Miért éppen a futball működne? – beszélgetés Nyilas Elekkel

nyilas-2013-1A Ferencváros BL-hőseivel előbb megjárta a mennyet, majd a válogatottal Jugoszlávia ellen a poklot. Izraelben ismét bizonyí­tott, az új kapitánynál azonban kegyvesztett lett. A játék befejezése után edzőnek állt, és már hatodik éve dolgozik az utánpótlásban, jelenleg a gyulai Grosics Akadémián. A korábbi Fradi-kedvenc Nyilas Elekkel a régi sikerekről, kudarcokról, valamint a jelen kilátástalannak tűnő helyzetéről beszélgettünk.

  • Minek erőltetni még az akadémiákat?

Annyiból jó képzési forma, hogy lehet központosí­tani a munkát, nagyobb hangsúlyt lehet fektetni a tanulmányokra és az edzési lehetőségekre, a másik oldalon viszont azzal, hogy 14-18 éves gyerekeket bezárnak egy kapu mögé, igazából az összes életérzést kiölik belőlük. Ebből a szempontból tehát a személyiségük tényleg nem úgy fejlődik, ahogy kellene.

  • Mert a játékuk igen? A hazai akadémiák több mint tí­z év alatt egyetlen európai topjátékost sem tudtak kinevelni.

Erre kellene olyan közös utat találni, amely lehetővé teszi a képzés megfelelő idejét, eszközét, módszerét, minőségét, ezenkí­vül pedig valamilyen szinten még a szabadságot is garantálja. Nehéz ezt megszervezni, de érdekes módon máshol működik.

  • Nálunk miért nem?

Ez generációs problémára is visszavezethető, nem kizárólag a szakma hibája. Megpróbáljuk a saját kis közegünket úgy alakí­tani, hogy ne legyen olyan, mint a nagy átlag, de a grundok megszűnésével rengeteg lehetőség bezárult a gyerekek előtt. Azokat az alapokat, azokat a csibészségeket, zsiványságokat, amelyeket ott mi megtanultunk, ma már nem lehet, ezért is hárul most még nagyobb felelősség az utánpótlásedzőkre, akiknek a futball alapjaira is meg kell taní­taniuk a srácokat. Ezért azt mondom, hogy az utánpótlásban dolgozók személye manapság legalább olyan fontos, mint a felnőttek szövetségi kapitányáé.

  • Vannak itthon erre alkalmas szakemberek?

Változó a kép, de még mindig nem megfelelő a helyzet – főleg vidéken, ahol rengeteg tehetséges gyerek van. Most rátérhetnénk a kérdés anyagi részére is – negyven-ötvenezer forintos fizetésekért ki fogja ezt elvállalni? Ezért van az, hogy sok helyen akkor inkább odaadjuk a gyerekeket egy idős bácsikának, akinek ideje ugyan van, képessége viszont nincs, miközben például a Manchester Unitednél legalább akkora szaktekintély vezeti az utánpótlást, mint a felnőttcsapatot.

  • Akkor mi a megoldás? Külföldi szakembereket kell idehozni?

Nem ennyire egyszerű a helyzet, és az sem menne máról holnapra. A jó edzőktől biztosan lehetne tanulni, de ne felejtsük el, hogy itthon is vannak jó, tapasztalt szakembereink. De szerintem a futballunk nem egyedi eset, mert nézzük meg, hogy ebben az országban hosszú évekig mi működött egyáltalán! Hogyan működhetett volna a labdarúgás, ha más sem működött Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy kézzelfogható változás történt pozití­v irányba, innentől már csak az a kérdés, ki tudjuk-e használni ezt a remek lehetőséget.

  • Azért más sportágakban nem vagyunk ilyen elkeserí­tően lemaradva a világtól.

Például melyikben?

  • Például kézilabdában.

így van. Minden elismerésem a kézilabdázóké, ví­zilabdázóké és azoké a sportolóké, akik hihetetlen munkát fektetnek a sikerekbe, de ezek a játékok nem pénzorientáltak – legalábbis korántsem annyira, mint a labdarúgás. Amelyikben reklámérték van, amelyik óriási profittal kecsegtet, abban nekünk esélyünk sincs. Amellett, hogy minden sportágban szurkolok a magyarokért és elismerem a munkájukat, a kézilabdával ellentétben a futballban ma csak álom, hogy egy magyar klub a világ egyik, ha nem a legjobb játékosát szerződtesse.

  • Ez felmenti a magyar labdarúgást?

Dehogy! Abszolút nem! Sőt, ha megnézzük, hogy az átalakí­tott rendszerben mennyire megkönnyí­tették a magyar bajnok dolgát a Bajnokok Ligájában, annál szomorúbb a helyzet. Ma gyakorlatilag nem kell topklubot legyőzni ahhoz, hogy a legjobb harminckettő közé bekerülj.

  • Láttuk, mekkora segí­tség volt ez az idén… Az FTC-nek anno mi volt a titka?
Állnak (balról): Hajdú, Lisztes, Páling, Hrutka, Kuznyecov, Kuntic. Elől: Kopunovic, Nyilas, Telek, Albert, Keller

Állnak (balról): Hajdú, Lisztes, Páling, Hrutka, Kuznyecov, Kuntic. Elől: Kopunovic, Nyilas, Telek, Albert, Keller

Nyilván kellett egy nagyon jó csapat, a remek szurkolói háttér és persze néhány szerencsés periódus, de természetesen nem csupán mázli volt a szereplésünk – ezt akkor lehetne mondani, ha pont nélkül zártunk volna. Végül öt pontot gyűjtöttünk, és nagyon közel álltunk hozzá, hogy kilenc legyen, csak eggyel kevesebb, mint végül a Real Madridnak… Az Ajax elleni meccsen itthon a 67. percig döntetlenre álltunk, a Real ellen pedig a 74. percig vezettünk, és ha azt kihúzzuk 1-0-val, a következőn már nem biztos, hogy csak ikszelünk a Grasshoppersszel, hiszen akkor még a továbbjutás esélye is megmarad. És azt mondom, hogy az eredmény ellenére az utolsó fordulóban az Ajax elleni 0-4 volt az egyik legjobb meccsünk, hiszen rengeteg lehetőséget dolgoztunk ki, és még Ronald de Boer is azt nyilatkozta a mérkőzés után, hogy az eredmény lehetett volna fordí­tott. Ez azért tényleg megsüvegelendő teljesí­tmény.

  • Miért nem lett ennek a tündérmesének folytatása?

Olyan országban, ahol hosszú távú elképzelések alapján dolgoznak, nem pedig máról holnapra várják a sikert, más szellem uralkodik, mint nálunk. Pedig az a szereplés anyagilag nagyon megerősí­tette a Ferencvárost, ám hogy azzal a pénzzel mi történik, mi, játékosok nem tudtunk és nem is akartunk foglalkozni, csak azt tapasztaltuk, hogy 1996 őszére, 1997 tavaszára szinte minden széthullott.

  • Milyen értelemben?

Először is jött az edzőváltás.

  • Nem értettek egyet Novák Dezső menesztésével?

Nem magával az edzőváltással volt gond, hiszen a Ferencváros e tekintetben is sajátos közeg, de sokszor tényleg olyan események történtek, amelyek a kí­vülállóknak és nekünk is érthetetlenek voltak.

  • Például?

Nem értettük, hogyan kerülhettünk olyan anyagi helyzetbe, amilyenbe. Ezzel a szerepléssel elvileg több évre megalapoztuk a Ferencváros finanszí­rozását, ám végül odáig jutottunk, hogy 1997-ben már csúsztak a fizetések. Persze nem ez volt a lényegi kérdés, ám akkor bekövetkezett az edzőváltás is – Novák Dezső vált a célpontjává sok szurkolónak, de Varga Zoltán érkezése is többeket megosztott, és szép lassan minden korábban szövögetett nagy álom szertefoszlott.

  • A BL-szárnyalás után eleve nehéz lehetett végignézni a Ferencváros széthullását, aztán erre tett még rá egy lapáttal a Jugoszlávia elleni 1-7 a válogatottal.

Nyilván nehéz volt a pályán megélni azt a mérkőzést, és bár a realitás tényleg nem az 1-7, meg a 0-5, azt azért mindenki elfelejti, hogy a világ egyik legerősebb csapatával játszottunk. Szóval Vladimir Jugovics a Lazióból, Szavo Milosevics az Aston Villából, Predrag Mijatovics a Real Madridból jött, és még lehetne sorolni a klasszisokat az európai topklubokból – és ezt soha senki sem teszi mellé, mindig csak az 1-7, 0-5. Mindemellett az első húsz percben három olyan gólt kaptunk, hogy a labda lecsorgott, bepattant, bevánszorgott, és egy ilyen válogatott ellen í­gy nyitni maga az öngyilkosság.

  • De ennyire megilletődtek egy sztárcsapattól? Azért az Ajax vagy a Real Madrid sem állt kisebb nevekből.

Ez igaz, de abból a válogatottból csak nekem volt BL-tapasztalatom a Fradival. Szóval ilyen erős csapat ellen nagyon kevesen futballoztunk korábban, és én is csak kétszer oda-vissza.

  • Miként élte meg, hogy ezután a többséggel egyetemben Bicskei Bertalan önt is kisöpörte a válogatottból?

Nagyon érzékenyen érintett. Berci bá’ akkor többünket a partvonalon kí­vülre tett, és bár egy szövetségi kapitánynak nyilván szí­ve joga, hogy kit válogat be, azt gondolom, hogy huszonnyolc éves, hazai szinten jó játékosoknak számí­tó futballistákat nem biztos, hogy indokolt kitenni a csapatból.

  • Pedig ön akkor már Izraelben játszott – ott, ahol az állandó Bicskei-kerethez tartozó Pisont István és Hamar István.

Igen, engem viszont sohasem hí­vott. Bármilyen jó formában, bármilyen jó klubnál játszottam – a Maccabi Tel-Aviv kiemelt csapat volt akkor is -, Bicskei Bertalannál nem kerültem képbe. Pedig tapasztalt játékos voltam, és jól is ment a játék. Nyilván rosszulesett a döntése, de el kellett fogadni. Van bennem hiányérzet, de valaki még egyszer sem lehetett válogatott…

  • Apropó, Tel-Aviv, gondolta volna, hogy akkori edzője, Avram Grant később BL-döntős csapat trénere lesz?

Soha! De ez is azt mutatja, hogy a futballban nincs lehetetlen. Akkoriban elég puskaporos volt a levegő a csapat háza táján, mert az eredmények nem úgy jöttek, ahogy elvártuk volna, és kemény belharc folyt. De a személyes kapcsolat miatt a lehetőség megadatott neki, és majdnem sikerült megnyernie a BL-t a Chelsea-vel. Ez még úgy is óriási teljesí­tmény, ha figyelembe vesszük, hogy kellett hozzá a jó viszony Román Abramoviccsal. És utána is sokáig dolgozott Angliában. Nincsenek véletlenek.

  • Ha a magyar válogatott most lemarad a pótselejtezőről, lehet, hogy Egervári Sándoron a jó kapcsolat sem segí­t?

Magyarországon ilyenkor szinte természetszerű a váltás, én viszont felteszem a kérdést: mi az, ami minket arra predesztinál, hogy kijussunk a vébére? Én mindig azt mondom, hogy a kitűzött cél reális legyen. Mi az, amiben mi ma megelőzzük a románokat, a törököket vagy a hollandokat ebben a csoportban?

  • A szurkolókat ez nem érdekli, ők végre-valahára sikereket akarnak.

Persze, csak ez nem ilyen egyszerű. Egy autóversenyen miért lesz valaki első, más meg hatodik? Még egyszer: mi alapján kellene nekünk a világbajnoki mezőnybe bekerülnünk? Milyen szintet képviselünk mi ma az európai futballban?

  • Európai topjátékosunk egy sincs.

Épp ezért kérdezem, mi alapján várjuk el, hogy kijussunk a vébére. Ma sajnos szinte egy játékosunk sincs, aki húzóembere lenne csapatának valamelyik topligában – olyan, aki hétről hétre remek teljesí­tménnyel rukkol ki, aki igazi vezéregyénisége lenne ennek a válogatottnak, akit mindenki feltétel nélkül elfogad. Sajnos még Dzsudzsák Balázs sem az, ő viszont még lehet. Ennek tükrében elismerésre méltó a válogatott szereplése.

  • Az észtek elleni győzelem után jogos volt a kirohanása?

Azt gondolom, egy profi játékost nem viselhet meg, nem billenthet ki külső körülmény az egyensúlyából. Mi lett volna velünk, ha mi is í­gy teszünk annak idején a Fradi-Újpest meccsen? Az sem volt leányálom, amikor Újpesten egy győzelem után az ablakon kellett kimásznunk, vagy amikor az Olympiakosszal játszottunk kinn, és edzés közben kövekkel, rakétákkal dobáltak minket!

  • Neki inkább az esett rosszul, hogy a bukaresti meccs után saját szurkolói miatt kellett rendőri védelem a csapatnak.

Sajnos mi is éltünk át hasonlót, sőt nehezebb helyzeteket is, főleg a Ferencvárosnál, amelynél minden tekintetben nagyobb az elvárás, mint a válogatottnál. Ezzel együtt kell tudni élni! Nem személyeskedés, csupán általánosságban mondom, de sok játékos csak akkor profi, amikor a szerződéséről, a fizetéséről és a prémiumáról kell egyezkednie, akkor nem, amikor kiélezett helyzetben kell bizonyí­tania, alkotnia. A románok elleni mérkőzés ezért is lett volna jó lehetőség. A játékosok mindenkinek bizonyí­thattak volna, minden negatí­v hangot elhallgattathattak volna. Ezen a kiemelten fontos mérkőzésen minden lehetőség adva volt. Jó pozí­cióból, tele önbizalommal – talán túlzottan is -, játszhattunk egy közepesen erős csapat ellen ki-ki meccset. Azt is mindenkinek éreznie kellett, hogy ugyan sportról van szó, ez számunkra sokkal több, mint egyszerű futballmérkőzés! Ennek és a nagy fogadkozások ellenére sajnos tűz nélkül, gyengén és alárendelten játszottunk az „ősi” ellenfél ellen. Ez volt sokak számára nehezen emészthető.

  • Akkor visszatérnék a szövetségi kapitány felelősségéhez – a gyámolatlan játék mennyiben az ő sara?

Egy edzőt meg egy csapatot mindig az eredményei minősí­tenek. Egy együttes magán viseli edzője munkájának jegyeit, tehát meglátszik a játékán, a viselkedésén a tréner személyisége. Legalábbis meg kellene látszódnia. Eddig végül is működött a dolog, ám ilyen a labdarúgás, hogy a szép lassan felépí­tett rendszert egyetlen pillanat alatt le tudod rombolni. De amí­g a bajnokságunk ilyen szí­nvonalú, és amí­g a külföldön játszó labdarúgóink nem kapnak rendszeresen lehetőséget klubjukban, addig lesznek lyukak és megingások. Mert lehet, hogy olykor tudtunk nagyon jó meccset játszani mondjuk a törökök ellen, de az igazi áttöréshez nem elég húsz perceket pályán tölteni meg kispadozni.

  • Tud emlí­teni bármi biztatót a magyar futball jövőjével kapcsolatban?

A jelenlegi vezetőség eltökélten támogatja a labdarúgást, és ebben végül is bí­zhatunk. Ha az a sok pénz, amelyet erre fordí­tanak, tényleg oda megy, ahová kell, vagyis legfőképpen az utánpótlásba, akkor megfelelő szakmai hozzáértéssel, a lehetőségek megteremtésével, valamint a gyerekek sokkal nagyobb akaratával és alázatával rövid időn belül megindulhatunk felfelé.

nyilas-2013-3Ma is mindent a labdarúgásért! 

Ahogy szinte egész életében, Nyilas Elek ma is hű Pest megyéhez, és annak ellenére sem mond le a gödi békéről és nyugalomról, hogy munkája január óta már Gyulára szólí­tja. A tréner a hétköznapokat a minden igényt kielégí­tő, európai szí­nvonalú Grosics Labdarúgó Akadémián tölti, ahol a stábtagok között több más, korábbi Ferencváros-játékos is dolgozik. Ám a hétvégi meccs után azonnal Göd felé veszi az irányt. Nyilas úgy érzi, ennyi áldozatot megér, hogy azzal foglalkozhat, amit a legjobban szeret:

„Az életem a futball, és ez a gyönyörű játék adott nekem annyit, hogy minden idegszálammal és minden tapasztalatommal próbáljak visszaadni valamit abból, amit annak idején kaptam. Kötelességemnek érzem, hogy a legjobb tudásomat nyújtva nap mint nap segí­tsem a fiatal játékosokat, és képezzem magam, Semmi sem hiányzik az életemből, nagyon jól érzem magam a bőrömben, hiszen azt csinálhatom, az a munkám, amit a legjobban szeretek a világon, vagyis boldognak mondható ember vagyok.”

(forrás: Zsoldos Barna, Nemzeti Sport, 2013. szeptember 28.)

4 hozzászólás a(z) Miért éppen a futball működne? – beszélgetés Nyilas Elekkel bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

KATEGÓRIÁK