Amikor életre kel a Ferencváros (mint egy könyv lapjai közé préselt virág)

Pontosan nem tudom idézni, de valahol olvastam, hogy az élet egy bizonytalan valami, de akad benne néhány olyan pillanat, amit az ember sohasem szeretne elfelejteni, amit örökre bevésne az emlékezetébe, hogy utána bármikor elővehesse, épp úgy, mint egy könyv lapjai közé préselt virágot. Ugyanezt éreztem amikor szombat délután a Tempó Fradi „í­ró-olvasó” találkozójának a végén felálltunk az asztaltól. Nem először találkoztunk, az idei volt a negyedik összejövetelünk ahová idén is úgy indultam el, mint egy kamasz az első randevújára. Egyrészt tudtam, hogy lesznek olyanok, akik már nem lehetnek közöttünk, de szí­vünknek nagyon kedvesek és örök emlékeket idéznek a régi találkozásokból. Hargitai Károly és Novák Dezső már nem lehettek ott a Corvin sétány napsütötte teraszán, de tudtuk, hogy az égi csillagok között ott ragyognak és vigyáznak ránk. Másrészt tudtam, hogy egy év után újra olyan barátokkal ülhetjük körbe az asztal, akikkel egy „húron pendülünk”, akiknek szinte az egész életük a Ferencváros körül forog. Legyenek történészek, újságí­rók, közgazdászok, hétköznapi emberek.

A Fradi egy nagy család, egy olyan közösség melynek összetartó ereje már több mint száz éve kapcsol össze embereket, éljenek bárhol a világban, gondolkodjanak bárhogy a világról. Bár voltak törekvések és valószí­nűleg lesznek is arra, hogy a különböző gondolkodások egymásra feszüljenek, hogy a történelem összes keserűsége és tragédiája szétszakí­tson kapcsolatokat, barátságokat. Hisszük, hogy az igazi megbocsájtás lebontja a gátakat, melyeket a sérelem épí­tett és idővel megnyitja a bizalom felépülésének útját. Mert nekünk, akik zöld-fehérben látjuk a világot és akik „felesküdtünk” a három E betűre, tudnunk kell, csak úgy maradhatunk fenn, csak úgy ápolhatjuk méltón a dicső múltunkat, ha félre tudjuk tenni a sérelmeket és csak egy dologra vetí­tjük vissza a gondolatainkat. A Ferencvárosra, mely örök.

A második gondolatom az volt amikor asztalt bontottunk, hogy ma, néhány óra erejéig, életre kelt a Ferencváros. Talán nagy szavak ezek, talán néhányan még a fejüket is csóválják, hiszen a Fradi örök és mindig is élni fog, de tudom és hiszem is, hogy ahogy múlik az idő, mind több rés támad az életben. De ha az ember frissen tartja az emlékeit, nem száradnak be. Lehet belőlük annyi tapasztóanyagot dagasztani, ami a legveszélyesebb rések betöméséhez elegendő. És amí­g be tudjuk tömni a réseket, addig nem süllyedhetünk el.

Egy biztos, szombat délután szinte egyetlen rés sem maradt a fedélzeten. És nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Szombat délután „csak” meséltünk egymásnak. Gólokról, cselekről, kihagyott helyzetekről, a bőrfoci varázslóiról, az edzők lélektanáról, Albert Flóri meccseket eldöntő góljairól, Varga Zoli kapásgóljáról, Szőke Pista bombájáról, Fenyvesi Máté VVK győztes góljáról, Lakat Karcsi bácsi zseniális meglátásairól, a szurkolók lélektanáról, a meccs előtt becsomagolt zsiroskenyérről, és arról, hogy vajon Nyilasi Tibor vagy éppen Albert Flóri tudott-e 16 méterről gólt lőni. Egyszóval, a Ferencvárosról…és persze magunkról. Mert nélkülünk, a szurkolók nélkül Fradi sem lenne. Mi meg a Fradi nélkül nem lennénk.

Idén is többen megtisztelték a találkozót. A „régi” arcok mellett újak is eljöttek. Volt köztük jogász, de kistelepülésen élő Fradi szurkoló is. Ilyenkor döbbenek rá, hogy kicsiny kis hazánkban hány hozzájuk hasonló Fradista él, akik szinte többet tudtak a Fradiról mint mi, akik arra vállalkoztunk, hogy feldolgozzuk a több mint száz éves történelmünket. Persze azt is tudom, hogy számos esetben a személyes emlékek, a féltve őrzött könyvek, dedikált képek, sokkal többet mesélnek a lexikális adatoknál, a történeti hitelességnél.

A Tempó Fradi Szerkesztősége köszöni, hogy részt vettetek a találkozón. Jó volt együtt lenni, jó volt emlékezni, jó volt érezni a Fradizmus erejét. Több volt mint egy találkozó, több volt mint egy préselt virág. A virág kinyí­lt, pompázatosan virágzott, csodálatos illatot font körénk. Életre keltek az emlékek, újra éltük az 1965-s VVK diadalt, együtt ültünk a lelátón és tapsoltunk a legendás 67-s bajnokcsapatnak, Pusztai Laci helyett mi száguldoztunk el a jobbszélen, mi adtuk be a labdát Nyí­l fejére és képzeletben a mi orrunkat csapta meg Dalnoki Jenő pipafüstje.

Köszönjük!

(Tempó Fradi Szerkesztősége)