Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – Bevezető

Meg nem mondom már, hogy ki emlí­tette először (csak az a biztos, hogy vagy Rákosi Gyula, vagy Szűcs Lajos volt az illető) de az biztos, hogy a magasabb hegyeken még álltak a hóemberek.

2011 januárját í­rtuk, de a mondatok már a szeptembert simogatták.

Annak is a legközepét.

– A Fóri is 70 éves lesz az idén… – mondta a két örök harcostárs valamelyike, ám ott és ekkor ezzel ennél többet nem nagyon lehetett kezdeni.

Aki mondta nem tudhatta: ez volt az a mondat, amely megindí­tott bennem valamit.

Azt pontosan tudtam, hogy a valaha élt egyik legnagyobb magyar futballista (akihez ráadásul millió plusz egy személyes szál is kötött) 70. születésnapját nem lehet egy rutintelefonnal, egy személyes gratulációval, egy üveg pezsgővel elintézni.

Itt ennél sokkal többről van szó.

Könyvért kiáltott az élete, de azt már remek kollégám és barátom (édesapám egykori játékosa) Kiss László az „Életem a Fradi” cí­mmel, Flórival közösen már évekkel korábban megí­rta.

Valami más kellett.

Valami olyan, ami egy generáció élményét dolgozza fel azokról a „császári” évekről.

Ami nem arról szól, hogy ő hogyan látta magát és a korát, hanem arról, hogy mi hogyan láttuk őt, a Császárt.

Így történt, hogy a Sportplusz hasábjain már 2011 májusában elkezdtem felköszönteni az akkor még csak 69 éves és nyolc hónapos Albert Flóriánt.

Hétről hétre, lapszámról lapszámra haladt előre életének története.

Hercegszántótól indulva a kezdeti fradista éveken át, a válogatottbeli csúcspontjain keresztül egészen az aranylabdáig, aztán következett a koppenhágai dráma, a szörnyű térdsérülés, a lábadozás, majd az újrakezdés kí­nkeserves hónapjai, évei.

Túljutottunk a sorozat zárásának szánt 70. születésnapon is, de miután a történetben még nem tartottam „sehol”, ott és akkor nem lehetett abbahagyni.

Éppen azt a fejezetet í­rtam, amely a válogatott-tól való búcsúját dolgozta fel, amikor egy hang azt mondta a televí­zióban:

„70 éves korában elhunyt a magyar labdarúgás egyetlen aranylabdása, a Ferencváros történetének egyik legnagyobb alakja, Albert Flórián!”

A magyar nyelv dáriusi gazdagság kevés ahhoz, hogy szavakba öntsem mit éreztem abban a pillanatban.

Írok egy emberről, aki abban a pillanatban már nem él…

Aki átérzi, hogy mi játszódott le bennem, annak minden további szó felesleges, aki nem, annak több kötetes regényben sem tudnám elmagyarázni.

Aztán teltek múltak hónapok, mí­gnem elért a Tempó Fradi szerkesztőinek több mint megtisztelő felkérése, amely arról szólt, hogy a 71. születésnap tiszteletére honlapjukon szí­vesen megjelentetnék a sorozatot.

A válasz egy pillanatig sem lehetett kétséges.

Így jutottak el a most következő sorok a Tempó Fradi tisztelt olvasóiig, akik közül sokaknak életük, fiatalságuk egy nagyon fontos részét jelentette az az ember, aki zöld-fehér mezben, 9-es számmal a hátán varázsolt a futballpályán.

Azt nem tudom, hogy ott fenn van-e internet, de ha van, az érintett akkor sem érne rá olvasni.

Jobbról éppen a Varga Zoli készül egy szabadrúgást a kapu elé csavarni…

Lakat T. Károly