Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 23.
„1956. november 9.: Sorbaállás, Rudassal, kenyérért…”
Az 1956-os esztendő remekül indult az akkor már edzősködő Rudas Ferenc számára. Vendéglőjének látogatói (ilyesmi is régen fordult elő vele) egyre gyakrabban kérdezgették tőle, hogy mit játszott a hétvégén az Egyetértés, mint, hogy miként is volt, valamikor réges-régen „az a bizonyos” eset (volt belőle megszámlálhatatlanul sok, mikor, kit, melyik érdekelt inkább, Feri azt húzta elő a pult alól…), sőt a meccsek „törzsközönsége” is közülük verbuválódott.
A csapat jó erőkből állt, az „öregfiúk” mindent megtettek azért, hogy megmutassák mi maradt belőlük a „régiből”, sorra nyerték a mérkőzéseket, a tabella élén álltak, minden jel arra mutatott: megnyerik a bajnokságot és NB III-as csapata lesz a magyar vendéglátásnak.
Feri munkájával minden tekintetben elégedettek voltak az Egyetértés vezetői, a Trombitás éttermet felvirágoztatta, a csapatot a tabella élére vezette, s miután az akkori pénzügyi szabályok értelmében trénerként csak egy megszabott (meglehetősen alacsony), összeget tudtak neki fizetni, úgy gondolták, a vendéglátás területén futtatják meg úgy, hogy „pénzügyi mérlege” bőven pluszban legyen.
Először a futballistakörökben már akkor roppant népszerű, hűvösvölgyi Hársfa étterembe került (az egységet a Dózsa nagy patrónusa, főszurkolója és félig-meddig mecénása, Schuch József irányította, akinek a kisujjában volt a vendéglátószakma, helyettesként Feri mindent megtanulhatott a pult mögötti világ rejtelmeiről, mondjuk úgy, mint Lázártól, vagy Sárosi doktortól a futballból, a pályán), az igazán nagy ugrást azonban az jelentette, amikor a pasaréti Vasas-pályával közvetlenül szemben üzemelő, két kertes ház közé ékelődő, igazi desszertdarabnak számító Sport presszó vezetője lett.
Első munkahelye a Margit híd budai hídfőjénél lévő Fény presszó sem volt jelentős távolságra lakásától, a pasaréti Gábor Áron utcától (különösen úgy nem, ha hozzátesszük, hogy ekkor már régen Mercedesszel járt, ami az ’50-es évek közepén azért még nem volt mindennapos „használati tárgy” Magyarországon…); a Moszkva (ma: Széll Kálmán) téren üzemelő Trombitásig már csak az addigi út felét kellett megtennie, s bár a Hársfáig autózhatott egy kicsit, a „Sportba” csak át kellett sétálnia.
Ám még mielőtt elmerülnénk a pasaréti presszó mindennapjainak rejtelmeiben (amelyeknek amúgy a későbbiekben meghatározó szerepe lesz Feri életében), még térjünk vissza kicsit a futballpályára, jelesül az Egyetértéshez.
Történt, hogy csapat jó szereplése, s meglehetősen kiterjedt kapcsolatrendszere okán a vezetőknek sikerült a kor egyik neves menedzserével, Csillag Imrével (évekkel később hosszú időn át szervezte korrektül és sikeresen a magyar élcsapatok, és a válogatott túráit is) megállapodni, aki egy akkor a BLSZ-ben szereplő csapat számára mondhatni földöntúli utazást hozott össze.
Olyan túrára vitte őket, amelyről az NB I-es csapatok még csak nem is álmodhattak azokban az években, hiszen Franciaországból indulva, s a meccsek után oda mindig visszatérve, öt országban is pályára léptek, sőt, Afrikába is eljutottak, ahogy akkoriban fogalmaztak „hírverő” mérkőzéseket játszani.
(A magyar futballban korábban a mindennapok nyelvhasználatának szintjén elterjedt „vajaskenyér-túrának” ez volt a prototípusa).
Életre szóló élmény volt ez a résztvevőknek, akik közül egyedül csak a sikeredző, Rudas Ferenc hiányzott.
A történtek óta évtizedek teltek el, de Feri mind a mai napig nem tudja az okát annak, hogy őt, akit a klubnál elismertek, megbecsültek, a kor lehetőségei szerint még „sztároltak” is, akinek mindenben igyekeztek a kedvében járni (lásd a jobbnál jobb üzletek sora…), hogy „maradt le” az utazólistáról.
Ez (elméletileg) még valamilyen adminisztrációs okból akár igaz is lehetett, de amikor Feri észlelte, hogy nincs az utazók között, s rákérdezett, hogy miért, az illetékesek csak nagy zavartan hümmögtek, s azt hajtogatták „valahogy lemaradt, Ferikém”.
Az igazán nagy baj, persze nem az volt, hogy „lemaradt”, hanem az, hogy nem is igyekeztek rátenni.
Olyannyira nem, hogy az Egyetértés végül edző nélkül (!) utazott el a nagy útra, de a történet Feri szempontjából azért közel sem ilyen egyszerű.
1956 elején valaki nem maradt le „véletlenül” egy utazólistáról.
Azt mindig komoly „háttérmunka” előzte meg, hogy milyen komoly, azt 2013-ban Feri viszonylag gyorsan ki tudná deríteni, hiszen amióta bárki hozzáférhet a maga, személyes anyagához az erre illetékes helyeken, az ottani papírokat böngészve nem kellene számára több öt percnél, hogy kiderítse: mi, pontosabban ki(k) állt(ak) itthon tartásának hátterében.
Feri azonban akkor sem volt, s ma sem kíváncsi erre.
Nem akarja tudni, hogy ki(k) tett(ek) neki keresztbe, szinte remegve fél attól, hogy olyan nevekre bukkanna, akiknek olvastán egy világ dőlne össze benne, akiket mind a mai napig nagy szeretettel őriz a szívében.
Ott és akkor egyet tehetett: soha többé nem ment ki az Egyetértés-pályára!
Az a remek csapat amúgy nagyon megfizetett az egyébként feledhetetlen túrárért, mert az úton felerősödtek az ellentétek (ebbe nagyban belejátszott az edző itthon hagyása is), megromlott a viszony a vezetők és a játékosok, de ami ennél is nagyobb baj, maguk a játékosok között is, hazaérkezésük után a csapat gyakorlatilag szétesett, sokan abbahagyták a futballt, az Egyetértésnél pedig mindent elölről kellett kezdeni.
De már Rudas Feri nélkül.
Nagyon sajnálta, hogy első edzői nekifutása így megbicsaklott, de mint életében mindig, ezúttal sem volt hajlandó megalkudni, vagy gazsulálni olyan embereknek, akik a nyomába sem érhettek.
Az ország amúgy sem a futballal volt a következő hónapokban elfoglalva, kiváltképp nem 1956 októberében és novemberében!
Azokat a minden szempontból sorsfordító napokat, amelyeket az iskolában nekünk (1950-ben születetteknek) csak „56-os események” címszó alatt tanítottak, s elintéztek maximum három mondattal, Feri és apám (mennyire jellemző, amúgy) megint együtt töltötték.
Apám akkor már a Szeged NB I-es csapatának edzője volt, de naplóbeírásainak köszönhetően tudom, hogy október 20-án még bajnoki meccset játszanak Dorogon, ám ezt követően már csak december végén megy újra a Tisza-parti városba, akkor is elköszönni, hiszen 1957 januárjától a Tatabánya edzője.
Közben azonban az országban és Budapesten történik „egy és más”.
A magam részéről (6 évesen), a körülöttem zajló történésekből annyit érzékelek csupán, hogy nem kell iskolába menni (szeptemberben kezdtem az általánost a Marczibányi téren), sőt, ennél még van egy „varázslatosabb” kaland is, hiszen november 4-én (nem hiszem, hogy ez a dátum bárki számára is különösebb magyarázatot igényel, ha mégis: ezen a napon szállták meg a szovjet csapatok Budapestet, s verték le a forradalmat), a négyemeletes ház valamennyi lakójával együtt leköltözünk az óvóhelyre, aminél nagyobb „buli” nehezen képzelhető el egy 6 éves kisfiú számára.
Együtt eszünk, iszunk, alszunk, beszélgetünk olyan ismeretlen ismerősökkel, akikkel amúgy a lépcsőházban szoktunk találkozni, saját szememmel látom az első emeleti Szabó Évit hálóingében, bár időm nagyrészt egyérintőzéssel töltöm a pince legvégében kijelölt pályán, ahol tatai brikettel jelöltük ki az oldal- és alapvonalakat, s azokból építettünk kaput is…
Mindez azonban jelentéktelen mellékszál ahhoz képest, hogy apám nap, mint nap úgy este 8 óra tájban (amíg élek nem tudom megfejteni, hogy tudta anyámnak „eladni”, hogy csak akkor van igazán esély arra, hogy kenyeret szerezzen…) eltűnik, s felesége legnagyobb rémületére csak hajnaltájt kerül elő. (Én azért nem izgulok érte, mert alszom.)
A pedáns tanárembert a naplója „buktatja le”.
„És, arra emlékeztek, amikor '49-ben Prágában 9:1-re vertük a Spártát?..." Álló sor, balról: Deák, Rudas, Budai, Kocsis, Kispéter, Szabó, Dékány, Czibor. Guggolnak: Henni, Lakat, Mészáros
Abból ugyanis fehéren-feketén kiderül, hogy ezeket az estéket vagy „Rudas kocsmájában” (ahogy apám fogalmaz) töltik, vagy ha nem ott, akkor együtt a Paksi Halászcsárdában, de leggyakrabban a Rózsadomb tetején lévő Miniatűr presszóban, ahová néha Mészáros Dodó, néha Kispéter Mihály, néha Deák Bamba kíséri el őket.
Mint azokban a napokban mindenki, naná, hogy ők is a jövőt tervezik.
Minden áldott este (ezt már évekkel később a visszaemlékezős beszélgetéseiknek köszönhetően tudom), elhatározzák, hogy „na, holnap mi is nekivágunk a világnak” (előfordul, hogy már a teherautót is megrendelték, amellyel másnap reggel valamennyi család közösen vág majd neki a nyugati világnak…), aztán ahogy múlnak az órák, ahogy fogy a fröccs, úgy lesznek mind homályosabbak a tekintetek. Van, aki Lázár Gyuláról kezd mesélni, van, aki a „T-betűs” csatársort sorolja, van, aki a Fradi-öltöző ütött-kopott fapadjáról mesél addig nem ismert történetet, van, aki a 100 százalékos bajnokságot nyert Fradit hozza szóba, van, aki Toldi Gézáról, a Sárosi testvérekről beszél, hogy aztán az 1948-49-es bajnokság megnyerésének felidézése felülírja valamennyi régi történetet.
Aztán elfogy egy újabb liter bor, amikor először hangzik el a Fradiinduló, majd a Himnusz, jön a „Vén cigány” meg az „Akácos út” is, s zárórakor minden áldott este úgy válnak el egymástól, hogy a Bamba akkor holnap reggelre mondja le a teherautót, az majd holnapután lesz esedékes.
Már akkor pontosan tudták, hogy nem mennek ők sem holnapután, sem egy hét múlva az égvilágon sehova. És ebben a Fradinak szinte grammra akkora szerepe volt, mint a természetükből eleve fakadó hazaszeretetüknek.
A kettő ezeknél az embereknél voltaképpen annyira egybefonódott, hogy kémiai útón sem lehetett volna szétválasztani.
(Pedig 1956 novemberében hivatalosan már csak Kispéter Mihálynak van köze a Fradihoz).
Apám, persze, mondanom sem kell, az esetek döntő többségében kenyér nélkül tér „haza” az óvóhelyre az éjjeli kiruccanásokból.
Anyám rutinosabb futballista-, sőt most már edzőfeleség annál, mintsem keresse a haza nem hozott kenyeret, inkább azt kérdezi: „S mit mond a Feri barátod?”
Apámnak egy árva szót sem kell válaszolni azért, hogy anyám mindent értsen, így aztán eszébe sem jut elkezdeni csomagolni.
Ennyi a története egyetlen sornyi naplóbejegyzésnek, amely így szól:
1956. november 9. péntek: Sorbaállás Rudassal, kenyérért.
Lakat T. Károly
