„Ó kapitány…kapitányom!…” – 15.

Kapitányi visszatérés, riói karnevállal…

Illovszky Rudolf első (megbántottság, sértettség miatti) lemondása után 1967 decembere és 1970 júniusa között olyan mélyrepülésbe kezdett a magyar válogatott, amelyre a sportág hazai történelmében addig talán még soha nem volt példa.

A helyzet súlyosságáról elég annyit mondani, hogy 1969. december 3-án, egy Marseille-ben rendezett világbajnoki pótselejtezőn 4:1-re kikapunk Csehszlovákiától, amely azt jelenti: a világbajnokságok történetében először nem jutott ki a magyar csapat a soros tornára.

Addig csak akkor hiányoztunk, ha mi magunk nem akartunk részt venni.

Az elsőnek, amelyet 1930-ban rendezték Uruguayban, a távolság, és az anyagiak hiánya volt a „fedő sztorija”, holott csak csak az történt, hogy jó magyar szokás szerint megsértődtünk, mert a lebonyolí­tásra való javaslatunkat nem fogadták el a FIFA urai.

Márpedig a világlapok Uruguay-Magyarország vb-döntőt jósoltak, amelyet a Ferencváros 1929-es, Montevideóban, a későbbi vb-győztes Uruguay válogatottja – figyelem: klubcsapat vert nemzeti tizenegyet! – felett aratott győzelme kiemelt a mesék és a minden alapot nélkülöző vágyálmok kategóriájából.

1950-ben a brazí­liai játékokra már nem is neveztünk, szintén a távolságra és a magas költségekre hivatkozva, holott a háttérben az állt, hogy a legfelsőbb politikai vezetés az 1952-es olimpián való részvételt és az arra történő alapos felkészülést fontosabbnak tartotta a világbajnokságnál. Pedig, minimum éremesélyes csapattal utazhattunk volna. Így az 1970-es mexikói világbajnokság lett az első, amely előtt elbuktunk.

A köztudatba mára kitörölhetetlenül bevésődött vélekedés szerint a futball nem tűri a „ha”-val kezdődő mondatokat. Ám – ha egyedül is maradok véleményemmel a fél világgal szemben – ezzel a magam részéről nem tudok azonosulni, mivel akár a magyar válogatott, akár a honi klub-futball történelméből esetek százait sorolom fel a „ha” létjogosultságára és „életképességére” példaként, ráadásul ezek egyike éppen az Illovszkyt követő kapitány kiválasztásának a személye.

A ’60-as évek végén még több tucat (!) olyan európai mércével mérve is klasszisnak mondható futballistánk volt, akikből nem lett volna igazán nagy kunszt egy selejtező-győztes csapatot kialakí­tani (Csehszlovákián, Írországon és Dánián át vezetett az út Mexikóba), Sós Károly azonban azon nagyon kevés trénerek közé tartozott, akinek „sikerült” az 1968-as Eb-ről, és az 1970-es vb-ről is itthon tartania a magyar nemzeti tizenegyet.

Egy gondolat erejéig sem mentem fel azokat a játékosokat, akik a kudarcok okozói voltak. (Az Eb negyeddöntőben 2:0-ás előnnyel utaztunk Moszkvába, ám onnan 0:3-mal tértünk haza. A vb-selejtezőkön csak egy döntetlent kellett volna hozni Prágából – megtartva a 3:1-es vezetést – vagy legalább szerezni egy pontot Dániában, és akkor Marseille nem marad meg másként számunkra, mint egy festői szépségű, tengerparti, francia város.) Ettől függetlenül ma már kijelenthető: Sós kapitányi megbí­zatása egyike volt a magyar futball legszerencsétlenebb választásainak.

A marseille-i dráma után azonnal elköszöntek ugyan tőle, de még akkor sem Illovszkyhoz nyúltak vissza. Következett az úgynevezett Hoffer-korszak (erről és a Sós fémjelezte vesszőfutásról a sorozat egy későbbi részében lesz majd szó részletesen), Rudi bácsi akkor „bocsájtott meg” az ellene vétkezőknek, amikor 1971 májusában, az Eb-selejtező sorozat második mérkőzésén, Bulgáriában 3-0-ra kikaptunk, és az amúgy civilben az MTI sportrovatát is vezető Hoffer József a találkozó után saját lemondását diktálta le Szófiából a hí­rügynökség gépí­rónőjének…

A cél az 1972-es kontinensbajnokságra való kijutás volt, ráadásul a Hoffer-„bébik” nem is kezdtek rosszul, hiszen az első meccset 3-1-re megnyertük Norvégiában!

A szófiai 0-3-at azonban Hoffer olyan szégyenbélyegnek érezte, amelyre csak lemondással tudott válaszolni, bár erős a gyanúm: ha valaki a fülébe súgja, hogy ugyanez a csapat ott lesz az Eb négyes végjátékában, akkor (talán) nem a kapitányi posztról mond le, hanem arról a kétségkí­vül unikális produkcióról, hogy saját távozásának megfogalmazója és hí­rvivője legyen.

Illovszky 1968 januárjában visszatért második otthonába, Angyalföldre (bár ő volt az az ember, akinek a Fadrusz utcai civil lakása és a Fáy utcai pálya között szinte lehetetlen a sorrendet felállí­tani), ahol megpróbált egy új Vasast épí­teni.

Támaszkodott a kipróbált, rutinos „öregekre” – ne feledjük, csapatának abszolút kulcsembere, Mészöly Kálmán már 1969-ben, 28 évesen azt mondta, hogy „a mi időnk lejárt”, ami még akkor is jelzésértékű, ha mindezt a válogatottságra és nem a klubban való szereplésre értette -, de miután felmérte, hogy együttesével nem tud a Ferencváros és az Újpest a bajnoki cí­mért ví­vott párharcába beleszólni, 1970-ben elhagyta az örök bázist és a görögországi Pierikosz együtteséhez szerződött.

Ha van edző, akit (a legkülönbözőbb okoknál fogva) nehéz elképzelni idegen környezetben, akkor azt az embert Illovszky Rudolfnak hí­vják, hellén kalandja nem is tart tovább egy bajnoki idénynél, hazatértének pillanatában viszont azonnal egy szövetségi kapitányi ajánlat várta, amelyet némi töprengés után el is fogadott.

Kevés trénere van a világnak, aki elmondhatja magáról, hogy szövetségi kapitánykodása (még ha az a második is) egy Brazí­lia elleni, Rio de Janeiróban lejátszandó barátságos mérkőzéssel kezdődik!

A magyar válogatott (immáron IIlovszky vezetésével) a brazil válogatotthoz kapott meghí­vást, amely 1970-ben káprázatos futballal nyert világbajnokságot. Bár a vb-döntő óta akkor már 13 hónap eltelt, a délamerikai ország lakói még mindig 42 fokos futball-lázban égtek, dacára annak, hogy a magyar válogatott meghí­vása például egy olyan, számukra végtelenül szomorú eseményhez kötődött, mint a földkerekség egyik legjobb futballistájának, Edson Arantes do Nascimentonak, azaz Pelének a nemzeti tizenegytől való búcsúja!

A futballkirály hivatalosan a jugoszlávok elleni 2-2 alkalmából lépett le a szí­nről, négy nappal később ellenünk már nem is játszott. A vb-döntőn szerepelt csapatból rajta kí­vül Carlos Alberto és Jairzinho hiányzott még. Aligha kell ecsetelni, a nyolc aktí­v világbajnok ellen is szenzáció számba ment, hogy a Géczi – Fábián, Páncsics, Vidáts, Juhász Péter – Juhász István, Szűcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó összeállí­tású válogatott közelebb állt a győzelemhez, mint ellenfele. Az eredmény 0-0 lett.

Fazekas, Bene és Dunai Antal előtt is ott a „meccslabda”, de mindenki annyira vigyázott (és a végén annyira örült) a szuperbravúrnak számí­tó döntetlenre, hogy közel sem szomorkodtunk úgy a kihagyott helyzetek miatt, mint azt tettük volna, bármilyen más esetben.

Illovszky visszatérése a kapitányi posztra tehát parádés eredménnyel zárult, ami a magyar futball akkori hangulatában roppant fontos volt, hiszen Puskásék után már az úgynevezett ezüstcsapat is a múlté, a világbajnoki és az Európa-bajnoki részvételektől pedig inkább távolodtunk, mint közelí­tettünk. A brazí­liai döntetlen pillanatában még az égvilágon semmi sem í­gérte, hogy 1972-ben résztvevői leszünk az Eb négyes döntőjének. A teljes magyar futballban elkezdődött egy olyan hanyatlási folyamat, amelyet (a vitathatatlan részsikerek ellenére) nemhogy visszafordí­tani, de igazán megállí­tani sem sikerült mind a mai napig.

A brazilok elleni 0-0 abból a szempontból is önmagán messze túlmutató eredmény, hogy remek alapot adott mind az Eb-selejtezők folytatásához, mind annak az Illovszky Rudolf személye által sugározott fanatikus hitnek, amelynek lényege: iszonyatosan sok munkával, fegyelemmel és hibapontok nélküli összefogással, ha a régi csúcsokat (Puskásék, Alberték) ismét elérni és megjárni talán már többé nem is lehet, de egy igazán ütőképes, az európai élmezőnyhöz tartozó magyar válogatott kialakí­tása még sikerülhet!

És sikerült is!

Az Eb-selejtező sorozat végén (Bulgáriát 2-0-ra, Norvégiát 4-0-ra vertük) egy olyan, Románia elleni tripla meccs következett, amely mind a mai napig beszédtéma, ha a futballszurkolók az úgynevezett emblematikus emlékeik múzeumában sétálgatnak.

A budapesti (1-1) és a bukaresti (2-2) döntetlen után Belgrádba utazott a két válogatott, a tét: a belgiumi Eb-re szóló repülőjegy!

Mit nevezünk „ki-ki meccsnek”, ha ezt nem?

Illovszky hihetetlen fanatizmusa, mindenáron való győzni akarása legalább úgy kellett a sikerhez, mint Kű Lajos egészen kiemelkedő, a többiek nagyon jó játéka, és persze Szőke Pista 87. percben lőtt remek gólja (a válogatás szempontjából az esetek kilencven százalékában teljes mértékben tárgyilagos szövetségi kapitány álmában sem gondolta volna, hogy élete első igazán nagy edzői sikerében két Ferencváros-játékos milyen döntő szerepet játszik majd), amelyet olyan, rá amúgy is jellemző higgadtsággal bombázott a jobbösszekötő helyéről a román Raducanu kapujának jobb alsó sarkába, mintha az akkor még létező Üllői úti stadion hátsó földes pályáján játszanának edzőmeccset a Chinoinnal vagy a Fer. Vasutassal.

Az Eb-szereplés kiharcolását igazán megünnepelni nem nagyon maradt idő, hiszen egy héttel a belgrádi diadal után már Stockholmba kellett utazni – vb-selejtezőt (!) játszani.

Az alig egy hónap múlva kezdődő Eb-döntőre tehát vb-selejtezővel (is) készült a válogatott, pedig 1974-től még meglehetősen messzire jártunk.

A svédek elleni meccs iránt nem is mutatkozott fokozott figyelem, hiszen mindenki a belgiumi napokat, majd az Eb-t követő müncheni olimpiát várta. Utóbbira, az 1968-as mexikói győzelem okán nem kellett selejtezőket játszani, amelyek – ha játszani kell – nem is tudom, hogyan fértek volna bele a programba, hiszen ne feledjük: mindeközben javában tartott az NB I-es bajnokság is!

Talán azért is állok néha teljesen értetlenül a mai futballisták „elviselhetetlen” leterheltségének emlegetése olvastán, mert ha csak az 1972-es esztendőt veszem, akkor a magától értetődő hétvégi bajnoki meccsek mellett a legjobbaknak Eb-selejtezőket és vb-selejtezőket (a svédek elleni találkozón kí­vül az év végére utóbbiból még maradt egy, amikor Ausztria ellen játszottunk Bécsben 2-2-t) kellett ví­vniuk, rész vettek egy Európa-bajnoki négyes döntőn, az olimpián pedig (7 mérkőzés !) a döntőig meneteltek.

Jut eszembe: Stockholmban, azon a bizonyos vb-selejtezőn, úgy játszottunk 0-0-at a svédek ellen, hogy a kék-sárgáknak sem a kezdőcsapatában, sem a cseréi között nem szerepelt Ralf Edström nevű futballista.

Ki gondolta volna, hogy ezt a nevet egy évvel később, 1973. június 13-án minden ember megismeri, akarom mondani, megemlegeti Magyarországon?

Következik: Egy lakli svéd, aki megbuktatta Illovszkyt…