Feljegyzések a fotelból – Aranyeső az arénában
Bizonyára sokan ismerik (van olyan aki nem?) Bud Spencert, akinek filmjei úgy tartoztak hozzá a fiatalságunkhoz, mint a Ferencváros. Egyik nélkül sem tudtunk meglenni. A volt válogatott vízilabdázó vér nélküli pofonjain harsogva nevettünk, míg a Nyilasi-Ebedli tengely által vezényelt Fradi mérkőzésein rekedtre kiabáltuk a torkunkat. Bud egy kissé már megöregedett (ahogy mi is), de filmjei örökké belénk ivódtak. Így vagyok ezzel ma reggel is, ahogy leültem a gép elé és megpróbáltam egy kis életet verni a kissé „megfáradt” fejembe. A tegnap esti történések felidézése helyett először egy filmcím ugrott be: „Aranyeső Yuccában”, majd néhány pillanatra láttam a „nagy mackót” lovon ülni, aki egy papírból készült indián hadsereggel próbálja megtéveszteni a katonaságot, miközben a mellé szegődő egyetlen indián mindig akadályt gördített a frissen főtt bab elfogyasztása elé, melytől a pofozógép mindig dühbe gurul. Annyira ismerem már a rám törő emlékeket, hogy tudjam, ezek soha nem csak a véletlenek játékai. Mert ha aranyeső, akkor nem csak Bud Spencer, hanem 2016. április 6-a, este 8 óra, a Groupama Aréna. És ha két órával előrébb lapozunk, és végigpörgetjük a Paks elleni mérkőzésünket, akkor azon sem kapjuk fel a fejünket, hogy nem csak Bud Spencer tud dühbe gurulni ha elveszik a kedvenc foglalatosságát, hanem Thomas Doll csapata is, ha az ellenfél a második félidő közepén úgy gondolja, hogy megpróbálja elrontani a készülődő ünnepséget.
Amit három nappal ezelőtt a Debrecennek sikerült is, ettől vált egy kissé keserédessé a bajnoki ünneplés, bár a 29. simogatását még ma is érezzük az arcunkon. Az öröm mellett sokan éreztük azt, hogy egy kicsit ellopták azt az érzést, amit utoljára 12 éve élhettünk át az Üllői úton. De tudtuk azt is, hogy csak néhányat kell aludnunk és szerdán délután már zöld-fehérbe fog öltözni az aréna környéke. A sors, amit mostanság MLSZ-nek hívnak, úgy rendelte, hogy hétköznapra essen a bajnokság 29. fordulója, mely egyben a bajnokcsapat köszöntését is jelentette. Ettől függetlenül sokan voltunk, a „mi oldalunk” szépen megtelt, lehettünk volna többen is, de sokan még dolgoztak, vagy a gyerekért mentek az iskolába, vagy vidékiként nem tudták a hétköznapot ünnepnappá nyilvánítani és voltak olyanok is akik még mindig csak tárgyalnak…
Mi meg ünnepeltünk egy remek hangulatú, változatos és kemény mérkőzés után, mely nagyon simának indult, bár amikor megláttam a pályára lépők listáját egy kissé elbizonytalanodtam. Dilaver, Pintér, Ramirez, Nagy Ádám, Sesták – szinte a teljes védelem hiányozott, de ott volt a „Zöld Csuka”, akit Doll mester a védelem közepére rendelt, a két oldalán Nalepa és Leandro, előttük egy remek ötös fogat (Varga-Hajnal-Gera-Nagy D.-Lamah), elől meg Böde és Radó. De mielőtt elkezdtem volna aggódni, jött szerkesztőtársam, aki nem sokat „gatyázott”, közölte, ma ünnep van és simán nyerünk. Józsi néha szokott nagyokat mondani (néha még azok is bejönnek neki), a kezdés előtti rövid értékelését azért nem vettem komolyan. Persze ha időben szól, hogy szerdára kibérelte Hermészt az Olümposzról, sokkal nyugodtabban vágok neki a Paks elleni 90 percnek.
Még nagyon el sem helyezkedtünk a széken, még bennünk mocorgott a csapat bevonulásának remek koreográfiája, amikor Radó Andris gondolt egy merészet, a bal oldalon megiramodott, és mire a vendég védők rájöttek, hogy itt bizony komoly lehet a bibi, már a hálóban is táncolt a labda. Gyorsan jött az első, remek első harminc percet produkált a csapat, mozgásban voltunk, pontosan passzoltunk, a paksiak csak kapkodták a fejüket, nagyon készülődött a fieszta. Elég hamar jött a második is. Hajnal még csak állítgatta a labdát, a bíró kartárs meg „sprézett” egy jót, Józsi meg öblös hangját tudatta a világgal: figyeljétek, becsavarja a hosszú felsőbe! Ezen a jóslásán már kacagtunk, persze majd onnan, tudod ilyen szögből anno Détári csavarta be a lengyeleknek, de ne ringassuk magunkat álomba. Pedig kellett volna. Talán Hajnal Tomi meghallotta Józsi barátom „intelmét”, és jobbal úgy csavarta be a felsőbe, hogy a gyönyörtől elalélt az egész aréna.
Nagyszerű volt a hangulat, jó volt a játék, melyhez a vendégek is hozzájárultak, hiszen nem busszal jöttek, és bár valószínűleg felrémlett bennük a Mikuláskor kapott ötös, még akkor sem álltak be bekkelni, amikor már kettővel vezettük. Ettől függetlenül váratlanul jött a szépítés, egy kissé visszább is tekerte a lendületünket. A szünetben változtattunk a hadrenden, lejött Dani (amit elsőre nem nagyon értettünk), jött Gyömbér, ezáltal Lamah előrébb húzódhatott és jobban segíthette a támadásokat. Radó kapufája indította a második 90 percet, utána egy kicsit leült a mérkőzés, majd jött a Paksiak egyenlítő találata, mint derült égből a villámcsapás.
Nem tagadom, ennél pontnál egy kissé letargiába estem. Csak nem fogják ma is elrontani a készülődő ünnepet? Mielőtt még pszichológus segítséget kértem volna, Józsi újfent a segítségemre sietett. – Nyugi, mindjárt hozok egy sört és utána hengerelünk. Laudetur is vele tartott (ő más irányú tevékenység miatt), így néhány percre három szék fölött is rendelkezhettem, gondoltam is rá, hogy elfoglalom Józsi helyét, hátra az szerencsét hoz. Nem volt szükség rá, mert jött Gyömbér Gabi és 22-ről úgy bevágta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Innentől jött egy közel egyórás ünnep, amit elmesélni, leírni lehetetlen vállalkozás. Azt át kellett élni, annak részesévé kellett válni, annak olyan illata volt mint a legjobb francia parfümnek. Most még csak villanásokat tudok kiválogatni abból az ünnephalmazból, ami feltornyosult bennem és mely majd csak napok múlva fog letisztulni. De addig fürdőzöm benne, felidézem Lamah gólját, majd az utolsó perceket amikor már az egész aréna talpon volt és a „Bajnokcsapat! Bajnokcsapat!” úgy szólt, hogy abban talán még a föld is beleremegett. Józsi barátom két perccel a vége előtt közölte még, hogy „lemegyek, de mindjárt jövök, nehogy lemaradjak az ötödikről is”. El sem jutottak a fülemig a szavai, tapsoltunk, énekeltünk és arról, hogy méltón vehesse kezdetét az ünnep, Lamah gondoskodott (ő is hallhatta Józsi intelmét).
Megjött Józsi is (gondolom Hermészt kísérte ki a stadionból), füléig érő mosollyal közölte, hogy ma három volt az igazsága + kettő a ráadás. Kell ennél több? Igen, kellett. Az, ami a lefújás után lengte be a Groupama Arénát. A szeretet, az együvé tartozás, a Fradizmus, a felhőtlen öröm. Először Thomas Doll kért szót (és kapott), „Hajrá Fradi! Köszönjük szépen.” – mindezt magyarul, nekünk, a szurkolóknak akik végig kitartottunk a csapat mellett. Gyömbér Gabi is szónoknak csapott fel, itt már hullottak a könnyek, szólt a „Stand up for the champions” majd a „We are the champions”, miközben aranyeső hullt az arénára.
Végleg hazaérkeztünk, újra otthonra lelkünk. Mindörökké Ferencváros!
13 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Aranyeső az arénában bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
2004-ben még az előző évi események miatt sértett voltam és nem voltam ott a 28. avatásán. Most ott ültem a lelátón és azt éreztem, elveszett 10 év az életemből. De most visszaköltözött az élet belém. a lenyugvó napra legalább ráfoghattam, hogy belesütött a szemebe, azért könnyezik. Örömkönnyek voltak, a 29.-ért.
Tisztelem-becsülöm azokat, akik kijártak a nehéz években. Övék az érdem, ők nagyon megérdemelték ezt a bajnokságot, én nem… de örülni, nagyon örülök neki.
Kedves fradista barátaim!
Örömmel találkoztam veletek a lelátón és végül önfeledten ünnepelhettünk! Mjozefnek gratulálok a vátesz szerepének hiteles alakításáért, a fiúknak és Thomas Dollnak pedig a tegnapi és az egész éves produkcióért!
Lalolib szavaival egyetértve: valóban ahány fradista annyiféleképpen éli meg a megosztott FTC tábor miatti gyengébb hangulatot, de egy biztos. Mi, akik sokszor bent vagyunk, vágyjuk már a békét az olajfák alatt és borzongva várjuk az a hangrobbanást és atmoszférát, amit előidéz majd, ha MIND ott leszünk a lelátón! Hajrá FRADI! 29!!!!
Ví ltozatos, szép, bajnokhoz illô mérkôzést lí thattam (az M4-en).
Egyí ltalí n nem jí tszott alí bbrendeltebb szerepet a Fradi egy igazi bajnokcsapatí ní l. Megvolt a harc a labdí ért.
Ki venné zokon, hogy most mí r talí n nem minden centiméternyi földért folyt a harc, mint még amikor szorult a kapca, és most nyugodtabban jí tszhattak a fiùk.
Ez a nyugodtsí g meg végképp gyilkolò volt a Paks csapata szí mí ra, melyeknek egész mí s tétje volt ennek a meccsnek.
Dicséret a csapatnak. Kifizette a szurkolòit. Szép jí tékkal. Lelkesedésel. A nézô ezt mindenhol elví rja. A Fradi meg jòl vizsí zott.
Egy kicsit agòdok a védelemért, hiszen nemzetközi szinten egész mí sként fogjí majd aprìtani a srí cokat ott hí tul.
A csatí rsor ki tudta szépen kétszer kijavitani a sniccereket. Azonban ez majd a nemzetközi szinten is ilyen könnyen fog majd menni.
De odí ig még sok idô van.
Megint csodí lkoztam az edzô elôrelí tí sí n, hogy pont Gyömbért tette be akkor, amikor kellett (Sem elôbb, Sem utí nna), és Gyömbér meg is hí lí lta alaposan a bizalmat.
Ez volt szerintem a meccs fordulòpontja. Addig még csak reménykedhettek a Paksiak a pontnak, aztí n mí r csak a gratulí lí s maradt a bajnoki cìmhez.
Kiví ncsi vagyok az ùj szerzeményekhez. Örülnék egy jò befejezô csatí rnak. No meg persze Batik felépülésének is.
Még jobban örülnék azonban a „sajt terméseknek”. Jò, lelkes és odaadò fiatal Fradi-neveléseknek.
Lesznek még ?
Ezzel a hozzászólással kénytelen voltam megvárni a másnap éjszakáját, mert ugye mikorra tegyék a legkeresettebb mérkőzés felvételét?
Az vígasztal ugyan, hogy élőben semmilyen körülmények között sem tudtam volna megnézni, ugyanis órára pontosan egybe esett a társasház közgyűlésével, melyen többek között az idei felújítási munkákról is dönteni kellett, ami lakásonként hatszámjegyű összeget jelentett. így aztán – bár a közgyűlés a saját házunkban volt – csak Lamah góljánál nyithattam ki a gépet. Aztán később meg tudtam nézni a meglehetősen bénára sikerült gólösszefoglalót.
*
Ezért aztán jóval előbb olvashattam el a Fotelszurkolót, mint érdemi véleményem lehetett volna a meccsről. Irigyeltem azokat, akik ott lehetettek – valaha voltam én is bajnokavatáson, dehát az nagyon régen volt. Mindenesetre azt (újólag) megállapítottam, hogy Lalolib-Laci hajlamos idő előtt hangulatilag lekonyulni, mint a harmadnapos virág a vázában. míg Jóska (úgyis mint Mjozef) nem utolsó prófétának sem. Gondolok itt például arra a 2012. december 2-i meccsre, amikor 1:2-ről fordítottunk a Pécs ellen. Dibusz akkor a világ legbánatosabb embere volt, s valószínűleg álmában sem gondolt arra, hogy néhány év múlva a BAJNOKCSAPAT oszlopos tagja lesz ugyanitt.
*
Miután megnéztem végre a meccset (a második félidőt felvettem, és egyes jeleneteket többszöris visszanéztem ma reggel), megállapítottam, hogy az első félidőben (a Paks talált góljáig), a „komámuram, hol a labda” című népi játékot játszottuk. Aztán a tolna megyeiek a baba mellett a labdát is kezdték rúgni, néha nem is rosszul. A második góljukkal kapcsolatban azonban a kommentátor megjegyezte, hogy valamit a paksiak ellen nem fújt le a spori. (Én ugyan nem vettem észre, de higgyük el neki.)
Most már tudjuk – én magam eleve sejtettem – hogy Bödét „biztonsági okokból” hozta le Doll mester, s egyúttal Gyömbivel megerősítette a védelmet. Szegény feje kora ősztől megjárta a poklokat, volt aki le is írta végleg, azonban visszatért, és nem is akárhogyan. Bombagólja – többször végignéztem – valóban nagy gól volt. Azt hiszem, az elmúlt hónapok minden keserűségét beleadta a lövésbe.
Ez aztán felszabadította a csapatot, és újra játszani kezdtek. A paksiak meg kezdték elveszteni a fejüket. Balázs Zsolt addig provokálta Csukát. amíg terveivel ellentétben ki nem állították, ezzel megpecsételte a sorsukat végleg. Aztán Kulcsár Dávid úgy látszik elfelejtette, hogy már nem nálunk játszik, mert olyan szép gólt lőtt Molnár kapujába, hogy annakidején felállva tapsolták volna meg. Lamah fejese aztán már csak hab volt a csokitortán.
Végülis megérdemelten, helyenként örömfocit játszva győztünk. Szerintem ma Csuka, Lamah és Gyömbi voltak a legjobbak, ám „csak egy meccset játszottak, de annyi meccsemlék van, ahányan látták…
Mindenesetre soha rosszabbat…
Tisztelt Szurkolótársak!
.
Örülök hogy tegnap este én is ott lehettem és együtt ünnepelhettük a csapatot! Ahogyan Gyömbér Gábor is mondta a végén: a Fradi elért egy magasságot,és a következő években ezt meg kell tartani, – sőt tehetjük hozzá – ezt tovább kell erősíteni csapatépítéssel, szükséges igazolásokkal!
*
„Minden jó, ha vége jó” – volt a címe jelen rovat egy korábbi tartalmának, mely a felcsúti mérkőzés után született. Vajon ebben az évben, az év végén – tehát átnyúlva a következő bajnoki évadra is – mikor mondhatnánk tiszta szívvel, hogy „minden jó, ha a vége jó”, tettem fel magamnak a kérdést. Sokféle válasz adható, de szerintem sokan egyetérthetünk az alábbi „kívánságlista” tartalmával, melyet és rangsoroltam is.
*
Tehát az én szubjektív kívánságlistám a Fradit illetően:
*
1. Jusson be az Európa Ligába a Fradi és ott tisztességesen álljon helyt! Ez a kívánság szerintem mindent megelőz, első helyen kell, hogy szerepeljen a listán. Az egész magyar labdarúgás érdeke, hogy a Fradi a nemzetközi porondra kilépjen. A BL szereplés most nem elsőrendű kérés (majd 2017-től… 😉 ), de legalább az EL szereplésnek valóra kellene válnia. Ehhez is elengedhetetlennek tűnik a szükséges csapatépítés és a nyáreleji igazolások megvalósulása.
*
2. Szerepeljen ismét kiválóan a Fradi a bajnokságban, úgy hogy teljes bizakodással tekintsünk az év végén a 30. bajnoki cím felé!
*
3. A bajnoki cím most már zsebben van, de itt az idő és az alkalom az utolsó előtti fordulóban az Újpest ellen hazai pályán törleszteni! A lilákokat móresre kell tanítani, és akkor a tavaly decemberi utolsó fordulóban történtekre fátylat boríthatunk.
*
4. Győzelem a Magyar Kupában: ez is jogos elvárás. De ha valami itt balul üt ki, szerintem nem kolosszális tragédia. Nekem az első három kívánság fontosabb.
*
5. Folyamatosan javuló közönségszórakoztató és eredményes, gólokban gazdag játék: ez szerepel az én kívánságlistám utolsó helyén.
De ha minden rosszul is alakulna, ezt a 29. bajnoki címet már senki nem veheti el tőlünk! Köszönöm a Fradinak az ez évi teljesítményt és élményeket! Bárhogy is alakul, ott leszünk a csapat mellett ezután is! Most olyan garnitúra alkotja a Fradit – edző, stáb, játékosok, – amelyet hosszabb idő után feltétel nélkül szeretni tudok és tudunk! Hajrá Fradi!!!
Hát én valahogy nem tudtam így örölni, látván a kétharmadi kongó stadiont… 😳
Nem vagyunk egyformák. Azon már túl vagyok, hogy állandóan sopánkodjak a kongó stadionon. Mellesleg a stadion nem volt kongó. Volt sok üres szék, de nem kongott, hanem zengett. Nagyszerű volt a hangulat, akik tegnap este kint voltak, azok át is élték…és nem nagyon volt hallható sopánkodó hang.
Hidd el, belefáradtunk. Senkit nem ítélek el, 2003 és 2009 között én sem léptem át az akkori stadion ajtaját. Saját döntésem volt, nem vertem nagy dobra, de 2004-ben teljes szívemből tudtam örülni a bajnoki címnek.
igen. nem vagyunk. mi is belefáradtunk.
remélem azért nem kell 6 évet várni, hogy a „csepeli tízezer” hallassa a hangját az Albertban.
Ezt én is remélem. Eddig is többször leírtam már, hogy bent lenne a helye mindenkinek, aki a Fradinak szurkol. Ami a „csepeli tízezret” illeti, azok java része eddig is bent volt, és eddig is bent szurkolt a csapatnak.
az ottani tapasztalatok alapján, szerintem meg java része nem..
gyakorta olvastam az itteni jegyzetedet, amikor viszontagságos bajnokságok hullámvasútszerű eredmények jöttek, és hol fenn voltunk a habok felett, hol lenn. inkább lenn. hétfőn-kedden néha bosszankodtam, de mindig vártam a szombatot/vasárnapot, a mérkőzést, egyfajta borzongás volt, hozzáigazitva szabadidős, családi programot, vagy akkor is fél szemmel a tévét lesve, vagy a helyszinen több száz km-t utazva, a nagyszerű rendezők kegyeit élvezve, hóban sárban, melegben szurkolva..és ez már gyerekkorom óta igy van. vagyis volt.
ez sikerült kiölni az elmúlt két évben, azon kaptam magam, -miután felsorolni sem tudnám a klub körül kialakult helyzetből adódó pofonokat, (nem a Ferencvároshoz méltó és hagyományait háttérbe szorító intézkedéseket, megnyilvánulásokat)- hog méla közönnyel nézem a tv-ben a találkozókat, ha ugyan végignézem. egy olyan bajnokságban, amikor utcahosszal nyertünk, ezért nem érzem magaménak ezt a bajnoki címet, és még sokan mások sem a környezetemből. és visszasírom azokat az időket, amikor semmi másban nem bizhattunk az utolsó percen, az nb2-ben, egy hazai mérkőzésen, hogy Mátyus csatárként(!) talán be tudja adni a labdát, és kiegyenlithetünk a Szolnok ellen.
utolólag is elnézést a siránkozásért, nem szeretném elrontani mások örömét, nem is nagyon szoktam ide írni, de a bajnoki cim után talán megtehetem. idén már többet nem teszem.
28+1
Kedves Szabolcs!
Nem rontasz el semmit és máskor is nyugodtan írd meg a véleményedet. Nálunk a szerkesztőségben sem egyformán ítéljük meg a Ferencváros jelenjét. Nincs ebben sem gond, főleg úgy, hogy ezt kulturáltan és a Fradiért való aggódással mondjuk el.
Tudod azért azt is el kéne fogadni, hogy azok akik szombaton kint voltak az arénában és örömkönnyek kíséretében ünnepeltek és ölelték egymást, nem „hallhatatlanok” (és sorolhatnám még a jelzőket) voltak, hanem Fradisták, akik másképp élik meg a zöld-fehér színek szeretetét.
Van egy kínai mondás, miszerint a múltat tisztelni kell és nem újraélni.
A végére még egy gondolat: nem rontottál el semmit, átjött a szavaidon, a Fradi szeretete és biztos vagyok benne, visszafogsz térni a lelátóra…Ahogy 2009-ben én is tettem, hat év után.
Egyetértünk. ❗
Úgy legyen!
A tegnapi estén erőteljes, intenzív szurkolás és jó hangulat volt – aki kinn volt, az átélhette. Ez az M4 stream-en vagy majd ma este a tv közvetítéskor nem biztos, hogy átjön. (Már én is belefáradtam abba, hogy a távol maradó szurkolók miatt keseregjek.)