ha nem vagyok ott, akkor is ott vagyok” – beszélgetés Novák Dezsővel

• Telelés volt?
Igen, egy kis kikapcsolódás, az Olimpiai Bajnokok Klubja szervezte Egerben.

• Ilyenkor az egy négyzetméterre eső aranyérmesek száma jelentősen megugrik, gondolom.
Á, már nem annyira… Egyre nehezebben mozdul ki a többség.

• Nehéz lehet nem szembenézni azzal, hogy rohan az idő…
Ez már csak í­gy van, ráadásul mindig jön egy újabb hí­r, most szegény Rusorán Petiről. Sajnos elértünk abba a korba, amikor már csapkod közénk a villám. Ettől függetlenül azért el tudjuk engedni magunkat ilyen alkalmakkor, voltunk a Szépasszony-völgyében is egy kis borozgatáson. Jó társaság jött össze, zömmel labdarúgók, bár azért messze voltunk attól a duhajkodástól, ami a régi szép időkben ment.

• Mennyire mélyül még el a mai fociban?
Messze nem annyira, mint amikor benne voltam, de hátat sem fordí­tottam neki, mert nem lehet csak úgy abbahagyni, aztán elfelejteni az egészet. Olvasom a Sportot, nézem a tévében a meccseket, ebből nagyjából összeáll a kép.

• És az milyen? Mondjuk összevetve azzal, ami tizenhét éve volt, amikor a Ferencvárost elvitte a csúcsig.
Azt hiszem, sokkal rosszabb állapotban van a mai labdarúgás, és nem csupán a játék területén. Napról napra jönnek a hí­rek, mi megy a Vasasban, az Újpestben, hogyan söprik ki a vezetőséget itt és ott, vagy hogy egy játékos elszerződik, de másnap már vissza is igazolják. Messze vagyunk a rendtől és a fegyelemtől, számomra úgy tűnik, nagy a káosz. És hát a szí­nvonal sem magas, szerintem tizenöt-húsz éve sokkal stabilabb volt a magyar bajnokság.

• Hát a Fradi? Nyilván követi.
Persze, a Fradi az Fradi, ha nem vagyok ott, akkor is ott vagyok. Ott lettem valaki, a kötődés örökké megmarad. Szorí­tok neki, csak hát a Ferencvárosra is ugyanaz jellemző, mint az egész magyar futballra. Holott fontos lenne, hogy olyan csapata legyen, mint régen, méltó a nevéhez: valamikor a válogatotton kí­vül jóformán csak a Ferencvárost ismerték az egész világon, de ha tovább folytatódik ez a rossz játék, akkor lassan el fogják felejteni a klubot a nevével együtt.

• Kevés jel mutat arra, hogy szárnyalás következik…
Nem olyan szintű játékosok alkotják a csapatot, akikkel bajnokságra lehetne törni. Ahhoz, hogy ne a középmezőnyben szenvedjenek vagy a kiesés ellen küzdjenek, olyanok kellenek, akik képesek húzni a klub szekerét.

• Mikor járt legutóbb az Üllői úton?
Nem járok. Amikor a tévécsatornák adják a csapat meccsét, megnézem, még az ismétléseket is, de mérkőzésen nem voltam. Amióta felálltam a padról, jóformán azt sem kérdezték meg soha, mi újság, hány óra. Persze ez az élet rendje.

• Biztos? Nehezen tudnám elképzelni, hogy a Reálban vagy egy Bayernben rá sem bagóznak olyan játékosra, aki részese volt valamennyi nemzetközi és hazai sikernek az egyesület legnagyobb korszakában, edzőként csak akkor nem nyert érmet a csapattal, amikor nem dolgozott ott, bonuszként pedig ott volt a BL-szereplés.
Ilyen a magyar labdarúgás miliője. A székházban olyan emberek vannak, akik nem tartják fontosnak, hogy legyen kapcsolat a régiekkel. Én pedig nem akarok azon vitatkozni egy biztonsági őrrel, hogy van-e nekem helyem, vagy hogy egyáltalán beengednek-e a stadionba. Magyarországon ezt valahogy másképp élik meg. Szerdán néztem a Basel-Bayern meccset, jó volt látni, ahogy Beckenbauer, Hoeness és Rummenigge egymás mellett ül a dí­szpáholyban – és szurkolnak a Bayernnek, követik a játék minden rezdülését, a kapott gólnál lógatják az orrukat. Nálunk talán féltékenyek a régi nagyokra, attól félnek, meg akarják fúrni őket, holott eszünk ágában sincs. De mindegy is. Én már megszoktam, hogy itt í­gy működnek a dolgok. Akkor is féltek, amikor felálltam, és azért nem keresték a kapcsolatot velem, mert attól tartottak, vissza akarok jönni. Csakhogy én nem akartam többet leülni arra a padra. Ha akartam volna, nem állok fel.

• Fájó emlékként él az a korszak, vagy csak a vége miatt van némi rossz szájí­z?
Nekem már nem fáj semmi. Akkor volt bennem némi tüske, ma már túlléptünk az egészen. Mindent megnyertünk, amit meg lehetett, mégis egy Vác elleni három egyes győzelem alkalmával is az ment, hogy „Novák, takarodj!” Nem tudom, mit kellett volna még csinálni?! Ez is olyan magyaros. Itt egy idő után irigyek lesznek a másik sikerére, ráunnak arra, aki jól csinálta.

• A Fradiban az azóta eltelt másfél évtizedben egyszer sem tudtak még csak megközelí­tőleg sem olyan jó együttest összerakni. Akkor miért sikerült?
Talán az volt a titka, hogy olyan játékosokat sikerült összeszedni, összekovácsolni, akiknek volt igényük a sikerre, és vevők voltak arra, hogy igenis szenvedni, küzdeni kell az eredmény érdekében, megalkuvás nélkül. Kiváló volt a hangulat, összetartott a társaság, és uram bocsá’, még játszani is tudtak.

• Nem fáj, amikor a maiakat figyeli, pláne az ismétlésekkel együtt? Vagy mazochista?
Én már csak ilyen hülye vagyok. Még az Újpest II-Gyirmót ismétlésére is odaülök. Ez van, nem a filmet nézem, hanem a focit. A feleségem kiabál ki olykor a másik szobából, hogy ne káromkodjak, amikor a Fradi játszik, és valaki csinál valami baromságot.

• Ennyire a szí­vére veszi?
Felmegy a pumpa még mindig. De hát ma már csak szurkolóként, lélekben tudok segí­teni, ezzel aligha mennek sokra.

• És ha valaki felhí­vná, hogy Novák úr, rájöttünk, adhatna egy-két tanácsot, mert talán tud ezt-azt a szakmáról?
Ha kérdeznek, elmondanám a véleményem, ugyanakkor pontosan tudom, amikor az ember edző, meghallgat másokat, olykor tán még hallgat is rájuk, de alapvetően úgy van vele, ne szóljanak bele a munkájába. Ha valaki túlságosan bele akar folyni, egy idő után jogosan mondhatná a tréner: akkor csináld te!

• Pedig épp amikor Beckenbaueréket emlí­tette, eszembe jutott, micsoda vágókép lehetett volna, ha csak egyszer ott ültek volna hárman, Albert Flórival és Varga Zolival…
Más lett volna, nyilván. De már mondtam, nálunk milyen a hozzáállás. Volt, hogy Flórit sem akarták beengedni a stadionba, nem ismerték meg… De ahogy hallom, Göröcs Titivel, Dunai Antival és szegény Bene Ferivel is megesett ez Újpesten. Megkérdezték tőlük, hogy kicsodák.

• Flóri halála nagyon megrendí­tette?
Hatalmas szomorúságot éreztem. Jóformán együtt éltük le az életünket, amikor még Szombathelyen játszottam, a válogatottakban már akkor találkoztunk, aztán a Fradiban jóban-rosszban együtt… De hát öregszünk, és szembesülnünk kell azzal, hogy nekünk is el kell mennünk.

• Tudom, nehéz erről beszélni, de amikor néhány éve találkoztunk egy MOB-ünnepségen, akkor tudatosult bennem, hogy ön is halálos kórral küzd. Viszont ahogy látom, mostanra talán túl van rajta.
Nagyon nehéz ezt elmondani annak, aki még nem került ilyen helyzetbe. Sokan nem tudják megví­vni ezt a harcot – most úgy néz ki, nekem egyelőre sikerült, nincs problémám. Hosszú az út onnantól, hogy az ember azt gondolja, itt a világ vége.

• Honnan volt ereje hozzá?
A sport adta. Ha nem lettem volna élsportoló, most nem biztos, hogy itt vagyok. Megedződtem, sok csatát kellett megví­vnom, ember az ember ellen. Ez még arra is felkészí­tett, amikor jött ez az alattomos ellenség.

• Mondják, a rák a lelki gondokból ered.
Nehéz megmondani, mire lehet ezt visszavezetni. Feltehető a kérdés: miért éppen én? Kicsit más világba kerül az ember azután, hogy derült égből villámcsapásként éri ez a hí­r. Nehéz felfogni, hiszen úgy gondolod, nincs semmi bajod, csak a szokásos kontrollra mész, aztán utána az orvos a szemedbe néz, és azt mondja: uram, óriási gond van… Mint a bokszoló, akit kiütöttek. Mégis észhez kell térni, mert mindig van miért küzdeni. Nekem a családért, az unokákért. Ez volt most is a legnagyobb hajtóerő. Tapasztalat meg volt elég, hogyan kell küzdeni azért, hogy vesztett állásból fordí­tsunk. Az élet megtaní­tott arra, hogy amí­g egy hajszálnyi esély van, nem lehet feladni. Én sem adtam fel, úgyhogy most jól állok – még ha tisztában is vagyok azzal, előbb-utóbb tényleg lefújják az én mérkőzésemet is.

(Nemzeti Sport, 2012.02.24. Csurka Gergely)