„Ó kapitány…kapitányom!…” – 21.

„Nézze, Kovács! Maga lesz a szövetségi kapitány, ha akarja, ha nem…”

Jószerivel minden ország esetében (a futballban legsikeresebbek sem kivételek ez alól) kimutathatók olyan időszakok, amikor labdarúgásukban úgynevezett átmeneti, vagy egyenesen válságidőszak uralkodik.

Amikor egymást váltják a szövetségi elnökök, a szövetségi kapitányok, senki sem érezheti igazán biztosnak a helyét, hiszen a szövetség vezetőjének sorsa vagy a legfelső politikai döntéshozók, vagy (szerencsésebb esetben) az első számú sportvezető kezében van, a szövetségi kapitány személye viszont éppen a szövetség elnökének kényétől-kedvétől, személyes szimpátiájától, vagy unszimpátiájától függ.

Sok káoszos helyzetet élt már át a magyar labdarúgás, hiszen sem a két elveszí­tett vb-döntő, sem az 1970-es, majd az 1974-es világbajnokságról való távolmaradás nem vonult át hatalmas viharok nélkül a sportág felett, ám ami az 1978-as argentí­nai világjáték után következett, az több volt, mint káosz. (Bár ekkor még álmunkban sem gondolhattuk, hogy mindez egy kuglófos, habos-kakaós babazsúr ahhoz képest, ami majd 1986-ban, Mexikót követően történik…)

A zűrzavar egészen az első Mészöly-korszak kezdetéig (1980) tartott.

Mint az mindenki előtt köztudott: az argentí­nai világbajnokságon háromból háromszor veszí­tettünk, amelyet, ha jól belegondolok, normális futballklí­májú országokban akár még a kellő helyén is kezeltek volna, hiszen a rendező és végül világbajnok Argentí­nával, a negyedik helyezett Olaszországgal és a Platini köré épí­tett csapattal szereplő Franciaországgal azonos csoportba kerülni részint egy életben egyszer „sikerül”, részint egy ilyen kvartettben negyediknek lenni sem jelenti feltétlenül a világvégét.

Még akkor sem, ha az 1978-as magyar vb-válogatott mondjuk a jelenlegi nemzeti tizeneggyel semmilyen vonatkozásban nem hasonlí­tható össze, mert bár Puskásék, majd Alberték generációja által betöltött vezető szerepünket (előbbiek esetében a világ, utóbbiakéban, európai viszonylatban) addigra már régen elveszí­tettük, ’78-ban még mindig olyan válogatottunk volt, amely a futballtudás tekintetében simán, négy-öt góllal verné azokat, akik mostanság a cí­meres mezt viselik.

Akkor még voltak világ- és Európa klasszisaink, volt egy olyan válogatottunk, amelyet ha (már a világbajnokság alatt) nem vernek szét puszta emberi gyarlóságból, még pontosabban az MLSZ elnökének hiúságán esett mély seb okán, akkor az őszi Eb-selejtezőket (dacára annak, hogy a futballban semmi sem biztos) nagy valószí­nűséggel, sikerrel abszolváltuk volna és a válság nem mélyül tovább.

Kutas azonban jószerivel személyes sértésnek vette a három vb vereséget. Egy szóval sem állí­tom, hogy örülnie kellett volna a kudarcoknak, ám értett annyira a futballhoz, hogy látnia kellett volna: ha már azt a soha sem feledhető argentinok elleni nyitómeccset, részint hallatlan balszerencse, részint néhány kulcsjátékosunk „begőzölése” következtében elveszí­tettük, a folytatásban vajmi kevés, mondhatni semmi esélyünk nem maradt az olaszok és a franciák ellen.

Argentí­nában a miénk olyan csoport volt, amelyben nem adatott meg számunkra a talpra állás lehetősége, nem volt egy úgynevezett „kiscsapat”, amely ellen egy, a hitet és az önbizalmat növelő győzelemmel a selejtezők alatt mutatott szintjére és formájára térhetett volna vissza a válogatott.

A hibákkal való (elsősorban szakmai alapokon nyugvó) szembenézés helyett elkezdődött a megtorlások és a leszámolások időszaka!

Bár egy ilyen vb-szereplésbe Kutasnak törvényszerűen bele kellett volna buknia, (ne felejtsük el: 1978-at í­rtunk) politikai hátterének köszönhetően még mindig bőven volt olyan erős, hogy a helyén maradt.

Barótit azonban (gyakorlatilag) már a vb alatt leváltotta, dacára annak, hogy minderről a hivatalos közlemény csak több mint egy hónappal a játékok után jelent meg a hazai sajtóban.

Az MTI hí­re í­gy szólt: „A Magyar Labdarúgó Szövetség elnöksége Baróti Lajos szövetségi kapitányt saját kérésére felmentette tisztsége alól és hozzájárult nyugdí­jazási kérelméhez. A testület a szövetségi kapitányi poszt betöltésére Kovács Ferenc szakedzőt javasolta, aki több esztendeig dolgozott Baróti mellett, első számú segí­tőjeként. Az Országos Testnevelési és Sport Hivatal, egyetértve az MLSZ elnökségének javaslatával, 1978. augusztus 1-jével Kovács Ferencet nevezte ki labdarúgó szövetségi kapitánynak.”

A hí­r (mint az úgynevezett hivatalos hí­rek akkoriban) félig igaz volt, félig nem!

Baróti Lajost (ha nagyon akarják) meglehetett volna győzni a folytatásról, igaz attól sem volt végzetesen kétségbeesve, hogy abban az iszonyú, pokoli hangulatban nem kell folytatnia a munkát.

Kutasnak azonban fejek kellettek, és mint az ilyen esetekben mindig, egy szövetségi kapitány leváltása üzeni a külvilág felé leglátványosabban a „változtatni akarunk” szándékát.

De az elnök nemcsak a kapitányi poszton váltott, hanem odacsördí­tett a játékosoknak is!

A világbajnokságon mutatott nem megfelelő magatartásuk miatt (mindkettőjüket kiállí­tották az argentinok ellen, ami kétségtelenül nem szép dolog, de azért hasonló már fordult elő náluk nagyobb világsztárokkal is) a válogatott két koronagyémántját, Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást, ha nem is hivatalosan, de gyakorlatilag eltiltották a válogatottságtól, miként azt a Zombori Sándort is, aki annyit mert kérdezni csupán még kint Argentí­nában, hogy mi lesz a sikeres selejtezőkért, valutában í­gért prémiumokkal.

Teljesen jogos kérdés volt (ha nem is a legjobb pillanatban fogalmazta meg a Vasas remek középpályása), hiszen a világbajnokság előtt egy szó erejéig sem vetődött az fel, hogy ha Argentí­nában háromszor kikapunk, akkor a selejtezőkért sem jár majd a prémium.

A válogatott szempontjából a leí­rtak közé került a nagyszerű újpesti balhátvéd, Tóth József is, miként több Argentí­nában még stabil kezdőnek számí­tó futballista, akik posztjukon összehasonlí­thatatlanul jobbak voltak azoknál, mint akik a helyükre kerültek.

Az igazsághoz tartozik, persze, hogy Kovács Ferenc nem akart mindenáron szövetségi kapitány lenni, dacára annak, hogy magát a posztot mind játékosmúltja, mind addigi tréneri tevékenysége alapján bőven kiérdemelte.

Több évtizeddel a történtek után ő maga mesélte el, hogy nem nagyon volt választása.

Behí­vatták az úgynevezett Fehér Házba, ahol Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, és Kutas István, az MLSZ elnöke várta.

„Azt mondták: nézze, Kovács! Maga lesz a szövetségi kapitány, ha akarja, ha nem…” – emlékezett vissza kinevezésének meglehetősen sprőd körülményeire Feri bácsi.

Azt már én teszem hozzá: nem olyan időket éltünk, amikor egy ilyen kettősnek egy egyszerű futballedző (következmények nélkül) nemet mondhatott volna.

Pontosabban: mondhatott, csak aztán valahogy soha többé nem talál csapatot magának!

De, hangsúlyozom, választása nem volt szakmai tévedés, sőt.

Amí­g a kapitányi posztig elért az MTK utánpótlás csapatainál, Egerben, a Videotonnál és a Vasasnál ült a kispadon és mindenütt szinte néhány hónap múlva már látszott munkájának kéznyoma.

Meglehetősen egyedi módon a válogatott mellé nem a szövetségi kapitány Baróti Lajos hí­vta, hiszen egy 1960-as keltezésű affér áttörhetetlennek látszó válaszfalat húzott közéjük.

A római olimpián Kovács (III Ferenc) játékosként, Baróti pedig a vereséggel végződött dánok elleni mérkőzésre kiutazván és a kispadot a hivatalos edzőtől Volentik Bélától átvéve (!) szövetségi kapitányi minőségben vett részt.

A kí­nos kudarcot követően (0:2) a kapitány a magyar csapat fedezetpárját, a Kovács III-Vilezsál kettőst tette felelőssé a történtekért, amelyet meghallván Kovács nem éppen irodalmi stí­lusban mondta el a maga véleményét Lajos bácsiról, óriási pechére úgy, hogy nem vette észre: miközben nyilatkozik Baróti ott áll mögötte.

Egészen 1975-ig több mint fagyos volt a viszony kettőjük között, ám amikor Barótit Kutas visszakönyörögte a kapitányi székbe, az „ősz Mágusnak” nem volt ellenvetés Kovács szerepvállalása miatt, bár ezen a ponton megjegyzendő: Kutas hatalmára és erejére tökéletesen jellemző: még az akkor legtekintélyesebb edzőnek, az éppen általa visszacsábí­tott Barótinak sem volt annyi joga, hogy első számú segí­tőtársát megválaszthassa.

Ám, mindez csak kitérő, amolyan hangulati háttérkép az akkori viszonyokról.

Ami ennél sokkal fontosabb: Argentí­na után az új kapitánynak szinte még lélegzetet venni sem volt ideje, máris Eb-selejtezőre kellett vezetnie a válogatottat, Helsinkiben Finnország ellen.

A Népsport kiküldött munkatársaként a helyszí­nről tudósí­thattam ezt a meccset és élhettem át három napot a Kutas István elnökölte és Kovács Ferenc vezette magyar nemzeti tizeneggyel.

Mit mondjak, tanulságos túra volt.

Kutas új arcát mutatta. Addig rendszeresen előfordult, hogy ha bajnoki meccseken, vagy válogatott találkozókon az újságí­rók egy csapatával összefutott és sorra kezet fogott mindenkivel, engem látványosan kihagyott, aminek csak és kizárólag szegény apámmal való békí­thetetlen viszonya lehetett az oka, hiszen a magam részéről mindig a legnagyobb tisztelettel közelí­tettem felé, soha egy rossz szót le nem í­rtam róla.

Szemem-szám elállt a csodálkozástól, amikor Helsinkiben személyes invitált fel a csapatot szállí­tó autóbuszra, és a tőle telhető legnagyobb kedvességgel érdeklődött affelől, miként látom a válogatott jelenét és jövőjét.

Ha semmi másból, már csak ebből a „gesztusból” ordí­tott, hogy bár a helyén van, de pozí­ciója közel sem a régi, holott, az utolsók közé tartoztam, aki a helyzetén stabilizálni tudott volna!

A válogatotton azonban a hirtelen joviálissá lett Kutas és az új kapitány, Kovács Ferenc sem tudott segí­teni.

Helsinkiben attól a Finnországtól szenvedtünk 2:1-es vereséget, amelynek erejét tilos összemérni a mostani válogatottjukéval, hiszen őket legyőzni akkoriban (akár idegenben) még egy erős magyar NB I-es csapatnak is a kötelező házi feladatok sorába tartozott volna.

Elég összevetni az 1978. június 2-án az argentinok ellen pályára lépő kezdőcsapatot (Gujdár – Török, Kocsis I, Kereki, Tóth J. – Csapó, Nyilasi, Pintér, Zombori – Törőcsik, Nagy L.) összeállí­tású válogatottat azzal a tizeneggyel, amely két és fél hónappal később Helsinkiben pályára lépett (Gujdár – Paróczai, Bálint, Kereki, Lukács – Kovács J., Gyimesi, Tatár, Pintér – Kardos E., Tieber) és akkor olyan nagyon már nem is kell keresni a földrengésszerű változások és egyben a vereség okát.

A kudarcos Eb-rajt után Kovács Ferencnek még hét mérkőzés jutott a kapitányi kispadon.

Ezek között volt olyan bravúrja is, mint a Szovjetunió 2-0-s legyőzése a Népstadionban és az ellenük elért 2-2-es döntetlen Tbilisziben.

Az Eb-selejtező sorozatot azonban már nem ő fejezte be.

Igaz, amikor felajánlotta lemondását már nem volt esélyünk a kontinensbajnokságra való kijutásra.

Az esztendő végén teljes vezércsere történt a sportban, Buda István lett a sporthivatal elnöke, és Kutas is távozásra kényszerült.

Az új MLSZ elnök Szepesi György „az Aranycsapat 12. játékosa”, a remek sportriporter lett, aki akkoriban bonni tudósí­tóként dolgozott.

Márpedig neki (akkor már lassan másfél évtizede) megvolt a kiszemelt „álomkapitánya”.

Következik: A legnehezebb fejezet…