Feljegyzések a fotelból – Méltón a múltukhoz
Minden jó ha a vége jó – William Shakespeare szellemes vígjátékában a remek szórakozás mellett számos kérdésre keressük a választ: Mire juthat valaki, aki pusztán tudással, tehetséggel és elszántsággal indul a világ ellen? Kinek a megbecsülését tudja megszerezni? És hogyan reagál a világ a csodákra? És mi az igazi csoda? Aki ismeri a zseniális író művét az a darab végén megtalálja a válaszokat. Ép úgy, ahogy tegnap délután Kassai záró füttyjele után mi is megkaptuk azokat a válaszokat, melyeket a nem éppen sikeres őszi szezon után tettünk fel magunknak. Vajon fel tudunk-e kapaszkodni a dobogóra, vajon a csapat játékával kiérdemli a szurkolók becsületét, vajon egy remek tavaszi menetelés elég lesz a csodához? És valójában csodát kell említenünk vagy simán elhagyhatjuk az égiek természetfeletti erejét? Einstein szerint a csoda egy kivétel a törvények alól, ezért ahol nincsenek törvényszerűségek, ott kivételek, azaz csodák sem létezhetnek. Amikor tegnap délután az Groupama Aréna kivetítőjén megjelent a csapat összeállítása bennem is felmerült, hogy itt ma csak egy csoda hozhatja el a győzelmet. Nem volt rá szükségünk, annyira nem is vártuk a találkozót, inkább egy kötelező feladatnak tekintettük. Vagy még sem? Így utólag már könnyű kalandozni az akkori gondolatainkban, hiszen olyant is belemagyarázhatok a mondókámba amit valójában most érzek. Egy azonban biztos. Akik más programot választottak a Fradi utolsó bajnoki mérkőzése helyett, azok egy csodás élménnyel lettek szegényebbek.
Méltó zárás volt a Videoton elleni mérkőzés, egy ünnepi gálaelőadás, mely a kupagyőzelmünk után egy újabb ünneplésre adott okot. Kevesen voltunk, bántóan kevesen (természetesen hozzánk mérve), amit nem nagyon értek, hiszen egy olyan tavaszt kellett elbúcsúztatnunk, melyben nagyon régen nem volt részünk. 20 mérkőzéses veretlenség, kupagyőzelem, nagyszerű győzelmek, remek játék. Vajon mi kell még? Tudom, a Fradinál mindig magas a mérce és csak a bajnoki cím az elfogadható, de a kupagyőzelem után naivul azt hittem, hogy az majd behozza a stadionba a kétkedőket, mert ezért a csapatért igenis érdemes lelkesedni, ezt a csapatot lehet szeretni és tegnap, a Videoton sima legyőzése után meg lehetett méltón ünnepelni. Nem kellett hozzá berohanni a pályára, nem kellett széttépni a hálót, a csapat végigpacsizta a stadiont, miközben zúgott a „Hajrá Fradi!”, a „Szép volt a fiúk!”, a „Thomas Doll”, és a „Fradi: 2, Videoton: 0”.
Az ünneplés után az aréna aulájában az utolsó refrén már kiegészült a kupagyőzelem négy góljával, mely testvérek között is egy hatost jelent, féltucatot, mely talán gombócból is sok, kivéve ha az szilvás, mert abból ájulásig tudom enni magam. Mindez 10 nap alatt, két olyan mérkőzésen melyek örökké emlékezetesek maradnak. Most persze a Videoton lelkesnek éppenséggel nem mondható szurkolói (egy ideig még lebegtették a bajnokcsapat drapit, de a második gólunk után már levették) mondhatnák, hogy tartalékosan voltak, számos kulcsemberük nem játszott. De vajon miért is nem játszott, vagy miért is nem akart a pályára lépni a Fradi ellen? A Videoton abban minden bizonnyal világcsúcstartó, hogy két bajnoki cím után mindkét alkalommal elküldik az edzőt (bár ezt a jelenlegi edző még nem akarja tudni). Azok a játékosok akikkel meg nem kötöttek szerződést, vagy éppenséggel elhagyni készülnek a Videotont nem léptek vagy nem akartak pályára lépni, köztük a nemzet gólkirálya, Nikolics, aki állítólag sérült, de talán mégsem volt az, csupán neki elege volt a kupadöntő „sérelmeiből” és inkább lengyelül tanult a meccs alatt.
Nálunk is voltak búcsúzok, csak ők másképpen köszöntek el a szurkolóktól, a klubtól, a játékostársaktól. Remek játékkal és góllal. Ha igazak a hírek (és jó lenne ha nem lennének azok, bár várhatóak és érthetőek), akkor Philipp BÖNIG, és Vladan CUKIC tegnap húzta fel utoljára a Fradi zöld-fehér mezét bajnoki mérkőzésen. Mindketten 2012-ben érkeztek a Fradihoz, Cukic nyáron, Bönig késő ősszel. Mindketten 35 évesek, de mindketten remek harcosok és örök fiatalok, akik példát mutattak küzdésből, odaadásból, a Fradi iránti elkötelezettségükből és magából a játékból is. Tegnap úgy álltak csatasorba, hogy eddig alig játszottak bajnokin a tavaszi idényben. Mégis maximálisan odatették magukat (ahogy eddig is, bármikor, bárki ellen kellett a pályára lépniük), Bönig simán lefocizta a nála sokkal fiatalabb és gyorsabbnak tartott Videoton szélsőket, Cukic meg olyan tanári módon oldotta meg a beállós szerepkört (egyszer kényszerből talán már játszott ezen a poszton), mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Emellett sarkazott(!!!!!!) egy csodagólt és még arra is figyelt, hogy mérkőzés közben, miközben az ellenfél egy szögletrúgással bíbelődött, a nevét skandáló közönség felé csókokat dobáljon.
Köszönjük PHILIPP BÖNIG és VLADAN CUKIC! Mindketten örök részesei lesztek a Ferencvárosi labdarúgás történelmének.
A két veterán csatasorba állítása Thomas Doll emberi és edzői nagyságát is mutatja. Felvállalta a kockázatot (főleg Cukic esetén akit nem nagyon kedvelnek a bírók), de méltón akarta elbúcsúztatni őket. Felvállalta még azt is, hogy Ramirezt nemes egyszerűséggel átvezényelte a jobb oldalra, Ugrait balszélsőnek jelölte, Lamaht meg közére vezényelte. Miközben az alapcsapatból hiányzott Dilaver, Mateos, Pavlovic, Nalepa, Gera és Hajnal. A hátvédsor meg soha nem játszott ilyen összeállításban. Az elején ezért is vártam a csodát, mert látva az összeállítást, azt hittem, a Videoton visszafog vágni a kupadöntőn ért sérelemért. Utólag is elnézést kérek azoktól akiket Doll mester a kezdőbe jelölt. Mea culpa, mea maxima culpa – a bűnöm az, hogy nem hittem a csapat erejében és azzal vigasztaltam magam, hogy az eredmény úgy sem fontos, zsebben a kupa és a bajnoki ezüst. Ráadásul a nap is feltámadt májusi tecchalott állapotából és teljes intenzitással ragyogta be a lelátó azon szakaszát, ahol ültünk. Szerkesztőtársam fel is vetette, hogy talán vissza kéne mennünk az aulába, oda nem tűz a nap, van hideg sör és már könyöklők is segítik a szomjas szurkoló pihenését.
De mire döntésre jutottunk volna, Böde Dani már két ziccert kihagyott és néhány perc alatt tudatosult bennünk, hogy a „tartalékos” Fradi klasszissal jobb mint a „tartalékos” Videoton. Nem hagytunk még levegőt sem venni nekik, ettől aztán néhány játékosuk ki is borult idegileg, de ezen az estén Kassai nem nagyon vette tudomásul a hisztiket. A kupadöntőhöz hasonlóan újfent a magyar foci egyik fiatal „titánja” vitte a prímet. Kicsikovács többször megpróbált elindulni, de mindig Somaliaval találta szembe magát, aki nemes egyszerűséggel vagy megelőzte, vagy simán elvette tőle a labdát. Kicsikovács meg szokásához híven megpihent a zöld gyepen miközben szélesre tárt karokkal tudatta, hogy őt bizony bántották. Eleinte kacaj, de a sokadik siránkozását már erős fújolás kísérte, az egyik után gyorsan fel is pattant és megpróbálta utolérni az őt szerelő Somaliát… amit újra kacaj fogadott a nézőtéren.
Simán nyertünk 2:0-ra úgy, hogy már az első félidőben Böde Dani eldönthette volna a mérkőzést, 4 ajtó-ablak ziccert hagyott ki, ami nagyon bánthatta, mert a második félidő elején egyből hiánypótlást eszközölt és Ugrai remek cselsorozata után bombázott a „”gólfelelős”” tábor felőli kapuba. A kupadöntőn is oda rúgtunk négyet, a dózsának is oda vágtunk kettőt és sorolhatnám, ha mindegyik gólunkat kapásból fel tudnám idézni. A gól végleg megfogta az amúgy is lagymatag Videotont, Cukic sarkazása már igazi késdöfés volt a szívükbe, a „bajnokcsapat” drapi is lekerült, a meccs pedig egy igazi spanyol bikaviadalra kezdett hasonlítani, eldugtuk a labdát előlük, ment az „ollézás”, a játékosokkal együtt élveztük a mérkőzés minden pillanatát. Ebből az élvezkedésből természetesen a Videoton játékosai kimaradtak, biztosan nagyon fájhatott nekik, hiszen bajnokcsapatként (amit az éves teljesítményük alapján meg is érdemeltek) kellett eljátszaniuk az áldozati bárány szerepét. Csak díszletei voltak Shakespeare darabjának, mert minden jó, ha a vége jó.
Nekünk az egész tavaszunk jó volt – nagyon jó volt! Három döntetlen és tizenegy győzelem. Igazi csapattá értünk, tudjuk mit akarunk játszani és van is erőnk arra, hogy ezt rá is kényszerítsük az ellenfeleinkre. Tegnap is ez történt, a vendégek nem nagyon tudtak mit kezdeni a szélsőinkkel, a középén remeklő Lamah-val, az erőtől duzzadó Bödével és Somáliaval, a tanári módon söprögető Batikkal (remek volt Bence!) és természetesen a kapuban Dibusszal, akinek nem volt ugyan sok dolga, de 2-3 alkalommal azért neki is hozzá kellett tennie a győzelemhez.
Mely egyértelmű és magabiztos volt. Innentől már csak az a kérdés, hogy a kupagyőzelem és a bajnoki ezüst valójában mennyit is ér a nemzetközi porondon. Nem kell sokat aludnunk ahhoz, hogy megkapjuk a választ. Szerdán lesz még egy Ligakupa-döntő, egy rövidke kis pihenő majd kezdődik a felkészülés. Jön az európai megmérettetés, majd indul a következő bajnoki szezon. A csapat tavaszi szereplésére alapozva a csodavárás állapotát végleg sutba dobhatjuk. A csapat bizonyította, hogy az eredményes szerepléshez nem csoda kell, hanem munka és alázat.
2015 tavaszát valódi CSAPATKÉNT zárta a Ferencvárosi labdarúgás. Méltón a múltunkhoz.
6 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Méltón a múltukhoz bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Méltó és szívet melengető zárás volt a Videoton elleni mérkőzés, az irodalmi színvonalú cikkben foglaltakkal mindenben a legteljesebb mértékben egyetértek. Pünkösd hétvégéjén hosszabb családi út miatt én sem tudtam kinn lenni a meccsen (ez volt az egyetlen igazolt hiányzásom ebben az évben a hazai fordulókról), de most szombaton a fiammal, aki külföldről hazatért, ismét felkerekedtünk. Ő ősszel volt utoljára velem meccsen, (azóta külföldön volt), így friss szemmel tudta megállapítani: ez egy igazi, erős, egységes új csapat az őszihez képest: és lám, annak ellenére volt ez így, hogy Bőnig, Csukics, Ugrai személyében a régi „derékhad” képviselői voltak a pályán, akik egyben a legjobb játékukat is nyújtották, én is azt mondom, le a kalappal a teljesítményük előtt! Szép volt fiúk!
…
Valóban kevesen voltunk, például a kupadöntőhöz képest. De szerintem ez a kitartó és folyamatosan jelen lévő szurkolói közösség minőségi biztatást nyújt, és ezt a játékosok, Doll mester is egyre jobban átérzi, érzékeli. („Valami csodálatos dolog kezdődött a Fradinál most, és boldog vagyok, hogy ennek én is részese lehetek” – mondta a kupadöntő után Thomas Doll.) A kinnlévő szurkolói közösség szeretettel és biztatással fordul a csapat felé. (Tragikomikus volt a Sport2 tv meccsismétlése: a stúdióban ülő kommentátor a lehalkított, alig hallható stadionhang felett mondja a tegnapi ismétléskor a második félidő vége felé: „Csukics ünnepelteti magát a közönséggel” … nos valójában mi, a kinn lévő szurkolók skandáltuk Csukics nevét, aki integetett, és ezt megköszönte. 🙂 )
…
A távol maradó szurkolói ún. „Táborról” sok minden elhangzott mindenféle fórumon. Én a hozzászólásaimban ezt a témát szándékosan kerültem. Fiam tizenévesen a B középben szurkolt, most sokszor együtt megyünk meccsre, akkor a C3-ban ülünk. Tekintettel a bajnokság lezártára, egy áttekintő személyes véleményt szeretnék mondani távol maradó szurkolókról.
1.
A Groupama Aréna csodálatosan szép létesítmény, igazi új szentéllyé vált, melynek valódi felavatása a kupadöntő estéjén történt meg. A kényelmetlenségek között valóban ott van a hibásan vénaszekennernek nevezett azonosító rendszer. Nekem a Fradiban a vénámat még nem nézték meg, abból legfeljebb az orvos vesz vért 😉 A magyar nyelvben erre lenne jó szó: röviden tenyérolvasó (azaz tenyérminta leolvasó berendezés), de ez a szerencsétlen vénaszkenner már rögzült a köztudatban. Akárhogy is van, ez önkéntes ügy, érdekes, hogy a fényképes igazolványokért szinte senki nem tiltakozik, amikor ilyet készíteni kell valami miatt, de a tenyér lefényképezése már súlyos személyiségi jogokat sért. 😯 Ez ugye kicsit vicces.
2.
A kinnlévő szurkolók („Tábor”) éppen a személyiségi jogok megsértése ürügyén tiltakoznak és demonstrálnak rendszeresen. Ezzel alapvetően az a baj, hogy a tiltakozás iránya konkrétan az MLSZ, sok esetben a kormánypárt vagy néha a miniszterelnök is, de legfőképp a Fradi – szerintük szintén pártszínekben létező – elnöke. Akkor az MLSZ székház előtt, a Fradi elnökéhez vonulva kellene tiltakozni. A távolmaradás több esetben jelentősen sújtotta a csapatot. Meg merem kockáztatni, hogy ez elhullajtott pontokban is mérhető volt. Konkrétan az őszi Újpest-Fradi rangadóra gondolok. Ugye itt teljesen kilóg a lóláb: mert az újpesti pályára való belépéshez nem kellett volna tenyérolvasó („vénaszkenner”), csak a szurkolói kártya használata. Az ún. „Tábor” ott lehetett volna a Megyeri úton, egy erős támogatással akár nyerhettünk is volna. (Hasonló volt a helyzet a DVTK ellen is ősszel.) Van ismerősöm a kinnlévők között, legtöbbjük, döntő többségük normális Fradi szurkoló, és ezt az állapotot ők sem élik meg boldogan. De egyes hangadók, bloggerek, „capo”-k túllépnek határokat és károkat okoznak a Ferencvárosnak, amikor a szurkolókat (akik kijárnak) sok esetben minősíthetetlen jelzőkkel illetik, lesajnálják, az új B közepeseket fizetett Kubatov bérenceknek nevezik, és így tovább. (Fordított negatív hangvételű vélekedés a kinnlévők irányába – nagyon helyesen – nem jellemző). Ez egy szurkolói kasztrendszer ideológiája, ahol a csúcsot a minőségi Tábor adja, még vannak a C oldali nyugdíjas, szotyolás bámészkodók, és a tv-s szurkolók meg nem is léteznek. Ebben a szurkolói kasztrendszer ideológiában igazán a szurkolás minősége és koreográfiája a mérkőzés célja, ad absurdum ehhez a játékosok és a mérkőzés a színpadi díszlet kiegészítői elemei.
…
Ez véleményem szerint teljesen elfogadhatatlan és tarthatatlan. A Fradi tábor nagyságát a többmilliós zöld-fehér szívű kitartó közösség adja. Ez ad erőt, ezért van üzletileg is magas reklámértéke a Fradi minden meccsének. Lehet, hogy a legérzőbb, legnagyobb Fradi szurkolók egy kis faluból, vagy külföldről szorítanak a csapatért, kitartóan. A tavaszi Újpest meccsen mellettem a C3-ban a sor szélén egy vidéki, idős bácsika ült, a második félidőben már mámorosan szurkolt, és volt, amikor a könnye is kicsordult. Valószínűleg egyszer engedhette meg magának, hogy feljöjjön Budapestre. Ő elsőrendű Fradi szurkoló. Ugyanakkor a szurkolói kasztrendszer ideológiai teljesen hibás, tehát és sem szeretnék ebbe a hibába esni. Mindenki, aki a Fradiért érdemben szurkol, időbeosztása, családi körülményei, földrajzi helyzete függvényében, elsőrendű Fradi szurkoló, és ebben a Tábor lelkes tagjai is beletartozhatnának – amennyiben igazán a csapatért szurkolnának a helyszínen, feladva a tarthatatlan és mondvacsinált indokokat.
…
A szurkolói kártya kiváltása, ennek szabályrendszere nyilván nem mindenkinek tetszik – de tessék akkor az MLSZ ellen tüntetni. Vajon ilyen mértékű szurkolói éves nagyságrendű tiltakozás volt-e a Fradi első osztályból történő kizárása idején, Kisteleki MLSZ elnök alatt? Ugye hogy ne, a fradi szurkolók a csapattal voltak és maradtak az NBII alatt is. Valójában a mostani Tábor sodródik bele egy politikai hullámba. Nem veszik-e észre a tisztelt kinnmaradó Tábor tagjai, hogy az a média kör (ATV, RTL Klub, TV2, Népszava, stb) amelyik őket rasszistázta, kirekesztőnek, gyűlöletkeltőknek, stb. bélyegezte, most, hogy kívül demonstrálnak, ez a média kör élteti és támogatja őket? A Fradizmus, az eszme, politikától független, én is ezt vallom, Fradi elnökök jönnek és majd mennek, MLSZ elnökök jönnek és majd mennek, de a Fradi marad (a víz folyik, de a kő, az marad).
…
Gyönyörű, emelkedő, sikeres esztendőt zárt a Ferencváros. Nagyon örültem a lányok sikerének! Szerdán is lesz még két legalább ezüstérmünk, (lányok kupadöntője a másik) de ráadásnak a fiatalok bearanyozhatják azt az estét is. További emelkedés, erősödés van kilátásban, ennek legfényesebb jelei a fiatal Cristian Ramirez hűséges elkötelezettsége és Leandro visszatérése. Sajnos nincs nyári pihenés, csak rövid lélegzetvételnyi időre, a válogatottainknak annyira sem. Nem tetszik a 3×11 fordulós bajnokság, túl sok a meccs, korán kezdődik az új szezon. De és most sokakkal együtt teljesen bizakodom, hosszú idő óta először. Akik kijárunk a meccsekre, kényszerből is tesszük, és ez a kényszer a Fradi szeretete, a hetente visszatérő izgalom és késztetés hogy útra keljük a Szentély felé szombat vagy vasárnap délután. A Fradi szeretete mellett a tenyérolvasó kényelmetlenségeit ellényegteleníti az a minőség és élmény, amit például ezen a tavaszon is megkaptunk. Őszintén kívánom, hogy a kinnlévő Tábor tagjai is ebben az élményben mielőbb és egyre nagyobb számban részesülhessenek. 😛
HAJRÁ FRADI!!!
Kezdjük azzal, hogy tavaly október 14. óta, amikoris a „B” (vagy „C”??) csapatunk kikapott Kaposvárott LK meccsen 0:1-re, egy 36 „jegyzett” mérkőzéses veretlenségi sorozatot produkáltunk, amihez hasonló nagyon régen volt. Ennek május 27-én lett vége, amikoris megintcsak a „B” (vagy „C”??) csapatunk kapott ki ugyancsak 0:1-re a Honvédtól.
Ugyanakkor van egy 19 bajnoki meccses veretlenségi sorozatunk, amivel örökranglistánkon igen előkelő helyre kapaszkodtunk fel, és még nincs, és remélhetőleg csk sokára lesz vége.
Én is kicsit féltem a Viditől – de aztán néhány perc után kiderült, hogy »ez« a Videoton már nem »az« a Videoton. Ilyen nyugodtan kevés meccset tudtam végignézni. Úgy szaladgáltak a fehérváriak össze-vissza, mintha „Komámasszony hol az ollót” játszanának. Csakhogy az olló nálunk volt. Kaphattak volna vagy hetet is, de ne legyünk elégedetlenek.
Dibusz – Dibusz volt, szerintem felnőtt (vagy legalábbis majdnem felnőtt) a régi nagyok szintjére. Ramirez láthatóan élvezte, hogy rendeződött a helyzete – mit neki, hogy a túloldalon kellett játszania. Batiktól lassan már megszokjuk, hogy jó középhátvéd, remélem egyszer el fogja érni a régiek szintjét. Cukic – úgyis, mint Csuka – elegáns beállós volt. Tavaly ősszel játszott először e poszton, azóta Doll mester vésztartaléka, ha hiány van a védelemben. És a gólja… Láttam már egypár Fradi gólt 1954 óta, de ilyet keveset. Gyömbér távoli passzai sokkal jobbak voltak, mint korábban. Somalia csúcsot állított fel: nála többször légiós nem szerepelt a Fradiban. Aranyos volt a díjkiosztáskor a brazil zászlóval a nyakában. (Erre azok figyelmét hívom fel, kik honosíttatni szeretnék…)
A nagy (és ezúttal kellemes) meglepetés számomra Ugrai volt. Ha így tud focizni, mit csinált korábban???
Mindenesetre szép zárása volt a bajnokságnak, függetlenül attól, hogy a Ligakupa döntőjében mi lesz.
Aztán szinte azonnal jönnek az új feladatok. De én is úgy látom, hogy alapcsapatunk végre van.
Laolibnak – úgyis, mint Lacinak – pedig megköszönöm a Fradi szívvel és irodalmi színvonalon írt eddigi beszámolóit, és remélem, hogy még sok szép sikerről tud beszámolni nekünk.
Tegnapi nap ismét munkával telt,így nem tudtam nézni a meccset csak bele-bele pillantottam,hisz azért folyamatos 90 percet bent nem tudok „lekövetni”.
Nagyon jó érzéssel töltött el,hogy a tavaszt veretlenül és a bajnokság Legjobbjaként zártuk
Igen ezt várnánk a Ferencvárostól,és minden játékostól,aki felhúzza magára ezt a csodálatos mezt.
Bár jeleztem,hogy lenne egy listám a távozók névsorával,de inkább hagyom,maradjon a nyoma annak,hogy bízom benne,hogy legalább 2 komoly csatárt igazolunk,akik valós harcara ösztönzik Danit,mert Varga Roland az ,aki eddig bevált nálam.
Egy gondolatot ,azért engedjetek meg.
Nagyon nem értek egyet,ahogyan bizonyos érdekek hatására lecsökkentették 12 csapatosra az nb 1-et.Sajnos mi már átéltük ezt.
Hajrá Fradi
A 12 csapatos NB1 szerintem is tévképzet, az ahhoz kapcsolódó „pénzügyi szabályok” (20 év – légiós szám) meg úgy hülyeség ahogy van.
Danit szerintem nem nagyon kell valós harcra ösztönözni, mert ő az egyik legnagyobb harcos. Lehet, hogy tévén keresztül nem jön át, de „élőben” látható, hogy Dani az egyik legfontosabb láncszem a csapatban…és hatalmas küzdő.
Ami a csatárokat illeti. Végre olyan szélsőink vannak (Varga, Lamah) mint a régi szép időkben, amikor alapszabály volt, hogy a szélsők a vonal mellett játszanak. Tegnap Ugrai játszott balszélen és az eddigi legjobb meccsét hozta le. Lamah-val kapcsolatban sokak ellenében vallom, hogy kiváló játékos, egyre jobban illeszkedik a csapat játékába és tőle sem könnyű elvenni a labdát. Somalia egy kincs, Ramirez meg egy technikás buldózer.
Kellenek igazolások, de én inkább a kispad megerősítését tartanám fontosnak. Az alapcsapat készen van.
Én valósággal utálom a 12 csapatos NB I-et, legszívesebben 18 csapatost látnék — de a jelenlegi előírások (mondhatni elősírások) miatt — látva néhány csapatnak a „gazdája jóvoltából” sajnos megérdemelt sorsát, a dolgokról mit sem tehető játékosokat sajnálva, keserű szájízzel tudomásul veszem a dolgot.
Amennyiben annyira lesz előkészített, mint a nézőszám növelésre készített koncepció (15 NB I-es csapatnál sikerült csökkenteni a nézőszámot), akkor borítékolható, hogy nem lesz más hatása az utókorra, mint egy sokadik, érthetetlen és értelmetlen átszervezés a „magyarfoci”-ban.
Ha az elmúlt 5 évben lett volna bármilyen koncepció, akkor ez most egy újabb lépés lehetne az úton. De nem volt.
Az ifjak kötelezően való játszatása pedig vicc a köbön.
A légiósokat ugyan lehet korlátozni -kell is, de a megfelelő időben-, de azt tudomásul kellene venni, hogy a csapnivaló légiósok tömkelege azért -is- játszott, mert a helyükre ácsingózó magyar fiatalok náluk is csapnivalóbbak.
Ezt be is látta az MLSZ, ezért jönnek a német edzők az utánpótlásba. Ennek ellenére viszont hozták ezt az értelmetlen döntést, aminek nincs itt az ideje.