Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 13.

„Plocnak nem esett le a sapka a fejéről…”

Az 1952-es esztendő rémálomszerűen kezdő­dött a Bp. Kinizsi szá­mára. Gondolom a Fra­di történelmét csak úgy nagy vonalakban, felületesen is­merőknek sem kell többet monda­nom: a tavaszi rajton 5:0-ra kapott ki – Dorogon!

Természetesen volt már ennél súlyosabb és drámaibb vereség is a klub történetében, de a dorogi katasztrófával összejött minden: a lel­kekbe tipró, ám a pályán kí­vülről (a politikai hadszí­ntérről) jövő megaláztatások most összegződtek a zöld gyepen elszenvedett kudarccal, márpedig ez a kettő együtt vészhely­zettel fenyegetett.

A csapat akkoriban úgy mozgott, mintha csupa civil lett volna futball-mezbe öltöztetve a pályán, holott a „Civil a pályán” cí­mű filmet nem Do­rogon, hanem a mozikban játszot­ták.

(A rendezőzseni, Keleti Márton filmje az akkoriban a politika által a gyárak, üzemek, hivatalok népére erőltetett MHK-mozgalmat – Mun­kára, Harcra, Kész – volt hivatott népszerűsí­teni. A filmbeli gyár csa­patában, a Vörös Traktorban szemé­lyesen Szusza Ferenc volt a közép­csatár, de mintegy statisztériaként játszott benne a Bp. Dózsa teljes kez­dőcsapata, amelynek kapujában ép­pen a Ferencvárosból a lila-fehérek­hez igazolt Henni Géza állt.)

A dorogi drámát a Szabó II – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Kéri, Dékány – Koczó, Horváth Ö., Bircsák, Mészáros, Csoknyai összeállí­tású, piros-fehérben feszengő gárda szenvedi el. Ekkor már lehet a mérkőzéseken cserélni, ám jelzés­értékű, hogy az akkori „Fradi” a leg­nagyobb bajban is csak Andával és Szatlerrel tud „erősí­teni”…

(Szatler Viktor ferencvárosi törté­nelme novelláért kiált, hiszen, mint azt a Tempó Fradi bámulatos lexiká­lis tudású sporttörténészétől, Hor­váth Károlytól megtudtam: a Szik­ra Gázművektől igazolt kapus 1952 februárjában került az Üllői útra, azonnal az első bajnokin már kapu­ba is kellett állnia, hiszen 0:5-s állás­nál Szabó II megsérült. Az újonc ka­pott gól nélkül debütált, ennek elle­nére ez volt az első és egyben az utol­só mérkőzése a Ferencvárosban… )

A találkozót február 24-én ját­szották, a VI. György halála miatt ki­rálynővé koronázott II. Erzsébet ek­kor már két hete Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség uralkodója.

A csapat ezt követően háromszor egymás után győz ugyan, de a soron következő, az Üllői úton lejátszásra kerülő összecsapáson mégis változik a védelem összetétele.

Mindez persze túl hétköznapi, amolyan szóra sem érdemes válto­zás lenne, ha nem Rudas Ferenc len­ne az érintettje.

1952. március 23-án, a Szombat­helyi Lokomotí­v ellen (ne felejtsük, hogy Feri 1950. március 19-én tör­tént lábtörése óta összesen kétszer egy félidőt töltött a pályán) a Sza­bó L. – Rudas, Kispéter, Ombódi – Kéri, Dékány – Guba, Horváth Ö., Hári, Mészáros, Koczó összetéte­lű tizenegy tagjaként részese a 3:0-s győzelemnek.

„Rudas visszatért és remekül ját­szott” – adja a mérkőzésről szóló tu­dósí­tásának cí­méül a másnapi Nép­szava, s valóban minden jel arra mu­tat, hogy egy több mint két eszten­dős, kí­nokkal, gyötrelmekkel, fájdal­makkal, lemondásokkal, elkesere­dettséggel, már-már végezetes gon­dolatokkal teli időszak lezárult az életében.

Mérkőzésjelenet 1952 tavaszáról a Postás elleni találkozóról (fotó: A Postás Sport 75 éve)

Nemhogy cserét nem kell kérnie, de láss csodát, öt meccset játszik so­rozatban, mí­gnem a Bp. Bástya („leánykori nevén”: MTK) elleni 0:4 után kikerül a csapatból, s ekkor már nem lehet pontosan tudni, hogy sérülés okán, vagy azért, mert a játéka nyomaiban sem hasonlí­t arra, amit tőle a Fradiban megszoktak.

Feri ma úgy emlékszik, hogy „fél lábbal” is mindig tudott annyit, hogy soha ne kelljen formahanyat­lás, vagy rossz játék miatt kihagyni a kezdőcsapatból, és semmi okunk arra, hogy ne higgyünk neki.

Ékes bizonyí­ték minderre, hogy a Fradi még mindig nem nézett körül házon kí­vül jobbhátvédet keresgél­ve, vagy Ombódi, vagy Kéri vissza­vonásával oldották meg a jobb-bekk kérdést.

Apám a barátjának er­ről az időszakáról anno mindig úgy mesélt, hogy Ferinek bekötött szemmel is kikezdhetetlen helye volt a csapatban, játéka annyiban különbözött a régitől, hogy közelebb helyezkedett a lefogan­dó szélsőkhöz, nem engedte el őket szándékosan, hogy aztán majd a 11,2-t tudó száz méterével kacarász­va utolérje és leszerelje őket. Egy ki­csit óvatosabb, némileg visszafogot­tabb lett, odaállt az ellenfele mellé, tudása azonban az égvilágon semmit sem változott.

A Bástya elleni meccs azonban alaposan betett neki, hiszen az áp­rilis 27-én lejátszott kilencven per­cet követően a tavaszi idényben már nem kerül be a csapatba, majd egy roppant furcsa, a pályafutásában egyedülállónak mondható, három meccses szakasz következik: az őszi rajton Győrben csereként (…) száll be, utána a Vasas ellen a Népliget­ben (0:0) kezdő ugyan (a jobbszélső posztján), majd az Üllői úton, a Bp. Honvéd ellen újra a kispadon kezd.

Azt hiszem, ez volt az a meccs, amelyen szí­vesebben maradt volna az öltözőben, hiszen a Bp. Kinizsivel (de ragozhatjuk bárhogy, mégis csak a Ferencvárosról van szó), olyasmi történik, ami jószerivel egyedülálló a klub történetében.

A kispestiek (Grosics – Rákóczi, Lóránt, Tóth III – Bozsik, Bányai – Budai II, Kocsis, Budai I, Puskás, Babolcsay összeállí­tásban) öröm­táncot lejtenek az Üllői úti gyepen. Puskás és Kocsis egyaránt három­szor talál a hálóba, Budai II kétszer, s lő egy gólt Budai I is, amivel már 9:0-ra vezetnek, amikor jön Pataki becsületgólja. Azé a Patakié, aki összesen 11 meccset játszott a Fradi­ban, s ez a találkozó volt a bemutatkozása az NB I-ben.

A Fradi a Szabó II – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Bircsák, Dékány – Pataki, Horváth Ö., Hári, Mészá­ros, Koczó kezdő tizenegyet küldi pályára, s igazán nem az elfogultság beszél belőlem, amikor azt mondom, a „Puskás-ölő” Lakat hiánya látszó­dik a végeredményen.

Változtatni persze ő sem tudott volna az égvilágon semmit ezen a drámai összeomláson (talán csak Puskás nem jut mellette három gó­lig, igaz, ha ezt levonjuk, akkor is 1:6 a vége…), amely vitathatatlanul a Ki­nizsi-korszak egyik mélypontját je­lenti.

Rudas legközelebb november 30-án kerül vissza a kezdőcsapatba, az utol­só előtti fordulóban, a Bp. Dózsa el­len 1:0-ra elveszí­tett mérkőzésen, s hogy az esztendő „stí­lszerűen” ér­jen véget Feri és a Kinizsi számára: a kezdő tizenegy tagja a záró fordulóban is, amikor a Fradi-pályán a Szegedi Honvéd 1:0-ra nyer.

(Ékes igazolásául annak, hogy fő­hősünknek a szegedi csapatokhoz igazán különleges volt a viszonya.)

A Bp. Kinizsi a 9. helyen zárja a bajnokságot, s miután 1950 nya­ra, azaz a „nagy játékoskirajzás” óta már két és fél év telt el, ezt a szerep­lést nem lehet csak és kizárólag Kocsisék távozásával magyarázni.

A Fradi rendí­thetetlen hí­veinek szembe kell nézniük azzal a vitat­hatatlan, és a mérkőzéseken fehéren-feketén megmutatkozó ténnyel: a klubnak most egy nagyon szerény képességű csapata van.

Éppen politikailag deter­minált helyzete miatt a más klubokban feltű­nő tehetségek nem törik be a Fradi-pálya kapuját ama szándéktól vezérelve, hogy pi­ros-fehér szí­nekbe öltözzenek, a sa­ját utánpótlás pedig ezekben az esz­tendőkben nem termel ki magából igazi klasszisokat, de még csak „jó kis NB I-es” játékosokat sem.

Csodálhatja-e bárki, ha egy ilyen esztendő után (dacára annak, hogy maga az év vég­eredményben a visszatérését is jelentette egyben), 1952 kará­csonya a teljes szeretet, ám kö­zel sem a reménykedés, a nagy tervezgetés, a felhőtlen álmo­dozás jegyében telt a Rudas családban.

Feri ekkor 31 éves (ne feled­jük: abban a korban egy fut­ballistáról, ha elérte a 30 éves kort, egyik napról a másikra úgy kezdtek el beszélni, mint­ha gyakorlatilag már abba is hagyta volna a labdarúgást, egészen addig, amí­g Hidegkúti Nándor szinte egy személyben felülí­rta ezt a buta tételt az­zal, hogy igazi fénykorát 30-on felül élte az Aranycsapat­ban.), s komolyan el kell gon­dolkoznia a jövőjét illetően.

Sérülés ide, gyengébb forma oda, a Fradiban különösebb veszély nem fenyegeti a helyét a jobbhátvéd posztján, még akkor sem, ha néha már ki-kihagyják a kezdőcsapatból, a válogatottság azonban egyre távolabb kerül tőle.

Sérülése után Sebes Gusztáv szö­vetségi kapitány az MTK kivételes rúgótechnikájú és remek helyezkedő készséggel megáldott jobbhátvédjé­ben, Kovács II Józsefben látja Ru­das utódját, majd próbálkozik az új­pesti Balogh II-vel és a kispesti Bá­nyai Nándorral is, az 1952-es olim­pián azonban már a Dorog kettese, Buzánszky Jenő a válogatott kezdő­csapatának tagja, s mint később ki­derül, attól kezdve jószerivel kihagyhatatlan onnan.

Buzányszky négy évvel fiatalabb Rudasnál (ez még nem lenne behoz­hatatlan hátrány), ráadásul meg­van az a mindenkivel szemben bir­tokolt előnye, hogy vidéki bányász­csapat tagja! A nép fia, márpedig ha mai ésszel felfoghatatlan és követhe­tetlen is, ez még az Aranycsapat ki­alakí­tásánál is szempont volt. (Leg­alább is a jobbhátvéd posztján.)

1952 karácsonyán az ünne­pi vacsora elfogyasztása közben Rudaséknál í­gy nem marad más, mint az egykor volt, csodálatos, fe­lejthetetlen időkre és mérkőzésekre való emlékezés.

Ezeknek is az élén az a háború utáni első válogatott találkozó, ame­lyet 1945. augusztus 19-én rendez­tek (hol másutt?), az Üllői úti stadi­onban.

(fotó: Labdarúgás)

Miután a teljes 1944-es esztendő, s 1945-nek az első hét hónapja válo­gatott összecsapás nélkül telt el (igazán volt mivel foglalkozniuk az em­bereknek abban a másfél eszten­dőben), nincs semmi csodálkoz­ni való azon, hogy a 35 000 néző va­lóságos népünnepélyként élte meg a Magyarország – Ausztria mérkőzés minden pillanatát.

Gallowich Tibor szövetségi kapi­tány a futballtörténelmi meccsre a Csikós – Rudas, Szűcs, Bí­ró – Sárosi III, Lakat – Illovszky, Szusza, Mike, Zsengellér, Egresi összeállí­tásban küldte pályára a válogatottat az osztrákok többek között Deckerrel, Sestával, Ocwirkkal felálló csapatá­val szemben.

A történelmi mérkőzés történel­mi pillanata a 18. percben követke­zett el.

Illovszky beadása után a remek osztrák hátvéd, Seszta csak kézzel tudta elütni a labdát a fejelni ké­szülő Szusza elől, amelynek követ­keztében egyértelművé vált: a hábo­rú után első magyar válogatott gól (ha bemegy a lövés), tizenegyesből születik majd.

Komáromtól Ceglédig ért a csend, amikor a fehér pontra letett labdá­nak Rudas Feri nekifutott.

– Pontosan tudtam, hogy csinál­jon a kapus bármit, én a tőlem tel­hető legnagyobb erővel a jobb sa­rokra lövöm majd a labdát… – em­lékszik vissza a nagy pillanatra a büntető végrehajtója 67 évvel a történtek után.

– Szinte minden ti­zenegyesemet oda rúgtam. Akko­riban a kapusoknak még nem volt meg a lehetőségük, hogy úgy ki­ismerjék az ellenfél játékosainak szokásait, mint manapság. Tudtam azt is, ha kellő erővel rúgom meg a labdát, akkor Ploc, az osztrák ka­pus, még ha vetődik, akkor sem ér­heti el.

Plocnak azonban esze ágá­ban sincs elvetődni. Ta­lán attól fél, hogy a sap­ka leesik a fejéről, min­denestre állva nézi végig, ahogy Rudas Feri elementáris erejű, jobblábas lövése után a labda kapu­jának a jobb alsó sarkába vágódik.

Az elementáris ebben az esetben egyáltalán nem túlzó jelző!

A lövés után ugyanis a labda ki­pukkad, újjal kellett folytatni a játé­kot.

Ezzel az újjal aztán Zsengellér is betalál, 2:0-s győzelem lett a vége, az első diadal, amely már nem bombák becsapódása és légi veszélyt jelző ké­szülékek vijjogása közepette szüle­tett.

Nagy ünnep volt, csak éppen az ünneplésre nem maradt idő.

Másnap újra az osztrákokkal ját­szottunk.

Lakat T. Károly

OLDALAK
KATEGÓRIÁK