„Ó kapitány…kapitányom!…” – 61.
A legvonzóbb állás, garantáltan bukás a vége…
„Életemben először hétévesen, 1957-ben láttam húsvér szövetségi kapitányt. Igaz, akkor egyszerre hármat is, és annak ellenére, hogy az erre illetékesek által hivatalosan kinevezett trióban a primus inter pares bizonyos Baróti Lajos volt, a vele együtt borozgató két Károlyt (Sóst és Lakatot) ez a titulus akkor speciel egyáltalán nem hatotta meg.
Mi már akkor a Rózsadomb alján lévő, csendes kis budai utcában laktunk, amelynek Káplár volt a neve, hogy aztán sok-sok év múlva Tizedessé avanzsáljon, ám hogy valami baj tényleg van, a mi hadseregünkkel azt éppen az utcánk neve igazolja: minimum negyven éve nem léptették elő!
A válogató bizottságnak nevezett hármas apám dolgozószobájában tárgyalt mindenféle komoly, amolyan felnőttes dolgokról…”
2014. október 14-én ez volt az első mondatfűzér, melyet leírtam a magyar futballban igazán jelentős szerepet betöltő szövetségi kapitányok működését feldolgozni szándékozó cikksorozatomban, bűnügyi szakzsargont használva „előre megfontolt szándékkal” a kapitány-saga szinte kellős közepébe ugorva, mellőzve az 1901-ben kezdődő kronológiát.
Mindennek csak azért van jelentősége, mert az első fejezet megjelenése óta eltelt 60 hét alatt is szinte forrott a levegő a magyar tréneri kar első embereinek számító szövetségi kapitányok körül. Hogy mást ne mondjak, amikor a nyitófejezet megjelent, éppen a Dárdai-éra legelején jártunk, és voltak, akik komolyan hitték: a Hertha akkori utánpótlástrénerében minimum egy évtizedre megleltük azt az embert, akit még egy berni 2:3-hoz, vagy egy irapuatoi 0-6-hoz hasonló földindulás sem robbanthat ki az állásából. Akit nem érhet el a szövetségi kapitányok (jelzem, nemcsak magyar specialitásként említhető) sorsa, hogy működésüknek törvényszerűen bukás a vége.
Talán maguknak a kapitányi históriák feldolgozásának is azért vágtam neki, mert (ha csak néhány héttel is) éppen váltás után voltunk, Pintér Attilát röptette a pozíciójából az MLSZ vezetése, következett Dárdai, aki viszont még az Eb-selejtezők végét sem érte meg. (Fontos beszúrás: ő azon nagyon kevesek egyike, akiket nem leváltottak, nem kirúgtak, nem elűztek az első számú magyar csapat kispadjáról, hanem önként álltak fel onnan, pontosabban ő az edzői karriernek egy másik típusát, a külföldi klubedzőséget választotta.) A porcelán nem olyan törékeny nálunk, mint a szövetségi kapitányi beosztás, ki gondolta volna Dárdai üstökösként való berobbanásának pillanatában, hogy ugyanannak a kvalifikációs sorozatnak a legvégén (már amennyiben kijutunk az Eb-re) nem őt, hanem egy bizonyos Bernd Storckot fogunk hovatovább felállva, vastapssal ünnepelni?
Kicsit szarkasztikusan fogalmazok ebben az esetben többes szám első személyben az „ünnepelni” szó tekintetében, mert a magam részéről (elismerve természetesen a német szakember erőteljes affinitását a futballhoz) úgy gondolom, hogy a labdarúgás nevű sportágban egy nemzeti válogatott történelmében jó ha egyszer, legfeljebb kétszer következik be olyan egészen elképesztő szerencse-sorozat, mint amilyen Herr Storck működését kísérte. Hiszen még az sem biztos, hogy ha valami csoda folytán mikroszkóp alá helyezve lehetne vizsgálni az eseményeket, akkor észrevehető lenne, milyen mikronnyi nüanszokon múlott , hogy a magyar szurkolók most nem őt átkozzák úgy, mint tették azt (hogy csak két kapitális példát emeljek ki az események óceánjából) 1969 decemberében a marseille-i vereség után Sós Károly, vagy éppen az 1986-os mexikói vb első meccsének már a tizenötödik percében (!) dr. Mezey György esetében.
Hogy mik voltak ezek a mikronnyi nüánszok, azt részint a napi sportsajtóból, részint jelen sorozat korábbi részeiből is lépésről lépésre nyomon követhették az érdeklődők, felidézésüket a cikksorozat epilógusában nem érzem elkerülhetetlenül felidézendőnek. Annál sokkal fontosabb, hogy mit is jelent valójában a magyar futball első számú képviselőjének lenni, milyen az, amikor az embert (néha a saját erényéből vagy hibájából, néha rajta teljesen kívülálló okokból) egy teljes nemzet emeli a vállára, vagy kívánja a pokol hetedik bugyrába.
Mert bizony az már a futball ősideje óta úgy van, hogy a játékosok nem tudnak akkorát égni, amely egyszer és mindenkorra véget vetne pályafutásuknak, hiszen NB I-es futballistaként még akkor is folytathatják, ha egy-egy kapitális kudarc egy életre véget vet válogatottbéli tündöklésüknek. (Csak egyetlen példa: Zakariás József, az MTK, illetve akkori nevén a Vörös Lobogó remek fedezete az 1954-es vb-döntő elveszítése után soha többé nem húzhatta magára a címeres mezt. Holott a németek elleni meccs napján harminc éves volt csupán, ám annak dacára, hogy Bernt követően még négy évig gyakorlatilag válogatható lett volna, ráadásul 1956 nyaráig az őt az Aranycsapat kikezdhetetlen, rendíthetetlen tagjává tevő Sebes Gusztáv maradt a kapitány, hiába várt a meghívóra…)
Ezzel szemben sokkal nagyobb az olyan kapitánnyá lett edzők száma, akik a nemzeti tizenegy élén bekövetkezett bukásuk után mintha megszűntek volna kvalifikált trénerek lenni a szurkolók, és a klubvezetők szemében. Soha többé nem jutottak igazán nívós edzői feladathoz, azaz kijelenthetjük: az első számú magyar edzőnek jók voltak, ám amikor ez a státuszuk megszűnt, örültek, ha egy NB II-es, vagy egy NB III-as csapat szerződtette őket, ráadásul legtöbbször csak „szaktanácsadónak”.
Ha az említettek nem vállalják a kapitányságot, összehasonlíthatatlanul fényesebb szakvezetői karriert futhattak volna be, mint amilyet a hátuk mögött hagytak csupán azért, mert a kapitányi poszt mágikus csábításának részint szakmai, részint hiúsági okokból nem tudtak ellenállni.
Ha a magyar válogatott történelemkönyvében nem csupán lapozgatunk, hanem a história minden egyes sorát megvizsgáljuk, csak és kizárólag arra a következtetésre juthatunk: a magyar válogatott szövetségi kapitánysága egyike a legvonzóbb állásoknak minálunk.
Nem tévedés: azt a szót használtam, hogy „vonzó”, hiszen akinek felajánlják (Bölöni Lászlón és Nyilasi Tiboron kívül nem tudok több ellenpéldát felhozni olyan szakembert illetően, aki többszörös felkérés, mi több, már-már könyörgés ellenére sem volt hajlandó vállalni a felkérést) az garantáltan el is vállalja, holott pontosan tudja: bukás lesz a vége.
Mert ebből a pozícióból diadalmenetben távozni nálunk képtelenség (itt is akad egyetlen ellenpélda: Dárdai…), az Aranycsapatot vezénylő Sebes Gusztávtól, az Ezüstcsapatot irányító Baróti Lajoson, az utolsó nagyon sikeres válogatottat összerakó Mezey Györgyön át, az 1982-es vb-n kifejezetten csinosan helytálló Mészöly Kálmánig mindenki megtört, megalázott, meghurcolt, a népnek koncként odavetett emberként, bukott pozícióba sodródva kényszerült elhagyni a válogatott kispadját.
Ám, hogy a kapitányi poszt mégis mennyire vonzó, és hogy a trénerekben milyen mélyen gyökerezik az a remény, hogy „én majd megoldom azt is, amit mindenki megoldhatatlannak lát”, annak ékes példázata Baróti Lajos és Mészöly Kálmán esete.
Hogy csak a válogatott kispadján valaha legtöbb meccsen ülő (117) Baróti Lajos példáját említsem: 1966-ban, amikor az angliai világbajnokságon a szovjetek elleni mérkőzés után hirtelen haragjában azonnal, a mérkőzés után lemondott (a futballtörténelmet jól ismerők szó szerint idézik a BBC mikrofonjába mondott szavait, többek között ezt : „Engem otthon most hazaárulónak tartanak…”) a vezetők nemhogy elfogadták a lemondását, de még az edzősködéstől (!) is eltiltották egy időre, holott egy olyan vb-ről tért haza, amelyen a piros-fehér-zöld színeket viselő tizenegy fennállásának egyik legnagyobb sikerét érte el Brazília 3:1-es legyőzésével.
Ha valakit alaposan megtapostak az akkori vezetők, az éppen Baróti Lajos volt, aki aztán pályafutásának későbbi szakaszában minderre úgy felelt, hogy az Újpesttel 1969-től történelmet írt, a Benfica kispadján bajnokságot nyert, Peruban pedig szövetségi kapitányként működött, illetve a válogatottat, két „kihagyott” világbajnokság után eljuttatta az 1978-as Mundialra.
Ha volt ember Magyarországon, aki pontosan tudta, hogy egy szövetségi kapitányság nálunk milyen rút véget ér, akkor azt az embert Baróti Lajosnak hívták.
És mégis, amikor Kutas István lett az MLSZ elnöke és 1975-ben felkérte Barótit szövetségi kapitánynak, akkor Lajos bácsi kétségtelenül és letagadhatatlanul húzódzkodva, vonakodva bár, de csak elvállalta a feladatot, holott pontosan tudta, már nem a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi összeállítású csatársort küldheti mérkőzésről mérkőzésre a pályára.
Mondhatja erre bárki: igaz, hogy ez már nem Alberték generációja volt, de még mindig olyan csillagok ragyogtak, mint Nyilasi vagy Törőcsik, akikkel a selejtezők ugyan Baróti „rehabilitálását” hozták, ám, az argentínai vb-n mégis csak három meccs három vereség volt a mérleg. Ez pedig egy kapitány esetében a ciánkáli bevételével egyenlő, még akkor is, ha az ellenfelek Argentína, Olaszország, Franciaország sorrendben követték egymást, s a csoportból két továbbjutó közül az egyik végül világbajnokként, a másik negyedikként zárta a Mundialt.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az 1902 óta számlált 53 kapitány egyik legtekintélyesebbike sem nagyszabású köszönetgála keretében lépett le a kapitányi szintérről, hanem csendben, halkan, jószerivel elbujdosva (de legalább Argentína után nem taposták meg úgy, mint tették azt 1966-ban..), és előbb a Wacker Innsbruckhoz, majd a Benficához „menekült” inkább, minthogy magyar csapatnál folytassa a hivatását.
Mészöly Kálmán az egyetlen, aki háromszor is nekivágott a nagy kalandnak, és bár ebből egyszer önként távozott, de a további kettőnél a vállalás előtt mindenkinél több tapasztalatának kellett lennie ahhoz, hogy tudja: a vége garantált bukás és meghurcoltatás lesz!
A kapitányi poszton a háború utáni időszakban duplázók (Illovszky Rudolf, Verebes József, Mezey György, Bicskei Bertalan) közül egyedül Illovszky második vállalása érthető, hiszen az első kapitányi szakasza után őt nem elküldték a válogatott kispadjáról, hanem maga állt fel onnan. A további említettek esetében soha sem fogom megérteni a döntést. Azt, hogy a kapitányi posztról a szurkolók által (megjegyzem teljesen igazságtalanul…) szinte kiutált Verebes József, a leváltása után az ügyét még a bíróságig is elvivő Bicskei Bertalan, vagy a minden kapitány közül legjobban szétcincált, a szó szoros értelmében agyontaposott dr. Mezey György miből gondolta azt, hogy a körülmények, a viszonyok, a magyar futballközeg, a válogatottat az ő idejükben körülvevő sarkvidéki hangulat kirúgásuk óta olyan mértékben megváltozott, hogy minden más lesz, mint munkálkodásuk első szakaszában, amelynek végén több sebet kaptak, mint Napóleon bármelyik katonája a waterloo-i csatában.
Összegzésül csak arra a következtetésre tudok jutni, hogy Magyarországon minden kudarc és minden megaláztatás dacára, az a futballedző, aki erre a hivatásra teszi fel az életét legalább egyszer szeretne szövetségi kapitány lenni.
Színházi példával élve, olyan ez, mint a Nemzeti, vagy a Vígszínház direktorának lenni, amelynek (egy-egy a példát csak erősítő kivételtől eltekintve) soha, senki nem tud ellenállni, még akkor sem, ha pontosan tudja: hatalmas bukás és megszégyenítés lesz a vége, sőt, eljön az idő, amikor még azt is megkérdőjelezik, hogy egy verset el tud-e mondani tisztességesen.
A manapság a népszerűsége csúcspontjához közelítő Bernd Storck sem tudja még (vagy tudja, de nem érdekli?), hogy mi vár rá abban a pillanatban, amint a szerencse elpártol tőle, jön néhány váratlan vereség, és a lelátókon egyszer csak felhangzik a „Dárdai!!! Dárdai!!! Dárdai!!!” kórus.
És miután a szövetségi kapitányok sorsa már csak kódoltan ilyen, ez még akkor is bekövetkezik egyszer, ha netán (és ezt tiszta szívből kívánom neki és mindannyiunknak) az Eb-n elfogadhatóan, tisztességesen, vagy éppen kifejezetten jól szerepel majd a magyar válogatott.
Mert a futballban nincs megállás, a ma sikere holnap annyit ér, mint egy múlt havi kombinált bérlet a BKK járatain.
És mégis, akit szövetségi kapitánynak felkérnek, az akár a lejárt bérlettel is megkockáztatja a válogatott főmasinisztájának szerepét, gondolkozás nélkül vállalja a nagy kalandot, az ideig-óráig tartó nagy kapitányi repülést.
Mert az csak nagyon kevesen (mondhatni senki) engedhetik meg maguknak, amit bizonyos Fehéry Ákos tett 1918 és 1919 áprilisa között.
Öt meccsre elvállalta a kapitányságot, mind az ötöt megnyerte, majd villámgyorsan leköszönt és elment futballbírónak.
Anyázták, persze, ott is.
Mégis, micsoda különbség.
Vége
Részletek az egész sorozatot megismerése után a szerzőhöz írott (elektronikus) levelemből.
Kedves Karcsi!
Nagyon élveztem a körutazást a magyar szövetségi kapitányok inkább göröngyös (sőt rázós) mint sima útján… Nem csak a szövetségi kapitányok sorsát vázoltad fel – esetenként hol szelíd elnézéssel, hol keserű humorral – hanem egyúttal körképet is lehetett kapni belőle a futball (nemcsak a magyar futball) történetéről.
*
Ami általános érvényű, hogy az 1930-as évektől a futball egyre inkább a politika része (de mondhatni azt is: játékszere) lett. [Nem írtál róla, de 1938-ban a németek Sepp Herberger által összeállított válogatottját Hitler utasítására ki kellett egészíteni az egyénileg természetesen kiváló osztrák játékosokkal afféle »Großdeutschland« válogatottá, és az összeszokatlan csapat le is égett. Mussolini kézi vezérlésről már többet lehet olvasni.]
*
Nálunk ugye 1941-1945 majd 1949-1989 között az MLSZ (ha éppen létezhetett) az állami sportvezetés alá volt rendelve, s az aztán az érvényesítette is fölényét. Nemegyszer egészen szakmai részletekbe is beleszólva. Aztán 1990-től közvetve. Eleinte kifejezetten futballellenesen (a pályák megszüntetése ugyan már korábban elkezdődött, ehhez jött az anyagi ellehetetlenítés), az utóbbi időben pedig (számomra sokkal rokonszenvesebben) ennek a fordítottja érvényesül, ami jó ürügy az ellen-demagógiára.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a szegény szövetségi kapitányok a mindenkori sportvezetés játékszerei voltak, 1990 után az MLSZ-é, és »alkalmas időben« odadobták szegényeket a – nemegyszer manipulált – közvélemény martalékául.[A Laczkó-Kovács-Kisteleki időszakról vagy jót, vagy semmit, tehát semmit.]
*
A sportújságírás sem bújhat ki a felelősség alól, hiszen – főleg 90 előtt – nemegyszer „sugalmazták” föntről a véleményt. Aztán kinek-kinek a tisztességén múlott, hogy ez mennyire hatott rá. Dehát ezt te jobban érezted a saját bőrödön, úgy vélem.
***
[Magam kutatásaim során valamelyest foglalkoztam a magyar cenzúra történetével, melyből nem csak az derült ki, hogy mit nem szabad, hanem az is, hogy mi „célszerű” megírni.]
…