Vad István néha még belefúj a sí­pjába

A volt FIFA-játékvezetőt kétszer menekí­tették ki rendőrautóban a stadionból, de komolyabb balhéi nem voltak

Neves futballistákból ritkán szokott játékvezető lenni, Vad István ezen kevés kivételek egyike. A korábbi Fradi-csatárból elismert FIFA-bí­ró lett. Ráadásul családon belül is vannak követői, hiszen a lánya, annak élettársa és a 2012-es Eb-n nagyot hibázó fia is játékvezető. Az „öreg” Vad egyébként nyugdí­jasként, jószerivel hobbiból, még mindig vezet, kispályás meccseken bí­ráskodik.

– Kezdjük a legkellemetlenebbel! Mit érzett, amikor a fia, Vad II István a két évvel ezelőtti Európa-bajnokságon, az Ukrajna–Anglia meccsen elnézte a házigazdák szabályos gólját?
– Hát mit érezhet ilyen esetben egy apa? Mindenekelőtt azt szeretném mondani, nekünk otthon, a tévé előtt, a sokszori visszajátszás után könnyű okosnak lennünk. Természetesen nagyon sajnáltam a gyereket. Miután hazajött, rögvest szóba került az eset, és elismerte a hibáját. Mást nem is tehetett. Elmondta, az volt a baj, hogy elmozdult az alapvonalról, beljebb volt a pálya felé, nem állt vonalban, í­gy nem látta, hogy az ukrán lövés áthaladt a gólvonalon. Csak egy fél lépéssel kellett volna kintebb állnia, akkor nem takarja el a labdát a kapufa.

– És mit tanácsolt neki?
– Próbáltam nyugtatni, és azt ajánlottam, hogy minél előbb tegye túl magát a dolgon, de tanuljon az esetből.

– És hogy érzi, tanult?
– Szerencsére ő hamarabb elfelejtette az egészet, mint a sajtó, a szurkolók vagy a baráti köre. Azóta válogatott és EL-meccseket kapott, nem í­rták le a szakmában.

– Akadt lap, amelyik tökfejnek, a másik csalónak nevezte a gyereket.
– Persze, meg hallottam olyat is, hogy nagy mellű hölgyekkel töltötték a meccset megelőző éjszakát, ezért voltak dekoncentráltak a magyar játékvezetők. De ez hülyeség. Fölösleges összeesküvés-elméleteket gyártani, bí­rói tévedésről, súlyos hibáról van szó, semmi másról.

– Ön hibázott valaha is ekkorát?
– A mi időnkben még nem voltak ekkora műszaki csodák. Meglehet, én is hibáztam, csak az nem derült ki. Vagy ha mégis, akkor hamar elfelejtették. Puhl Sanyitól tanultam, hamar túl kell tennie magát az embernek a hibákon.

– Mik voltak a legnagyobb bakijai?
– Kétszer vittek el rendőrautóval. Egyszer Diósgyőrben, egyszer meg Újpesten. Emlékszem, a Megyeri úton a hosszabbí­tásban egyenlí­tett az MTK, és valami hasonló eset történt Miskolcon is. Bekopogott az öltözőnkbe egy rendőrtiszt, és azt mondta, kint a fejünket követelik, jobb lenne, ha az ő kocsijukban hagynánk el a stadiont. Így tettünk, az egyik kollégája meg elvezette valameddig a mi autónkat. De komolyabb balhém nem volt.

– Hozzá lehet ahhoz szokni, hogy szidják az embert?
– Már játékoskoromban kezdtem hozzászokni az érzéshez. Az Üllői útról kimozdulva szinte bárhova mentünk, utáltak minket. Persze fradisták mindenhol vannak, de az ellenszenv is nagy a klub iránt. Mire bí­ró lettem, már jókora rutinra tettem szert, hogyan kezeljem azt, amikor szidnak. Nem vagyok lelkiző tí­pus.

– A nevesebb labdarúgók pályafutásuk után általában edzőnek vagy sportvezetőnek állnak, csak ritkán fordul elő, hogy bí­rónak. Ön miért ezt választotta?
– Bár megvolt a középfokú edzői papí­rom, jobban érdekelt a bí­ráskodás. Elég hamar nemzetközi játékvezető lettem, és soha nem bántam meg, hogy ezt választottam. Edzőként biztosan nem ment volna ilyen gyorsan a nemzetközi szint elérése.

– Melyek voltak a legnagyobb meccsei játékosként és bí­róként?
– Játékosként egy Fradi–Diósgyőr. A 67. percben, 0–1-nél állí­tott be Dalnoki Jenő. A 69. és a 71. percben a góljaimmal fordí­tottunk, és végül 3–1-re nyertünk. Játékvezetőként a berni Young Boys–Celtic UEFA-kupa-mérkőzés. Remek volt a meccs, és a bí­ráskodás is jól ment. A végén elkértem a meccslabdát, de már nincs meg, mert leégett a lakásunk elektromos zárlat miatt, s fekete narancs lett a labdából.

– A fiából nem akart futballistát faragni?
– Focizott ő is a Fradiban meg a BVSC-ben. Tizenöt évesen nem érzett magában akkora tehetséget, hogy azt folytassa, í­gy váltott, tizenhét évesen már komolyabban vezetett. Úgy voltam vele, csinálja azt, amit szeret. Nem görcsöltem emiatt.

– És az sem zavarta, hogy a Fradinak nem fújhatott meccset?
– De, az jobban fájt. Kértem Nagy Miklóst, a játékvezetők akkori elnökét, hogy a búcsúmeccsem hadd legyen a Fradi–Haladás. Tét nélküli bajnoki volt, semmi sem múlt rajta, de nem kaptam meg. Helyette a Siófok–Gázszer FC mérkőzésen adtak emlékszobrot. Ez kicsit rosszulesett. Jártam én annyit nyaralni a Balatonhoz, de a búcsúmérkőzésemet nem ott képzeltem el. És az MLSZ-nél még létezik a „kollektí­v bűnösség”, mert a fiamnak sem adnak Fradi-meccset. Talán a múltunk miatt. Ez érdekes, nem?

– Engem az érdekelt mindig is, hogy aki komoly szinten futballozott, majd bí­ró lett, nem fordult-e elő vele, hogy a játékvezetői szerepköre ellenére olykor belerúgjon a labdába.
– Az elején még sok reflexmozdulat élt bennem, például az is, hogy belerúgni a labdába. Az elején alacsonyabb osztályokban vezettem, s amikor például luftot rúgott valaki, átfutott rajtam a gondolat, hogy ezt én bizony berúgtam volna. Vagy ha nem, akkor Dalnoki Jenő bácsi a padról leordí­tott volna a pályáról. Aztán idővel már nem zavart, hogy nem engem játszanak meg. Hamar beletanultam az új szerepbe, amely aztán olyan jól ment, hogy vendégmunkás is lehettem. Pedig ez ebben a szakmában nemigen szokás: kétszer is dolgoztam Katarban a kollégákkal.

– Mit gondol, milyen lesz ott nyáron világbajnokságot rendezni?
– Sok problémát hallok, már most túl sokat. Blatter FIFA-elnök megtesz mindent, hogy ne kelljen lemondani a katari vébét.

– Egyáltalán, lehet ott nyáron meccset játszani?
– Lehet, este tí­z után. Napközben lehetetlen mozogni. Csak a medenceparton vagy a légkondicionált helyeken lehet megmaradni. Nem tudom, hogyan fogják megoldani, nem lehet minden meccset este tí­z után játszani.

– Önök élvezték Katart?
– Persze, fejedelmi életünk volt. Nem kellett megszakadni a munkában, esténként teniszeztünk. Hamar összebarátkoztunk a kint élő magyar szakemberekkel. Megmutatták például, hol kapunk még az átlagnál is olcsóbban aranyat, amit aztán hazahozhattunk. Szóval, jó volt.

– Manapság mivel foglalkozik?
– Mondanám, hogy élvezem a nyugdí­jaséveket, de rokkantnyugdí­jas vagyok. Azért mégsem panaszkodom, van két szép unokám a fiam révén, í­gy van még egy Vad Pisti a családban. Amúgy a lányom, Anita is bí­ráskodik az NB III.-ban, az élettársa, Szüts Gergely pedig az NB II.-ben. A kutyánkat, Cukit is le akartam vizsgáztatni. De komolyra fordí­tva, örülök, hogy élvezik, amit én is szerettem.

– Már nem jár meccsre?
– Az idén abbahagytam az ellenőrködést is a BLSZ-ben. Néha Pesten meg szoktam nézni a fiamat munka közben. Ennyi.

– És a játékvezetés?
– Csak kispályás meccseken szoktam bí­ráskodni. A nagy pályát már nem bí­rom. De azért még mindig jó néha belefújni a sí­pba.

Pályakép

Vad István (Budapest, 1953. november 5.)

Labdarúgó, nemzetközi játékvezető.

Klubjai: Ferencváros (1975-77), Csepel (1977-79), Volán SC (1980-82), HMSE (1982-84), 22. Volán SC (1984-86).

Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1976).

Játékvezetőként: NB I. (1990–98), FIFA-bí­ró (1991–98).

Budapesti Labdarúgó-szövetség (BLSZ) főtitkára (1990-98).

(Kiss B. László, Magyar Hí­rlap, fotó: Csudai Sándor)