Nem lehetett könnyű a pályára lépni. Ahogy felülni a lelátóra sem, vagy a tévé elé. Még nehezebb lehet tehetetlenül, tudat nélkül, az álmok fogságában, egy műszívvel biztosítva az életet feküdni a kórházi ágyon. Nem ott lenne a helye Akeem Adamsnak, hanem a pályán, de a sors valami megmagyarázhatatlan ok miatt másként rendelkezett. Nem értjük és nem is tudjuk elfogadni, de tenni sem tudunk ellene. Szurkolunk érte, imádkozunk érte, kérjük, hogy ne vegye el tőlünk ezt a kiváló embert. Pedig csak néhány hete ismerjük, úgy érkezett hozzánk a „világ végéről”, hogy amikor meghallottuk a szerződéskötést, kínos mosoly húzódott az arcunkra. Amikor aztán megláttuk a Győr elleni rangadón a kezdőben, félni kezdtünk. De Akeem bizonyított, mert remek játékos, aki azért jött egy új világba, aki azért fogadta el a Ferencváros ajánlatát, mert jobb akart lenni, mert tenni akart egy olyan klub-ért, melyről addig talán nem is hallott. Összesen hat meccset adott neki a sors, de ahhoz elég volt, hogy megszeressük a játékát, mely egyszerű volt, de alázatos. Mindig ott volt ahol kellett, kiváló ütemérzék, jó fejelőképesség jellemezte a játékát. Ma enélkül kellett a pályára lépni a Puskás Ferenc Akadémia ellen. Ricardo Moniz nem véletlenül nyilatkozta, hogy pályafutása egyik legnehezebb feladata lesz felkészíteni a csapatot.
Azt nem tudom, hogy mennyire hatott a játékosokra, de az sajnos tény, a felkészítés nagyon nem sikerült. Totális csőd lett a 90 perc, nem volt egyetlen értékelhető momentuma sem a csapatnak. Már az elején látszott, hogy valami nem stimmel. Álmosan, bágyadtan gurigáztunk, hiányzott a lendület és az a fajta akarat mely sikerre vitte a múltheti derbit. Tán az volt a baj, hogy elhitték a játékosok, hogy itt nem lehet gond, a Puskás az utolsó előtti helyen álló csapat, ezért elég csak felsétálni a pályára és Diallo vagy Böde úgyis betalál. Ha ez van a háttérben, akkor komoly a baj.
Más meg mi lehet? Tisztában vagyok azzal, hogy van olyan mérkőzés amikor semmi sem sikerül, de ez a 90 perc most nem erről szólt. Mert ha az elején azzal az elánnál nekiesünk a hazaiaknak, mint ahogy az Újpestnek, valószínűleg sima győzelem a vége. De várni a jószerencsét, bízni abban, hogy úgyis jobbak vagyunk, még a magyar NB I-ben sem lehet.
Ezzel a vereséggel ráadásul sokat is vesztettünk. Nem csak a három pontot, de a reményt is arra, hogy végre összeállt a csapat. Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik az előző három győztes meccs után sem gyújtottak örömlángokat. De hát a szurkoló nem ilyen. Ha győzünk a mennybe megy, ha kikapunk, akkor a pokolba.
Főleg ha a Fradiról van szó.
Magát a játékot nem akarom értékelni, mert nem lehet. Nem volt védelmünk, nem működött a középpályánk, és tehetetlenek voltunk elől. Az már eddig is látszott, hogy igazi szélsőjáték nélkül tényleg csak abban bízhattunk, hogy elől Diallo vagy Böde „kiharcolja” a gólt. Holman tehetséges, de nem szélső. Jenner szélső, de megfelelő támogatás nélkül egyedül marad.
Furcsa és szeszélyes heten vagyunk túl. Ünnep a derbin, amit egyesek szándékosan akartak lerombolni. Súlyos, de nem „életveszélyes” büntetés az MLSZ-től, majd Adams tragédiája. Ezeket kellett volna megemészteni és jóra fordítani a sorsunkat.
Helyette kaptunk egy nap pofont.
Jöhet ennél még rosszabb?
Vélemény, hozzászólás?