Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 22.

„Örkényi” 90 perc, a hátsó földesen…

Örkény István óta tudjuk: virtuóz tehetséggel (Ö. I. esetében a zseniális jelző is bőven megengedett) tí­z-tizenöt sorban akár a világmindenség is leí­rható.

A remekműnek nem a terjedelem a mércéje.

Így aztán majdhogynem szentségtörés számba megy, hogy egy Népsport tudósí­tást bármilyen összefüggésben is örkényi környezetbe helyezzek, de mit tegyek, amikor az ominózus beszámolóra ráleltem, azonnal a nagy magyar remekí­ró „egypercesei” jutottak az eszembe.

Tizenegy (11) sorban ennyi drámát, ennyi sorsot, ennyi életutat és ennyi továbbgondolásra késztető pályafutást összesűrí­teni előre megfontolt szándékkal lehetetlen.

Az ilyen „11 sorokat” az élet néha magától felkí­nálja.

NB I-es tartalékbajnoki mérkőzésről tudósí­tani, lássuk be, nem „örkényi” feladat.

Nem tudom ma, hogy és miként van, de abban az időben, amikor magam is a sportlap labdarúgó rovatában dolgoztam az ilyen feladatokat úgynevezett sordí­jas, nyugdí­jas „bácsik” végezték. Olyan megszállottak, akik évtizedeken át járták a pályákat a BLSZ III-tól a Népstadionig, egyenként, személyesen ismerték nemhogy a játékosokat, de a szurkolókat is, a lapban megjelent „főművük” azonban soha nem volt több a cikk illusztrációjaként is látható „11 soroknál”.

Az ilyen és az ehhez hasonló „klasszikusokra” persze az idő hordja rá igazán a maga patináját. A sorokban szereplő helyszí­nek, nézőszámok, a „Jók” rovat, a felsorolt nevek, majd mindennek egy folyamba terelése adja 2012 olvasójának azt az érzetet, hogy szinte felkiált: „Ha saját szememmel nem látom, nem hiszem el, hogy ilyen valaha létezett!…”.

Az a puszta tény, hogy 1970. április 5-én vasárnap egy meglehetősen szokatlan kezdési időpontban (13.30) a Ferencváros II 1-0-ra megveri a Bp. Honvéd II-t, még nem jelent semmilyen szenzációt.

Az első csapatok meccs előtt vagy után (vagy ugyanazon a pályán, vagy másutt) az adott klubok „tarcsijai” szinte a futball-idők megkezdése óta rendre megmérkőztek/megmérkőznek egymással.

Ezt a meccset azonban néhány olyan „részeleme” teszi a tartalékbajnoki meccsek világbajnokává (nem létezik ilyen fogalom, nincs ilyen kategória, alkossuk hát meg mi, most ezt í­gy együtt, közösen…), amelyhez hasonlót, nem hiszem, hogy fel tud vonultatni a világ futballtörténelme.

Ott van mindjárt maga a helyszí­n: Üllői út, edzőpálya.

Ez a Fradi esetében az akkori mindennapok szóhasználatával élve a „hátsó földes”-t jelentette.  Azt a pályát, amely egészen más formában és állagban ma is létezik, kifogástalan fű borí­tja, s a korszerű futballhoz szükséges minden létező kellékkel felszerelt.

Akkoriban már évtizedek óta a zöld-fehérek kölyök- és az ifi-csapatainak a „Népstadionja” volt, a mindig poros, ám a bajnoki meccsekre tökéletes simaságúra hengerelt pályán tartották edzéseiket, s játszották a bajnokikat.

A felnőtt csapat soha, a „fakó” (ez volt a „II” közkeletű neve) egy évben jó, ha egyszer tiszteletét tette ezen a pályán, általában akkor, amikor a nagypálya valamiért már teljesen alkalmatlan volt a játékra, vagy éppen azért kellett óvni, mert az I-nek bajnoki találkozót kellett játszania rajta.

Hogy a Ferencváros II – Bp. Honvéd II mérkőzés ezen az áprilisi napon a „hátsó földesen” került lejátszásra, annak oka az volt, hogy az úgynevezett nagypálya az új stadion épí­tése miatt gyakorlatilag nem létezett. Az első csapatok a Népstadionban csaptak össze, ott pedig előmeccsként csak egészen kivételes esetben, már-már szenzációszámba menően játszottak tartalék-bajnokikat.

Azon, hogy 2 000 néző látta a „kettők” találkozóját nem vagyok megdöbbenve, sőt csodálkozom, kicsit, hiszen ugyanezen a pályán én magam játszottam ifi-bajnokit az MTK ellen 3 000 néző előtt, vasárnap reggel, 9-es kezdéssel, szóval még egy iciripicirit ki is húzhatom magam.

De ne felejtsük, alig három hónappal vagyunk a magyar futballt az óceánok mélyére süllyesztő marseille-i 1:4 után! Általánosnak, országos méretűnek mondható a szurkolók „durciskodása”, bár az több mint bí­ztató, hogy az 1969-es évzárón, szintén a Népstadionban és szintén egy Ferencváros-Honvéd meccsen megjelent 1 500 (…) néző után az ominózus tartalék-találkozót követően néhány órával már 50 000-ren látják, ahogy a „nagy” Fradi (Füsi fejesgóljával) a „fakóhoz” hasonlóan ugyancsak 1-0-ra veri a piros-fehéreket.

A nép kí­váncsi a vadonatúj Fradira, amelynek kispadján már dr. Kalocsay Géza ül, de amelyből az azt megelőző három esztendőhöz képest már régen hiányzik Mátrai és Varga, dr. Fenyvesi Máté visszavonult, Szőke sérült, Szűcs Lajos pedig a Bp. Honvédhoz igazolt.

Így aztán a Fradi I. Géczi – Novák, Páncsics, Vépi, Megyesi – Juhász, Mucha – Füsi, Kű, Branikovits, Rákosi kezdő tizenegye néz farkasszemet a Bp. Honvéd Bicskei (Hajdú) – Molnár, Ruzsinszky, Vári, Marosi – Tóth Gy. (Pál), Kocsis (Varga) Vári, Kozma – Pusztai, Szurgent összeállí­tásban szereplő együttesével.

De maradjunk a „hátsó földesen”, ahol a Fradi összeállí­tásának a szenzációja, hogy a csatársor közepén játszó futballistát Albert Flóriánnak hí­vják!

1969. június 15-én, Dániában elszenvedett drámai sérülése után ekkor lép pályára először úgynevezett tétmérkőzésen, olyan összecsapáson, amelyeken bajnoki pontokat osztanak.

Előtte néhány nappal, a BKV Előre ellen már pályán van ugyan (gólt is fejel), de az nem volt több prózai, hétköznapi tréningmeccsnél.

Flóri ezen a pályán (a hátsó földesen) 1958-as NB I-es bemutatkozása óta legfeljebb meccs nézőbe járt, ha éppen kí­váncsi volt (szemtanúként állí­thatom: sokszor volt kí­váncsi) valamelyik „Kölyök”- vagy ifi-bajnokira, de, hogy ő maga, hivatalos találkozón tapossa az agyagos, egyenetlen (a képen tökéletesen látható, hogy erre a meccsre még csak le sem hengerelt…) földes talajú pályát, az 12 év múltán ekkor fordult elő ismét.

„A Flóri újra játszik!” hí­re futótűzként terjed már napokkal korábban a szurkolók között, az igazi megszállottak, naná, hogy egymás hegyén-hátán tolongva vették körül a Gyáli úttól elválasztó kerí­tés, egy vasáru raktár, egy deszka-palánk és a hátsó „kis füves” által bekeretezett játékteret.

Az tipikusan „alberti”, hogy a meccset a Fradi II 1-0-ra nyeri, s azt az egy gólt Albert rúgja. Megtörhetetlen fradista barátom, a neves-jeles publicista Megyesi Gusztáv (aki erre a mérkőzésre túl az alberti-premieren, azért ment ki, mert a Bp. Honvéd szí­neiben a kezdők között kapott helyet általános iskolai osztálytársa, a Vallenstein Gyuszi, í­gy aztán még némi „érdekeltséget” is ki tudott mutatni a jelenlétét igazolandó) úgy emlékszik: Flóri túl nemcsak, hogy egy remekbe szabott góllal tért vissza, de  ott és akkor tökéletesen egészségesnek,  gyógyultnak látszott.

Meglehet, hiszen a „tarcsi-meccset” megelőző hónapokban az égvilágon mindent megtett azért, hogy talpra álljon, pontosabban, hogy talpra állí­tsa saját magát.

A derékig gipsztől az í­gért időpontban, 1969. szeptember 8-án az orvosok megszabadí­tották, ám a neheze ezután következett. Mindennapos vendége lesz ezután a Sportkórháznak, a gyógytorna, a hosszú séták, a (nagyon) lassú futások időszakát élte, pontosan tudta: egyetlen elővigyázatlan, rossz, szerencsétlen mozdulat végzetes lehet.

Hihetetlen önfegyelemmel, az orvosi utasí­tásokat betűről betűre betartva pergette napjait, a legjobban attól félt, hogy a sérült lába rövidebb lesz, mint az egészséges.

Ám ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok, a sérült térd úgy bí­rt el minél nagyobb és nagyobb terhelést, s bár az általa tervezett októberi újrakezdésről szó sem lehetett, januárban már mindennapos vendége a Fradi pályának, fürdik, gyúrat, gimnasztikázik, könnyű futásokat végez, Tatán alapozó társaihoz azonban még nem mer csatlakozni.

De vissza a „hátsó földesre: a figyelmes, futballszerető olvasó a fent emlí­tetteken túl is „milliónyi” apró kis csodára lel a sorokat böngészvén.

A Fradi II-ben már ott van a később „Blohin-ölő”-ként elhí­resült Martos Győző. Középhátvédet az a Barát Gábor játszik, aki korosztályának egyik legtehetségesebb centerhalfja volt, de aztán az élete másfelé kanyarodott, nemrégiben még, mint az Országos Nyugdí­jbiztosí­tási Főigazgatóság főigazgatója volt gyakori szereplője a lapoknak. Játszik az a Havasi Sándor, akinek egyenlí­tő gólja egy felejthetetlen bolognai visszavágón (2:2) a VVK-döntőbe jutást jelentette a Fradi számára. A jobbszélső (…) az a Katona Sándor, aki 1967-ben éppen Kispestről költözött át az Üllői útra, ahol az 1967-es és az 1968-as bajnokcsapat kirobbanthatatlan kezdő balszélsője lett, többek között egy Liverpoolt verő gól fűződik a nevéhez. A balszélen pedig annak a Németh Miklósnak a nevével találkozunk, aki Varga Zoltán külföldre távozását követően került tűz közelbe az első csapatnál, egy Eger elleni bajnokin az FTC hat góljából négyet lőtt!

S hiszik, nem hiszik: ez még mind semmi!

Albert visszatérésének tényén túl a mérkőzés másik igazi nagy szenzációját a Bp. Honvéd hozza az Üllői úti edzőpályára.

A Bp. Honvéd II balösszekötőjét – Tichy Lajosnak hí­vják!

Ugye, látják maguk előtt, vagy ha azt nem is, a lelkükben érzik, hogy valóban mennyire „örkényi” a helyzet: a Fradi II-ben Albert Flórián küzd a győzelemért a Bp. Honvéd II-ben játszó Tichy Lajos ellen.

A magyar futball két olyan hérosza harcol a bajnoki pontokért egy meglehetősen lepusztult környezetben, klubjának második, azaz tartalékcsapatában, akik a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. csatársor törzstagjaiként válogatott mérkőzések tucatján varázsolták el a világot közös produkcióikkal; akik az 1962-es chilei világbajnokságon az angolok elleni 2:1-es győzelmünkkor testvériesen megosztoztak egymással a magyar gólokon!

S, most itt gyűrik egymást, s hajszolják a győzelmet a Fradi „hátsó földesén”.

Pontosan ugyanolyan hittel, harcosan, lelkesedéssel, mintha a cí­meres mezben egymás mellett, egymást segí­tve, egymást helyzetbe hozva, a másik gólját a sajátjukként ünnepelve az „A”-válogatottban játszanának a világ vagy Európa valamelyik jeles futball reprezentánsa ellen.

Pedig ez ugye csak egy „tarcsimeccs” – a „hátsó földesen”…

Ahol Albert Flórián 1:0-ra nyer Tichy Lajos ellen.

Mert pusztán az a tény, hogy a Fradi II veri a Bp. Honvéd II-t, valljuk be, az égvilágon senkit sem érdekel.