Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 13.
„Plocnak nem esett le a sapka a fejéről…”
Az 1952-es esztendő rémálomszerűen kezdődött a Bp. Kinizsi számára. Gondolom a Fradi történelmét csak úgy nagy vonalakban, felületesen ismerőknek sem kell többet mondanom: a tavaszi rajton 5:0-ra kapott ki – Dorogon!
Természetesen volt már ennél súlyosabb és drámaibb vereség is a klub történetében, de a dorogi katasztrófával összejött minden: a lelkekbe tipró, ám a pályán kívülről (a politikai hadszíntérről) jövő megaláztatások most összegződtek a zöld gyepen elszenvedett kudarccal, márpedig ez a kettő együtt vészhelyzettel fenyegetett.
A csapat akkoriban úgy mozgott, mintha csupa civil lett volna futball-mezbe öltöztetve a pályán, holott a „Civil a pályán” című filmet nem Dorogon, hanem a mozikban játszották.
(A rendezőzseni, Keleti Márton filmje az akkoriban a politika által a gyárak, üzemek, hivatalok népére erőltetett MHK-mozgalmat – Munkára, Harcra, Kész – volt hivatott népszerűsíteni. A filmbeli gyár csapatában, a Vörös Traktorban személyesen Szusza Ferenc volt a középcsatár, de mintegy statisztériaként játszott benne a Bp. Dózsa teljes kezdőcsapata, amelynek kapujában éppen a Ferencvárosból a lila-fehérekhez igazolt Henni Géza állt.)
A dorogi drámát a Szabó II – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Kéri, Dékány – Koczó, Horváth Ö., Bircsák, Mészáros, Csoknyai összeállítású, piros-fehérben feszengő gárda szenvedi el. Ekkor már lehet a mérkőzéseken cserélni, ám jelzésértékű, hogy az akkori „Fradi” a legnagyobb bajban is csak Andával és Szatlerrel tud „erősíteni”…
(Szatler Viktor ferencvárosi történelme novelláért kiált, hiszen, mint azt a Tempó Fradi bámulatos lexikális tudású sporttörténészétől, Horváth Károlytól megtudtam: a Szikra Gázművektől igazolt kapus 1952 februárjában került az Üllői útra, azonnal az első bajnokin már kapuba is kellett állnia, hiszen 0:5-s állásnál Szabó II megsérült. Az újonc kapott gól nélkül debütált, ennek ellenére ez volt az első és egyben az utolsó mérkőzése a Ferencvárosban… )
A találkozót február 24-én játszották, a VI. György halála miatt királynővé koronázott II. Erzsébet ekkor már két hete Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség uralkodója.
A csapat ezt követően háromszor egymás után győz ugyan, de a soron következő, az Üllői úton lejátszásra kerülő összecsapáson mégis változik a védelem összetétele.
Mindez persze túl hétköznapi, amolyan szóra sem érdemes változás lenne, ha nem Rudas Ferenc lenne az érintettje.
1952. március 23-án, a Szombathelyi Lokomotív ellen (ne felejtsük, hogy Feri 1950. március 19-én történt lábtörése óta összesen kétszer egy félidőt töltött a pályán) a Szabó L. – Rudas, Kispéter, Ombódi – Kéri, Dékány – Guba, Horváth Ö., Hári, Mészáros, Koczó összetételű tizenegy tagjaként részese a 3:0-s győzelemnek.
„Rudas visszatért és remekül játszott” – adja a mérkőzésről szóló tudósításának címéül a másnapi Népszava, s valóban minden jel arra mutat, hogy egy több mint két esztendős, kínokkal, gyötrelmekkel, fájdalmakkal, lemondásokkal, elkeseredettséggel, már-már végezetes gondolatokkal teli időszak lezárult az életében.
Nemhogy cserét nem kell kérnie, de láss csodát, öt meccset játszik sorozatban, mígnem a Bp. Bástya („leánykori nevén”: MTK) elleni 0:4 után kikerül a csapatból, s ekkor már nem lehet pontosan tudni, hogy sérülés okán, vagy azért, mert a játéka nyomaiban sem hasonlít arra, amit tőle a Fradiban megszoktak.
Feri ma úgy emlékszik, hogy „fél lábbal” is mindig tudott annyit, hogy soha ne kelljen formahanyatlás, vagy rossz játék miatt kihagyni a kezdőcsapatból, és semmi okunk arra, hogy ne higgyünk neki.
Ékes bizonyíték minderre, hogy a Fradi még mindig nem nézett körül házon kívül jobbhátvédet keresgélve, vagy Ombódi, vagy Kéri visszavonásával oldották meg a jobb-bekk kérdést.
Apám a barátjának erről az időszakáról anno mindig úgy mesélt, hogy Ferinek bekötött szemmel is kikezdhetetlen helye volt a csapatban, játéka annyiban különbözött a régitől, hogy közelebb helyezkedett a lefogandó szélsőkhöz, nem engedte el őket szándékosan, hogy aztán majd a 11,2-t tudó száz méterével kacarászva utolérje és leszerelje őket. Egy kicsit óvatosabb, némileg visszafogottabb lett, odaállt az ellenfele mellé, tudása azonban az égvilágon semmit sem változott.
A Bástya elleni meccs azonban alaposan betett neki, hiszen az április 27-én lejátszott kilencven percet követően a tavaszi idényben már nem kerül be a csapatba, majd egy roppant furcsa, a pályafutásában egyedülállónak mondható, három meccses szakasz következik: az őszi rajton Győrben csereként (…) száll be, utána a Vasas ellen a Népligetben (0:0) kezdő ugyan (a jobbszélső posztján), majd az Üllői úton, a Bp. Honvéd ellen újra a kispadon kezd.
Azt hiszem, ez volt az a meccs, amelyen szívesebben maradt volna az öltözőben, hiszen a Bp. Kinizsivel (de ragozhatjuk bárhogy, mégis csak a Ferencvárosról van szó), olyasmi történik, ami jószerivel egyedülálló a klub történetében.
A kispestiek (Grosics – Rákóczi, Lóránt, Tóth III – Bozsik, Bányai – Budai II, Kocsis, Budai I, Puskás, Babolcsay összeállításban) örömtáncot lejtenek az Üllői úti gyepen. Puskás és Kocsis egyaránt háromszor talál a hálóba, Budai II kétszer, s lő egy gólt Budai I is, amivel már 9:0-ra vezetnek, amikor jön Pataki becsületgólja. Azé a Patakié, aki összesen 11 meccset játszott a Fradiban, s ez a találkozó volt a bemutatkozása az NB I-ben.
A Fradi a Szabó II – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Bircsák, Dékány – Pataki, Horváth Ö., Hári, Mészáros, Koczó kezdő tizenegyet küldi pályára, s igazán nem az elfogultság beszél belőlem, amikor azt mondom, a „Puskás-ölő” Lakat hiánya látszódik a végeredményen.
Változtatni persze ő sem tudott volna az égvilágon semmit ezen a drámai összeomláson (talán csak Puskás nem jut mellette három gólig, igaz, ha ezt levonjuk, akkor is 1:6 a vége…), amely vitathatatlanul a Kinizsi-korszak egyik mélypontját jelenti.
Rudas legközelebb november 30-án kerül vissza a kezdőcsapatba, az utolsó előtti fordulóban, a Bp. Dózsa ellen 1:0-ra elveszített mérkőzésen, s hogy az esztendő „stílszerűen” érjen véget Feri és a Kinizsi számára: a kezdő tizenegy tagja a záró fordulóban is, amikor a Fradi-pályán a Szegedi Honvéd 1:0-ra nyer.
(Ékes igazolásául annak, hogy főhősünknek a szegedi csapatokhoz igazán különleges volt a viszonya.)
A Bp. Kinizsi a 9. helyen zárja a bajnokságot, s miután 1950 nyara, azaz a „nagy játékoskirajzás” óta már két és fél év telt el, ezt a szereplést nem lehet csak és kizárólag Kocsisék távozásával magyarázni.
A Fradi rendíthetetlen híveinek szembe kell nézniük azzal a vitathatatlan, és a mérkőzéseken fehéren-feketén megmutatkozó ténnyel: a klubnak most egy nagyon szerény képességű csapata van.
Éppen politikailag determinált helyzete miatt a más klubokban feltűnő tehetségek nem törik be a Fradi-pálya kapuját ama szándéktól vezérelve, hogy piros-fehér színekbe öltözzenek, a saját utánpótlás pedig ezekben az esztendőkben nem termel ki magából igazi klasszisokat, de még csak „jó kis NB I-es” játékosokat sem.
Csodálhatja-e bárki, ha egy ilyen esztendő után (dacára annak, hogy maga az év végeredményben a visszatérését is jelentette egyben), 1952 karácsonya a teljes szeretet, ám közel sem a reménykedés, a nagy tervezgetés, a felhőtlen álmodozás jegyében telt a Rudas családban.
Feri ekkor 31 éves (ne feledjük: abban a korban egy futballistáról, ha elérte a 30 éves kort, egyik napról a másikra úgy kezdtek el beszélni, mintha gyakorlatilag már abba is hagyta volna a labdarúgást, egészen addig, amíg Hidegkúti Nándor szinte egy személyben felülírta ezt a buta tételt azzal, hogy igazi fénykorát 30-on felül élte az Aranycsapatban.), s komolyan el kell gondolkoznia a jövőjét illetően.
Sérülés ide, gyengébb forma oda, a Fradiban különösebb veszély nem fenyegeti a helyét a jobbhátvéd posztján, még akkor sem, ha néha már ki-kihagyják a kezdőcsapatból, a válogatottság azonban egyre távolabb kerül tőle.
Sérülése után Sebes Gusztáv szövetségi kapitány az MTK kivételes rúgótechnikájú és remek helyezkedő készséggel megáldott jobbhátvédjében, Kovács II Józsefben látja Rudas utódját, majd próbálkozik az újpesti Balogh II-vel és a kispesti Bányai Nándorral is, az 1952-es olimpián azonban már a Dorog kettese, Buzánszky Jenő a válogatott kezdőcsapatának tagja, s mint később kiderül, attól kezdve jószerivel kihagyhatatlan onnan.
Buzányszky négy évvel fiatalabb Rudasnál (ez még nem lenne behozhatatlan hátrány), ráadásul megvan az a mindenkivel szemben birtokolt előnye, hogy vidéki bányászcsapat tagja! A nép fia, márpedig ha mai ésszel felfoghatatlan és követhetetlen is, ez még az Aranycsapat kialakításánál is szempont volt. (Legalább is a jobbhátvéd posztján.)
1952 karácsonyán az ünnepi vacsora elfogyasztása közben Rudaséknál így nem marad más, mint az egykor volt, csodálatos, felejthetetlen időkre és mérkőzésekre való emlékezés.
Ezeknek is az élén az a háború utáni első válogatott találkozó, amelyet 1945. augusztus 19-én rendeztek (hol másutt?), az Üllői úti stadionban.
Miután a teljes 1944-es esztendő, s 1945-nek az első hét hónapja válogatott összecsapás nélkül telt el (igazán volt mivel foglalkozniuk az embereknek abban a másfél esztendőben), nincs semmi csodálkozni való azon, hogy a 35 000 néző valóságos népünnepélyként élte meg a Magyarország – Ausztria mérkőzés minden pillanatát.
Gallowich Tibor szövetségi kapitány a futballtörténelmi meccsre a Csikós – Rudas, Szűcs, Bíró – Sárosi III, Lakat – Illovszky, Szusza, Mike, Zsengellér, Egresi összeállításban küldte pályára a válogatottat az osztrákok többek között Deckerrel, Sestával, Ocwirkkal felálló csapatával szemben.
A történelmi mérkőzés történelmi pillanata a 18. percben következett el.
Illovszky beadása után a remek osztrák hátvéd, Seszta csak kézzel tudta elütni a labdát a fejelni készülő Szusza elől, amelynek következtében egyértelművé vált: a háború után első magyar válogatott gól (ha bemegy a lövés), tizenegyesből születik majd.
Komáromtól Ceglédig ért a csend, amikor a fehér pontra letett labdának Rudas Feri nekifutott.
– Pontosan tudtam, hogy csináljon a kapus bármit, én a tőlem telhető legnagyobb erővel a jobb sarokra lövöm majd a labdát… – emlékszik vissza a nagy pillanatra a büntető végrehajtója 67 évvel a történtek után.
– Szinte minden tizenegyesemet oda rúgtam. Akkoriban a kapusoknak még nem volt meg a lehetőségük, hogy úgy kiismerjék az ellenfél játékosainak szokásait, mint manapság. Tudtam azt is, ha kellő erővel rúgom meg a labdát, akkor Ploc, az osztrák kapus, még ha vetődik, akkor sem érheti el.
Plocnak azonban esze ágában sincs elvetődni. Talán attól fél, hogy a sapka leesik a fejéről, mindenestre állva nézi végig, ahogy Rudas Feri elementáris erejű, jobblábas lövése után a labda kapujának a jobb alsó sarkába vágódik.
Az elementáris ebben az esetben egyáltalán nem túlzó jelző!
A lövés után ugyanis a labda kipukkad, újjal kellett folytatni a játékot.
Ezzel az újjal aztán Zsengellér is betalál, 2:0-s győzelem lett a vége, az első diadal, amely már nem bombák becsapódása és légi veszélyt jelző készülékek vijjogása közepette született.
Nagy ünnep volt, csak éppen az ünneplésre nem maradt idő.
Másnap újra az osztrákokkal játszottunk.
Lakat T. Károly