Nem ilyen hazautat terveztünk. Már a pesti közel félórás körözés sejtette, hogy nem lesz egy vidám menet az előttünk álló 120 km. Szerkesztőtársamat vittük haza, aki szótlanul ült a kocsi hátsó ülésén. Nem volt kedve viccelődni, de még beszélgetni sem nagyon. Most persze megkérdezhetné a kedves olvasó, hogy vajon mi a fenéről irkálok itt, amikor mindenki egy örömittas győzelmet ünnepel az országban? Sajnos ebbe a varázslatos és mámoros napba valakik igenis szándékosan bele akartak és bele is rondítottak. Teljesen értelmetlenül. Mert a végén egy olyan felejthetetlen ünneppel zárhattuk volna le a 211. derbit, amely hosszú időre újra eggyé kovácsolhatta volna a Fradi nagy családját. Ehelyett meg a szurkolók (?) egy kicsiny csoportja egy olyan szektorban kezdeményezte a balhét, mely eddig le volt zárva. Ez meg egyértelművé teszi, hogy akik ott ültek, csak ritkán járnak Fradi meccsre. Vagyis csak akkor, ha balhét akarnak a klub körül. Nem kell olyan messzire menni, emlékezzünk a Diósgyőr elleni meccsünkre, amikor szinte a „semmiből”, egy irányított füttyszóra indultak el. Ahogy tegnap délután is. Az igaz, hogy először az újpestiek szektorából indult a provokáció, de vajon miért kellett felülni ennek akkor, amikor már vezettünk 3:1-re és örömmámorban úszott az egész stadion? Jó lenne válaszokat kapni, de ismerve a viszonyainkat (itt az országra gondolok), erre a szokásos üres demagógián kívül mást nem fogunk kapni… a büntetéseket leszámítva, mert azok lehetnek elrettentőek (melyek úgy sem fognak elrettenteni), vagy mélyen zsebbe nyúlósak.
Amikor Böde Dani befejelte a harmadik gólunkat, a boldog ölelkezések közepette már azon jártak a gondolataim, hogy ha este 10 órára hazaérünk, akkor még biztosan nekiveselkedem a jegyzetírásnak, mert erről a mámoros napról, erről a mámoros győzelemről nem lehet egy alvással búcsúzni. Ki kell majd írni az örömet, a telt házas stadion látványát, a csapat nagyszerű küzdését és kiváló játékát, és azt a semmivel sem pótolható érzést, hogy a „GYŐZELEM A FERENCVÁROSÉ!”. Az egész stadion beleremegett a 22 ezer Fradista euforikus örömébe, amit mégegyszer leírva, valakik szándékosan el akartak rontani.
A tervezett tegnap esti jegyzetírás elmaradt és inkább megpróbáltam kialudni a történéseket, de hajnalban úgy ébredtem, hogy talán az lenne a legjobb, ha ma szótlan maradnék. Már szürcsöltem a kávét amikor egyszer csak elkapott a tegnapi délután varázslata. Már nem láttam a az utolsó percek kálváriáját, már nem észleltem a pesti forgalom dugóit, csak az önfeledt örömet éreztem. Azt, ami akkor tört ránk először, amikor tegnap délután három óra környékén beléptünk a stadionba. Amerre néztünk csak sugárzó arcokat láttunk. Egy derbi mindig is különbözött a többi bajnoki meccsünktől, de a 211. mégis más volt. Sokkal többet jelentett, még a tavaszi stadionbúcsúztatónál is. Pedig akkor is sokan voltunk és akkor is az eggyé tartozást éreztük, de a tegnap délutáni kora őszi szellő olyan zöld fuvallatokkal ölelte át a Puskás stadiont, mely előrevetítette, hogy ezen a napon csak egyetlen csapat lehet a pályán: a Ferencváros.
A lilák bár ránk ijesztettek a gyors góljukkal, de ami utána jött, az még 15 óra elmúltával is egy varázslatnak tűnik, melyről őszintén nem tudok sok mindent leírni. Összemosódtak bennem a percek, a folyamatos buzdítás, a gólok, az ünneplés, az éneklés… népiesen egy katyvasz az egész, a második gólra nem is emlékszem, csak arra, hogy mindenki ölelkezik körülöttem. Azt sem tudtuk ki fejelte (végül is öngól volt), a Fradi-szpíker -aki ismét zseniális volt- Böde Daninak adta a gólt, ettől meg még nagyobb lett a szurkolók öröme. A vezető gólunk után meg tényleg nem sok mindenre emlékszem. Teljesen összefolytak a percek, szinte észre sem vettük ahogy múlik az idő, csak azt észleltük, hogy a lilák teljesen szétestek a 60. perc tájékától és bár továbbra is lelkesen próbálták felvenni a küzdelmet, de igazán semmi esélyük nem volt.
A végső kegyelemdöfést már valójában is Böde Dani vitte be, onnantól meg már tényleg csak egy csapat volt a pályán – a 84. percig. Akkor jöttek a fekete ruhás legények( nem a kommandós csapatra gondolok) és úgy gondolták, hogy most már róluk kéne szólni a derbinek. Rohantak a biztonságiak, a rendőrök is bemasíroztak és bár akkor még sikerült rendet teremteni, de azt utólag nem nagyon értem, hogy akkor miért is vonultak vissza? Vajon miért nem álltak sorfalat a szélső szektor előtt? Vajon miért is engedték a lefújás pillanatában berohanni őket a pályára? Talán ők szeretettek volna egy-két zártkapus büntetést elérni a Fradinak? Természetesen nem őket hibáztatom, de tény, hozzájárultak ahhoz, hogy a végén szinte a játékosoknak kellett menekülni a beözönlő szurkolók helyett.
Ahelyett, hogy végig táncolva, énekelve, ünnepelve köszöntük volna meg ezt a nagyszerű játékot. Moniz mester a mérkőzés után ismét bizonyította, hogy nem csak kiváló edző és pedagógus, de kiváló ember is.
„Azt éreztük, annyira boldogok a szurkolók, hogy szeretnének osztozni a csapat sikerben. Akkor veszélyes egy ilyen, ha történik összecsapás, de ilyen nem volt. Hogy ez egy dzsekimbe került, ennyi belefér…”
Kedves Moniz Mester! Az Ön által divatba hozott „moniz-zöld” kabát, tegnaptól biztosan divatba jön. Én már a derbi előtt vettem egyet… amit amikor szerkesztőtársam meglátott, majdnem letépett rólam. Élcelődés közepette egyszer csak eltűnt, azt hittem sörért ment, de nem. Kaján vigyorral tért vissza, egy „moniz-zöldes” kabátban, mely kapható volt a shopban.
Nem csodálkoztam rajta. Egyre népszerűbb. Sőt, ha így haladunk, tavasszal minden Fradista, a zöld-fehér csikós mez felett egy ilyen színű kabátot fog viselni.
Reggel ahogy indultam dolgozni, az utcán egy zöld-fehér melegítőben kutyát sétáltató férfit láttam, majd elhaladt mellettem a helyijárat, melynek a hátsó ablakában egy zöld-fehér sálat lobogtatott egy fiatal fiú. Valójában ez a két villanás ölte ki végleg belőlem az elrontott ünneplés okozta sokkot. Mert igenis ennek az országnak szüksége van a Fradira, szüksége van az örömre, a sikerre.
Nekünk tegnap délután megadott egy: FERENCVÁROS – ÚJPEST 3:1! Kell ennél több?
Vélemény, hozzászólás?