Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 12.
„Felkérem a játékosokat, feltétlen adjanak életjelt magukról!”
Rudas Feri álmában sem gondolta volna, hogy milyen hatalmasat tévedett, amikor 1951-ben, azon a júniusi éjszakán (pontosabb már másnap reggel), a Mártírok úti Ágnes presszó pultjánál a legsötétebb tónusú jövőképet festette fel saját pályafutását illetően, amikor azt mondta: érzése szerint neki a tegnap délutáni meccs volt az utolsó a Fradiban.
Fradit mondott, mert bár a zöld-fehéreket akkor Bp. Kinizsinek hívták, Feri talán még az előtte álló, esti (legjobb tudomásom szerint „a vár végső bevételével” kecsegtető), randevújáról is gondolkozás nélkül lemond, ha csak egyetlen egyszer a magánbeszélgetések közben Kinizsit mond Fradi helyett.
Ez nem fordulhatott elő, mint ahogy természetesen az is rossz prognózisnak bizonyult, hogy nem játszik többé.
Olyannyira rossznak, hogy abban a pillanatban, amikor ezek a vészjósló szavak kitörtek belőle, nem kevesebb, mint három év és három hónap volt még hátra a pályafutásából!…
Hogy ebből mennyit töltött a pályán, s mennyit azzal, hogy a sérült, javulni nem akaró lábát élvonalbeli futballra alkalmassá tegye, egy másik kérdés, az viszont ma már történelem: Rudas Ferenc 1954 szeptemberében játszott utoljára az Üllői úton, amikor például az az ember, akinek az ominózus mondatot mondta (történetesen apám), már réges-régen a Fradi-ifi, és a Gödöllői Dózsa edzője volt.
Feri aktív játékosként két évvel játszotta túl legjobb barátját, akinek szerencsére nem kellett egy hozzá hasonló, végzetes sérüléssel kínlódnia. Ezzel szemben edzői pályára készült, s miután látta, hogy a Fradiban (pardon, a Kinizsiben) megszakadhat, megfeszülhet, lehet az ország mindenki által elismerten legjobb emberfogó fedezete, a később Aranycsapattá lett nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv a Fradiból (pardon, a Kinizsiből), akkor sem válogat, ha ellenkező esetben tízen kénytelenek kifutni a pályára; így jobbnak látta minél korábban elkezdeni a tréneri szakmát.
No, de mindez egy későbbi kor meséje, egyelőre 1951-ben járunk, Ferire pedig újabb egy esztendős meccsszünet vár.
Túlzás lenne azt állítani, hogy olyan nagyon sok jóból maradna ki, csak azért, mert nem játszik.
A Bp. Kinizsi 1951-ben nem sorolható az NB I számottevően erős csapatai közé.
Sőt, a Sortex néven játszó soroksári gárda kivételével valamennyi budapesti nagycsapat előttük végez a táblázaton, a Kinizsi végső, hatodik helyezése mégsem mondható végzetes kudarcnak, hiszen, aki csak egy pillantást vet az akkori mérkőzések összeállításaira, napnál világosabban láthatja: abból a csapatból több nem jö(hete)tt ki.
Rudas helyét Ombódi Imre foglalja el hosszabb távon, a jobbhátvéd posztján (ekkor alakul ki az az Ombódi, Kispéter, Dalnoki hátvédhármas, amelyet éppen viszonylagos állandósága okán mind a mai napig emleget az a korosztály, amelynek tagjai ezekben az időkben kezdtek el mérkőzésre járni) Kispéter, Lakat és Mészáros, mint az egykor volt aranyidők tanúi „gyerekekkel” az oldalukon próbálják meg tartani a frontot.
Szerencsére ez a „front” szónak már egy egészen más tartalommal bíró jelentése, mint amelyikre Feri ezekben a számára mérkőzés nélküli, sérülése gyógyításával eltöltött napjaiban, hónapjaiban is szinte percnyi pontossággal emlékszik.
No, de hogyan is lehetne elfeledni olyan történéseket, mint amikor légitámadások miatt szakadtak félbe meccsek; amikor néha késő éjszakáig nem mertek kijönni az öltözőből, amelyet valami egészen kivételes, csak a futballista léttel magyarázható érzéseknél fogva bombabiztos bunkernek hittek.
Szent meggyőződésük volt, hogy bombázhatják ugyan Budapestet az angol, az amerikai és az orosz gépek, ha ők egy futballöltözőben vannak, akkor ott nem történhet semmi bajuk!
Ma már Feri is csak bölcsen mosolyog ezen a gyerekes hiten, azt viszont meggyőződéssel állítja, hogy ott és akkor igenis szentül hittek a futball-öltözők megtámadhatatlanságában.
A fővárost csak 1944. szeptember 1. és 20. között tíz nagy erejű bombatámadás érte (még a hadtörténészek között is mind a mai napig vita, hogy melyik támadás volt az első, de amolyan közmegegyezés alapján április 3-át jelölik annak a napnak, amikor a legelőször igazán nagy erejű, célzott bombatámadás pusztította Budapestet, annak is elsősorban a pályaudvarait és ipari objektumait támadva), a háború a maga teljes totalitásában teljesedett ki az országban.
A futball persze azért futball, hogy ne törődjön olyan „apróságokkal”, mint egy világháború.
Az 1944-45-ös bajnokságot annak rendje és módja szerint nemhogy kiírták, de úgy kezdték el, mintha a stadionokon túli utcákon, tereken, kerületekben angyali béke uralkodna.
Tipikus, ahogy Feri 2012-ben fogalmaz:
– Megpróbáltuk nem tudomásul venni, hogy háború van… Mert, ha tudomásul vesszük, akkor hogyan játszunk a hétvégén a Kispest, vagy a DiMÁVAG ellen?…
Rudas, a karpaszományos tizedes (fotó: Rudas Ferenc gyűjteményéből)
Szeptember 13-án a brit és az amerikai légierő intéz drasztikus támadás Budapest ellen, azon a napon nincs NB I-es forduló.
Négy nappal később viszont (leírhatatlanul kalandos utazás után) már Szegeden lépnek pályára, s a Csikós – Rudas, Tátrai – Sárosi III, Kéri, Nagy II – Sipos, Gyulai, Onódi II., Sárosi dr., Lukács összeállításban kifutó zöld-fehérek (góljukat Sárosi doktor szerzi) 1:1-re végeznek a Tisza partján.
A háború akkor már javában tombol, örülnek, hogy valahogy visszavergődnek Pestre, az illetékesek azonban kénytelenek hat forduló után a bajnokságot félbeszakítani. (A pontvadászat szüneteltetésekor Deák „Bamba” csapata, a Szentlőrinc állt az élen, négy meccsen szerzett 6 pontjával, a Fradi négy mérkőzésen 5 pontot gyűjt és a negyedik helyet foglalja el).
Ám, aki azt hiszi, hogy ekkor egy hatalmas szünet áll be a bajnokságban, az nagyon téved, hiszen a futball, bár ideig-óráig, de megnyeri a maga kis „magánháborúját” a világégéssel szemben.
A szövetség azonnal kiírja az úgynevezett Hadibajnokságot, amelynek a vidéki csapatok a nagy vesztesei, hiszen ebben a különleges pontvadászatban (nyilván az utazási nehézségeket elkerülendő) csak és kizárólag budapesti csapatok vesznek részt.
A mezőny így fest: Ferencváros, Újpest, Csepel, Gamma, Vasas, MÁVAG, Zugló, Elektromos, Ganz, Kispest, BESZKÁRT, Szentlőrinc.
Azok viszont egy hét múlva (…) már ugyanúgy játsszák a maguk bajnoki mérkőzéseit, mintha az úgynevezett rendes pontvadászat folytatódna.
A Fradi például mindjárt nyer is a Kispest ellen (4:3) egy rangadót, a Hadibajnokság nyitómérkőzésén, az Üllői úton, ahol a lelátót szinte csak és kizárólag katonaruhába öltözött emberek népesítik be.
A háborúnak persze, nem lehet egyszerűen hátat fordítani.
Október 29-én, amikor a Ferencváros-Újpest mérkőzésen 20 000-en (…) szoronganak a lelátókon, s a meccs az újpesti Várnai valamint Sárosi doktor góljaival 1:1-re áll, a rádió „Légiveszély! Légiveszély!” jelzésére a találkozó játékvezetője, Dankó a meccset félbeszakítja.
Feri elmesélése szerint akkor volt először konkrét halálfélelmük még az öltözőben is, ennek ellenére a légiriadó elmúltával a csapatok újra megjelennek a pályán. Néhány percet játszanak is, de miután ezt a közönség valahogy megneszeli, s elkezd visszaszivárogni a lelátókra, az ügyletes rendőrtiszt (vitéz Béjey Károly) elrendeli a találkozó azonnali beszüntetését.
A szabályok (ha voltak, akkor egyáltalán szabályok) szerint ezt a Fradi-Újpest meccset újra kellett volna játszani, ám erre már soha nem került sor, pedig az élen pontegyenlőséggel éppen ez a két csapat állt, pontosabban végzett. A Fradinak 44:11, az Újpestnek 39:17 volt a gólaránya, így bár a szövetség az elmaradt Ferencváros – Újpest okán hivatalosan nem hirdetett végeredményt, a fradisták teljes joggal érezték úgy: a Hadibajnokságot megnyerték!
Annál jellemzőbb volt az akkori viszonyokra az év utolsó meccse, a Sport utcában lejátszott MÁVAG-Ferencváros találkozó előtörténete.
Addigra már a legkülönbözőbb okokból annyira szétszéledt a csapat, hogy két nappal a meccs előtt Berkessy Elemér edzőnek csak hét játékos állt a rendelkezésére, minden jel arra mutatott, hogy a záró meccset le kell mondani.
Berkessy végső kétségbeesésében a Sporthírlap hasábjain tett közé hirdetményt az alábbi szöveggel:
Felkérem a játékosokat, hogy feltétlenül adjanak életjelt magukról. Most már nem az a fontos, hogy ki játszik majd, csak tizenegy játékost tudjak összehozni vasárnapra. Ha előbb nem érnek rá, akkor vasárnap délelőtt 10 órakor minden körülmények között jelentkezzenek a Sport utcai BESZKÁRT-pálya öltözőjében.
Csikós, Rudas, Tátrai, Sárosi III, Kéri, Lakat, Sipos, Gyulai, Onódi II, Tihanyi és Gyetvai közül mindenki Sporthírlap-olvasó lehetett, mert az ominózus napon, a megadott időben ők voltak ott a BESZKÁRT-pálya öltözőjében.
Örömük csak abban lehetett, hogy jól vannak, élnek, együtt vannak, mert magát a mérkőzést a MÁVAG nyerte 2:1-re…
Feritől tudom, hogy ezen a meccsen bizony már alig-alig tudtak a játékra figyelni, mindenkit a saját és a családja sorsa foglalkoztatott. Rudas édesapját például (48 éves volt akkor), behívták katonának a budai helyőrségi kórházba (Feri 1941. október 5-e óta volt katona, a Gyáli úti I. számú Honvéd Helyőrségi Kórházban, amely a legkülönbözőbb kapcsolatok révén, amolyan fradista búvóhelyül is szolgált, s itt lehetett elintézni, hogy az ide bevonuló játékosok az edzéseken és a bajnoki mérkőzéseken részt vehessenek), ám ott is akadt egy „őrült” fradista, aki Ferire való tekintettel eltüntette a papa nyilvántartási lapját, így 1944 karácsonyát már együtt tölthették az otthonukban.
Sokszor jutott eszébe ez a Karácsony, még 1951 őszén is, amikor ugyanolyan nézője lett a Fradi mérkőzéseinek, mint azok a tízezrek, akik éveken át éppen az ő játéka miatt (is) jártak ki az Üllői útra.
Nehéz szívvel viselte, hogy a többiek a pályán bizony jobbára csak szenvednek, kínlódnak, de segíteni nem tudott.
A lába nem engedte. Az a láb, amelyet néhány évvel korábban még Európa talán legjobb jobb lábának tartottak a szakértők.
Ezzel a lábbal ezekben a hónapokban örült, ha kibicegett a mérkőzésekre.
Sokkal jobban szereti a Fradit (akarom mondani a Bp. Kinizsit), annál, minthogy különösebben szomorkodna azon, hogy „az az Ombódi gyerek” egyre jobban játszik a jobbhátvéd helyén…
Lakat T. Károly
