Fradi volt! Fradi lesz! Fradi van?
1968. november 6-án, szerdán három játékos is hiányzott a Ferencváros edzéséről.
A zöld-fehérek akkori edzője és a játékostársak mégsem adtak ki országos körözést a távolmaradók felkutatása érdekében, mert pontosan tudták: a nagy trió igazoltan van távol.
Vasárnap, még velük a csapatban sima négyest rúgtak a Csepelnek a Népstadionban (a szerdai tréningről hiányzók közül mindhármuk neve felkerült az eredményjelző táblára), a következő, Dunaújváros elleni mécsesig még négy nap volt hátra, így aztán olyan nagy riadalmat nem okozott a hiányuk.
1968. november 6-án (45 évvel a Sport plusz jelen számának megjelenését megelőzően) Albert Flórián, Novák Dezső és Szűcs Lajos azért nem rótta a köröket az Üllői úti pályán, mert Rio de Janeiróban, a Világválogatottban volt jelenésük!
A Vasas remek csatára, Farkas János és a valaha volt legnagyobb tudású és tekintélyű magyar bíró, Zsolt István is a meghívottak között volt, ám ha csak a zöld-fehér vizeken hajózunk, akkor meg kell állapítanunk: volt idő, amikor ez a klub egyszerre három játékost adott a Világválogatottnak!
(Csak a történelmi hűség kedvéért: a Világválogatott – Brazília mérkőzést a Dettmar Cramer vezette „alkalmi alakulat”, Novákkal, Szűccsel és Alberttal a kezdőcsapatban, 2:1-re elveszítette ugyan, de a FIFA All Star-csapat egyetlen gólját Flóri lőtte…)
Vajon ma kit hívnának a „ráérők”közül?
Aktualizálva a témát: abszolút álkérdés, mégis felteszem: vajon (persze, ha rendeznének mostanság ilyen mérkőzéseket, amelyekről a jelek szerint leszokóban van a világ labdarúgása) ma hány ferencvárosi futballista számíthatna arra, hogy meghívót kap egy ilyen gálára?
Lehet, persze azt mondani, amit a régi idők fociját oly nagy hévvel és előszeretettel leszólni igyekvők ilyenkor hangoztatnak, miszerint azokba az egykor volt Világválogatottakba általában azokat hívták meg, akik éppen ráértek, de ha tréfából elfogadjuk ezt az alapvetően igazságtalan feltételezést, s azt mondjuk, hogy ma is ez az egyik kitétel, akkor vajon lenne három olyan futballistája a zöld-fehér egyletnek, akiket az éppen „ráérők” közé invitálnak?
Költői a kérdés, tegyük is ad acta a témát, sajnos (és ez közel sem csak a Ferencvárosra vonatkoztatható, hiszen, ha az 1968-as analógián haladunk tovább, akkor bizony a mai Vasasból sem nagyon szemezgetnének a jelen Dettmar Cramerei), hasonló okokból 2013-ban senkiről sem kényszerülne lemondani Ricardo Moniz, aki (gondolom), adott esetben ezt boldogan megtenné.
Most azonban be kell érnie olyan örömökkel, mint amilyen csapatának a Diósgyőrben aratott győzelme volt, amely tipikus ferencvárosi sikernek mondható, hiszen ez az ország egyetlen olyan csapata, amely 1899-es megalakulása óta menetrendszerűen akkor támad fel haló poraiból, amikor már a legvérmesebb szurkolói is éppen a „búcsúbeszédet” fogalmazzák a csapat „temetése” alkalmából.
A Fradi éppen attól Fradi, hogy valamilyen kideríthetetlen belső erő okán szinte önmagától képes megújulni, ráadásul mindezt rendre a robbanás előtti pillanatban teszi.
Az egy másik, mélyebb elemzést érdemlő kérdés, hogy időről időre miért jut el a robbanáspontig egy olyan együttes, amelynek éppen a kiegyensúlyozottság, a megbízhatóság, a kiszámíthatóság, az egyenletesség volt bizonyos időszakokban a jellemzője, hiszen évtizedek múltak el úgy a csapat életében, hogy egy bizonyos szint alá sohasem süllyedt.
Hogy ez a bizonyos szint hol húzódott meg az egyes korokban, azt mindig az éppen aktuális játékosállomány erőssége határozta meg, s bár úgynevezett kirívó vereségeik még Albertéknak is voltak, de az nem nagyon fordulhatott elő, hogy a táblázat utolsó helyein botladozókkal szemben sorozatban ne nyertek volna.
Lehet, hogy elbuktak nagyon fontos rangadókat, veszítettek meccseket vidéki fellegvárakban, ám az úgynevezett tutit garantáltan hozták.
A rendelkezésre álló magyar szókészlettel is csak kínkeservesen leírható futballmesterségbeli tudáskülönbségen túl, ez is merőben megkülönbözteti őket a mai csapattól, de akinek nincs kedve ilyen távoli időkre visszakalandozni, gondoljon csak arra, hogy már a Nyilasi fémjelezte generációnak sem nagyon voltak „lyukas meccsei”, ha meg mégis előfordult, hogy az Üllői úton kikaptak a Volántól, akkor Nyilasi (igaz, csak átmenetileg), visszavonult!
Az Újpest és a DVTK elleni meccsek között mintha nem létezett volna a Fradi…
Nem hiszem, hogy a Fradi-szurkolóknál volt elkeseredettebb magyar futballtábor az elmúlt hetekben, hiszen azt kényszerültek végig nézni, miszerint kedvenceik az úgynevezett verhető csapatok sora ellen veszíti a pontokat, olyan kilencven perceket buknak el, amelyeken, a drukkerek nemhogy győzelmet, sziporkázó futballt és egyben gólesőt vártak.
Ehhez képest, persze, hogy a végsőkig elkeserítette őket az a négymeccses sorozat (Puskás Akadémia, Budapest Honvéd, Kaposvár, Mezőkövesd) amikor a megszerezhető 12 pontból írd és mondd kettő (…) „gazdagította” az együttes pontkonyháját, s ha éppen a teljes összeomlást megelőző pillanatban nem jön ez a 4-1-es diósgyőri győzelem, akkor ma lehet, hogy a Fradi edzőváltásának okairól polemizálnánk.
De jött, ráadásul nem is egy szerencsés, vagy egy amolyan talált győzelem formájában, hanem azt a Fradit idézve, amelyet Moniz mindig is ígért a szurkolóknak.
Ebben a Fradiban volt fizikai és lelkierő éppen úgy, mint lendület, kreativitás, támadásépítési fantázia és kapu előtti potenciál, vagyis: megannyi olyan játékelem, amelyet az Újpest elleni győzelmük óta mintha kiszivattyúztak volna a csapatból.
Aki csak Diósgyőrben látta futballozni a Fradit, annak biztos, hogy nem lehet elmagyarázni: ugyanez a csapat miért kínlódott, szenvedett hosszú heteken át, mert az (a lelkileg valóban mindenkit leamortizáló és padlóra küldő Adams-dráma, amely sokkal inkább pszichikai, mint konkrét futball-szakmai kérdés,amely adott esetben abban is kicsúcsosodhatott volna, hogy a társak, ha másért nem, hát éppen Akeemért, minden eddiginél nagyobb erővel törnek a győzelemre), hogy egyik társukkal ez a borzalom megtörtént, lehet kifogás, de nem magyarázat a látottakra.
A mai Ferencvárosnak talán éppen az a legnagyobb baja, hogy a csapatot alkotó játékosokat magasan a legjobban ismerő edzőjük, Ricardo Moniz sem tudhatja, hogy az adott napon a Puskás Akadémia ellen kínlódó, vagy a Diósgyőrben parádézó együttest látja-e viszont az éppen soron következő mérkőzésen.
A Fradi a számukra mindig az év meccsének számító, Újpest elleni rangadót nemcsak megnyerte, de azon időnként remekül is játszott, így aztán egy mákszemnyi realitása sem volt annak, hogy ezt négy abszolút sikertelen mérkőzés, majd a legutolsó kudarcot egy miskolci mennybemenetel követi. A csapat összeállítása mérkőzésről mérkőzésre (hol jelentősebb, hol elhanyagolható mértékben) változott ugyan, de közel sem olyan nagyságrendben gyengült (vagy éppen erősödött…), amely a szánalmas vergődést indokolta volna.
Nagyon helyesen hagyja nyitva a kérdést 2. oldalas jegyzetében a Sport plusz főszerkesztője, mondván „vajon mitől függ?” a Fradinál mindez, mert a választ (szerintem) maga Moniz sem tudja, pedig, ahogy mondani szokták: lenne igény annak megfogalmazására…
Elpöttyintett szavakból (Máté Csaba másodedző nyilatkozatára hivatkoznék elsősorban), persze lehet következtetni arra, hogy a zöld-fehérek szakvezetése mit tart az együttes legnagyobb hibájának.
Miért nem tud áttörni Józsi?
Jelesül azt, hogy nincs egy igazi, tipikus, vérbeli játékmestere, egy olyan ember, aki a kritikus pillanatokban tudja, mi a teendő; aki irányt szab a támadásoknak; aki pontosan tudja, hogy adott esetben erőt kell sugároznia a többiek felé, adott esetben viszont képes az „áramerősségen” gyengíteni, azaz: okosan lassítani a tempón, azt látván és tapasztalván, hogy az ellenfél éppen 200-as tempón pörög.
Józsi György minden tekintetben alkalmas lenne erre a feladatra, mind játékosmúltja, mind a pályán mutatott magatartása, mind emberi kvalitásai alapján, de valami kideríthetetlen okból (ezt az okot kellene szerintem legelőször megtalálnia Moniznak) e kiváló képességű futballista szinte képtelen azon a színvonalon teljesíteni, mint amire alaptudása messzemenően predesztinálja.
A Fradi-szurkolók döntő többsége már ott tart, hogy őt hibáztatja a csapat nem igazán acélos játékáért, de ezzel csak azt érik el, hogy előbb vagy utóbb, ez a minden tekintetben kifogástalan sportember teljesen elveszíti az önbizalmát, s (bár orbitálisat tévednék) annak a Pölöskeynek a sorsára jut, aki szerintem Moniz alatt a zöld-fehérek egyik erőssége lenne.
Moniz alatt, mondom, messzemenően elismerve azt a szívvel-lélekkel és nagy szakértelemmel végzett munkát, amelyet a holland tréner egy esztendő alatt az Üllői úton végzett, ám ez az a pont, ahol a tisztesség és a korrektség megkívánja, hogy kijelentsük: azzal a játékoskerettel, amely Moniz rendelkezésére áll, sem Prukner László, sem Détári Lajos nem szenvedett volna úgy a csapat kispadján, mint ahogy azt volt szerencsénk látni és tapasztalni.
(Prukner, de különösen Détári a mostani brigáddal ugyanezt az eredményt – ha nem jobbat… – hozta volna, s ez egy hang erejéig sem a holland szakember kritikája, sokkal inkább a két említett tréner Fradiban végzett munkájának késői, ám elengedhetetlen kiigazítása, más megvilágításba helyezése.)
Ezer nyelvű, ám még nem egy szívű brigád…
2013 novemberében nem a régen lejárt szavatosságú mozgalmi dalok idejét éljük, mégsem tudom magamban tartani: a Ferencváros játéka láttán nekem mindig a „Madrid határán…” című nóta jut eszembe, amelynek egyik sora így szól: „ezer nyelvű, egy szívű brigád…”
Moniz FTC-je a szó szoros értelmében ezer nyelvű, ám egyelőre még közel sem egy szívű brigád, ami jelen esetben nem azt jelenti, hogy a légiósok seregének a szíve ne a Ferencvárosért dobogna (azt valamennyi külföldi már pontosan megtanulta, ha kérdezik, mit kell mondania annak érdekében, hogy a drukkerek szívébe lopja magát), a játékukban mutatkozik a sok szívűség!
Néha olyanok, mint tizenegy Michelin-csillagos szakács, akik közösen nem tudnak elkészíteni egy tisztességes rántottát, mert mindannyian másként képzelik a legegyszerűbb műveleteket is, aztán meg eljön a pillanat (lásd: Újpest-meccs, DVTK elleni találkozó), amikor a futball svédasztalának minden kincsét pillanatok alatt, egymással tökéletes összhangban dolgozva varázsolják a vendégek elé.
Csak azt nem tudni, hogy mikor, melyik étlapjukat tálalják éppen…
A DVTK elleni Fradit látva hajlamos lennék azt mondani: a Haladásnak szemernyi esélye sincs ellenük a Puskás Ferenc stadionban, vasárnap.
Aztán megjelenik előttem az a Fradi, amely szintén a Puskásban jószerivel örülhetett a döntetlennek a Mezőkövesd ellen, s akkor meg azt mondom, a Haladás (lévén momentán sokkal jobb csapat, mint a Zsóry…), győzelme még csak meglepetésnek sem lesz majd mondható.
Mindezek ellenére, óva intenék mindenkit, aki a végelszámolásnál nem veszi figyelembe a Ferencvárost.
A hírek szerint hamarosan visszatérő Leonardótól kéretik azonnal nem csodát várni (dacára annak, hogyha valaki alkalmas arra a bizonyos játékmesteri szerepre, akkor a brazil feltétlenül…), a „diósgyőri Fradi” azonban bármire képes lehet.
Csak azt nem tudja senki, hogy ezen a hétvégén mire megy a Haladás ellen?
Szerintem Moniz a legkíváncsibb rá…
(Lakat T. Károly, SPORT plusz 2013.11.08., XXV.évf. 45. szám)
Én „csak” negyven éve járok Fradi meccsre…és délután is ott fogok ülni a lelátón. Pedig lehet, hogy eső lesz,meg szél, és még 120 km-t is kell utaznom. Mégis megyek, mert a Fradit nem csak az emlékeimben szeretem. Nekem – szintén „csak” – Nyilasi-Ebedli-Takács tengely jutott, a Császárt egyszer láttam élőben játszani…és abszolúte hidegen hagy az Arsenal-MU mérkőzést. Mert ha már Arsenal, akkor Bergkamp, Henry, Vieira és Overmars – igaz, ők sem voltak angolok. Ha pedig MU, akkor meg Cantona, Blanc és Cruyff – hát, ők sem angolok. A maiak közül meg egyetlen nevet sem jegyeztem meg.
Ettől még biztosan jobb focit játszanak mind a Fradi. Tudom, voltak idők (1965) amikor kiejtettük őket a VVK-ból (írtam is róluk muzeálisokat), de azóta sajnos sokat változott a világ. De a Fradi megmaradt. Csökkent a fénye, nincsenek is olyan játékosok mint régen (személy szerint a harmincas évek Fradijába vagyok szerelmes), de ha elhagyjuk a jelent, akkor megszűnik a múlt emlékezete is.
Szóval: délután Ferencváros-Haladás. 🙂
Lalolib, Neked van igazad!!! meg persze M. H. H. í. L.-nek is… mert mindenkinek van valami igazsága…Persze, hogy sírunk, ha ezt a labdaterelgetésnek nevezett cirkuszt összehasonlítjuk a „szuperfutballal”.. Magyar narancs szindróma: sárga, savanyú, de ez a miénk! Más kérdés, hogy valamikor az egész világ a „magyar narancsot” bámulta, sőt, fogyasztotta… generációs okokból nekem is a Nyilasi-Ebedli-Mucha (1975-76!!!) középpálya volt Isten után a következő, „A” Flóriékat többnyire csak rádióban hallgattam, és néztem a sok bolond felnőttet, aki táncot jár… egy hallatlanul szürke világban… ifjak, nem tudjátok elképzelni, amikor Liverpoolban ’74-ben összejött az 1-1 és másnap a gimnáziumban MINDEN szünetben összeállt vagy 100-120 ember és a „vezér” szavára, miszerint: „F!” – rávágtuk mindannyian, hogy „Té-Cé”!!! – Igaz, Grezsa Feri? Ez volt az életünk reménye, az életünk értelme…akármi van, akármilyen, de FRADI van, tehát „nagy baj nincs”… Na, tegnap jó nagyot szívtunk, de ez az örök szerelem úgysem hagyja az embert meghalni…