44 év szorí­tásában – Négyből négy

A románok elleni siker, Európa legjobb négy csapata közé kerülés egycsapásra megváltoztatta a közvélemény lesújtó véleményét. Az apátiát egyfajta reménykedés próbálta legyűrni, miközben a fülekben folyamatosan zakatolt még a „marseille-i” expressz, mely úgy elgázolta a hatvanas évek dicsőséges korszakát, hogy kő-kövön nem maradt semmi. Pedig az alapokat még nem zúzták szét, kiváló edzők dirigálták a magyar csapatokat, és bár sokan kiöregedtek az „aranylábú gyerekek” közül, de jöttek új titánok, akik fiatalon robbantak be az európai labdarúgás elitjébe. Azt nehéz lenni vitatni, hogy Páncsics, Fazekas, Bálint, Bene, Kű, Zámbó, Dunai nem fért volna be bármelyik európai topcsapatba. Őket olyan tapasztalt, sok-sok nagy csatát megélt játékosok segí­tették, mint Géczi, Juhász és Szűcs. Minden adott volt egy remek szereplésre és a fülekben zakatoló hangok ellenére is sokan reménykedtek abban, hogy az EB-k történetének legjobb eredményét fogjuk elérni 1972 nyarán, Brüsszelben. Ami már csak azért sem volt annyira elképzelhetetlen, hiszen a labdarúgó Európa-bajnokságok története akkor még 12 éves volt és a belgiumi EB a negyedik volt a sorban.

Az elsőt 1960-ban rendezték meg Franciaországban, Európai Nemzetek Kupája néven, egyenes kieséses, oda-visszavágós rendszerben. A legjobb négy csapat került ki a franciaországi tornára. Első alkalommal „szocialista” döntőt rendeztek, a szovjet válogatott 2-1-re verte Tito marsall (a szobák mélyén „láncos kutyának” nevezték elvbarátai) jugoszláv legényeit, miközben a bronzérmet is egy baráti ország nyakában akasztották (Csehszlovákia). Az 1959-es év sikerei után a magyar labdarúgás dicséretétől volt hangos az európai sportsajtó, a nagy sportlapok szavazatai alapján válogatottunkat helyezték az európai ranglista élére, még sem sikerült kikerülni a tornára. A végső győztes szovjetek ellen maradtunk alul (két vereség), pedig abban az évben „végigtaroltuk” fél Európát. Győzelem Jugoszlávia (kétszer is), NDK, Svédország, Svájc, Ausztria, NSZK (4:3, a 19 éves Albert Flóri őrületbe kergette a német védőket, varázslatos gólja örökké beivódott labdarúgásunk történetébe) ellen. Ezek ellenére nem kerültünk ki az első EB-re (ENK), de a másodikon, 1964-ben már ott voltunk. Ismét esélyesként, a Baróti Lajos vezényelte magyar válogatott az elődöntőben, a hazai pálya előnyeit élvező spanyolok ellen maradt alul, hosszabbí­tásban, egy idegölő, parádés mérkőzésen. A harmadik helyért hosszabbí­tásban nyertünk Dánia ellen (3:1), de ezt csak fájdalomdí­jként élte meg a csapat és a szurkolók. Mégis ez volt az EB-k történetének legjobb magyar helyezése!

1968-ban ismét a „nagy és legyőzhetetlen” szovjet válogatotton keresztül vezetett volna az út az olaszországi négyes döntőre (innentől szerepel Európa-bajnokságként), de a hazai biztató 2:0-s győzelem után, Moszkvában kaptunk egy hármast, ezzel elúszott a remény, pedig ha 1968, akkor nem csak a diáklázadások és Csehszlovákia megszállása jut az eszünkbe, hanem az olimpia bajnoki cí­m Varga Zoli lelépésével, a „Császár” Aranylabdája (1967), a négy világválogatott (Novák, Szűcs, Albert, Farkas) és a Fradi nagy menetelése (bajnoki cí­m, VVK döntő). Ekkor már Sós Károly vezette a magyar válogatottat, aki az 1967-ben, az NDK-tól elszenvedett vereség után lemondott Illovszky Rudoft-tól vette át a kispadot (előtte épp a kelet-németek kapitánya volt). Sós nem volt rossz edző, de ahogy Göröcs János emlékezik: „akkoriban fogalma sem volt a magyar futballról, senkit sem ismert. Engem Tichynek szólí­tott, mivel Titi a becenevem, Mészölyt és Solymosit is keverte, szóval teljes volt a káosz.” Ez a káosz vezetett az 1969-es „jönnek a csehszlovákokhoz”, mely alapjaiban rengette meg a magyar labdarúgást.

Innen kellett talpra állni, bár nagy volt az ellenszél (mindenki jobban értett a focihoz mint maguk a szakemberek), de mikor 1972-ben sikerrel vettük az utolsó akadályt Romániával szemben, újra focilázban kezdett égni az ország. Csak nehogy megint a szovjet elvtársakat sodorja felénk a sors a keze! – rémlett fel a legtöbb szurkolóban, amikor kialakult a belgiumi EB négyes döntőjének mezőnye: Belgium, Magyarország, NSZK, Szovjetunió. A rémüldözés nem tartott sokáig, elég volt belegondolni, hogy kaphatjuk a világ egyik legjobb (ha nem a legjobb) tizenegyét is ellenfélként. Maier, Breitner, Beckenbauer, Heynckes, Hoeness, Bonhof, Müller – nem is kell tovább sorolni, mindenki tudja, az NSZK zsenijeiről van szól, a kispadon Helmut Schön-nel. A belgák pedig a házigazdák, ilyenkor a bí­rók is jobban fújnak a hazaiaknak. Valakivel mégis csak össze kellett csapni az elődöntőben – a szovjeteket kaptuk…

Brüsszel, 1972. június 14. A mindig nyüzsgő város álmosan ébredt, a kezdődő nyári meleg lassan telepedett rá a városra. Európa is kezdett lecsendesedni, már csak a szí­vekben és a lelkekben élt 1968 forradalmi hevülete, ráadásul néhány nappal az EB kezdése előtt létrejött a „nagy összeborulás”, Berlinben aláí­rták a négyhatalmi megállapodást, mely egy kis nyugalmat hozott a hidegháborús időkben. Az EB-láz még nem volt érezhető, a brüsszeliek egy kicsit mérgesek voltak, hiszen a hazai csapat aznap este Antwerpenben lépett pályára, nekik meg egy szocialista negyeddöntőt kellett levezényelni a Constant Vanden Stock Stadionban (RSC Anderlecht). Ezzel is volt magyarázható a teljes érdektelenség, a közel negyvenezres stadionban csak néhány ezren voltak, igaz, akkoriban a szocialista országok szurkolói nem nagyon léphették át saját hazájuk határát. Az UEFA is nagyon ügyelt a részletekre, a bí­rói hármast is a szocialista táborból jelölte, nehogy egy esetleges bí­rói tévedést a Kreml elvtársai félreértsenek.

1972. június 14. SZOVJETUNIÓ—MAGYARORSZÁG 1:0 (0:0) EB-elődöntő
Brüsszel, 2000 néző, vezette: Glöckner (NDK)
Góllövő: Konykov (52.)
Szovjetunió: Rudakov — Dzodzuasvili, Hurcilava, Kaplicsnyij, Isztomin — Konykov, Troksin, Kolotov — Bajdacsnij, Banyisevszkij (Nodija 68.), Onyiscsenko
Magyarország: Géczi (FTC) — Fábián (Vasas), Páncsics (FTC), Bálint (FTC), Juhász P. (Ú. Dózsa) — Juhász I. (FTC), Kocsis (Bp. Honvéd), Kű (FTC) — Szőke (FTC), Bene (Ú. Dózsa), Zámbó (Ú. Dózsa)
Csere: Kocsis helyett Albert (FTC, 60.), Bene helyett Dunai II. (Ú. Dózsa, 60.)

A mérkőzés előtt a szurkolók körében elindult a szokásos „találd ki” játék a kezdőről, Vépi és Branikovits itthon maradt, de a kapitány behí­vta Albert Flórit, akinek a pályafutása a súlyos sérülés után már nem volt az igazi, de a neve, a nimbusza még mindig fényesen ragyogott Európa fociszí­npadán. Az meglepő húzás volt, hogy a bajnokságot biztosan vezető Újpestből a kezdőbe csak hárman fértek be, abból a Fradiból mely megpróbálta utolérni az Újpestet (az EB előtt 5 pont volt a lilák előnye) hatan szerepeltek, a 60. perectől, amikor Albert is a pályára lépett, meg már heten. (Magáról a mérkőzésről IDE KATTINTVA mindent meg lehet tudni, az újságok mellett rövid videó is van a mérkőzésről, benne az szovjet góllal). Szöglet után röviden fejeltük ki a labdát és a jókor érkező Konykov 15-16 méterről kapásból küldte a kapunkba a labdát. Mezőnyben egyenrangú ellenfelek voltunk, ráadásul ismét lesújtott a tizenegyes átok, Románia ellen Kocsis hagyta, a szovjetek ellen meg Zámbó mutatta meg, hogyan nem szabad büntetőt lőni: gyengén, belsővel célzott, amit Rudakov könnyedén kitudott ütni a mezőnybe.

A sajtó reakciója ismét nagyon is magyarosra váltott, a kezdeti reménykedés után gyorsan visszacsatolt a három évvel ezelőtti történésekre: „A vereségért nem okolnám a csapatot és semmiképp sem a szövetségi kapitányt…Ez a történet nem Brüsszelben kezdődött…” Nincs folytatva, de mindenki tudta és értette a start kockát, mely az 1969-s számot és Marseille-t jelképezi. Végigolvasva az újságokat, találtam egy rövid jellemzést a magyar válogatottról, mely talán a legjobban tudta érzékeltetni, hogy mi is volt a gond Marseille után a magyar focival:

„Van ebben a magyar csapatban fantázia, sőt néhány játékosban megvan a lehetőség arra, hogy jó harcost faragjanak belőle. Kik ezek? Egy nevet már most teljes biztonsággal mondhatok, Bálintból válhat amolyan angol játékos. A csapat görcsösségét pedig fel kell oldani.” (Dawe Sexton, a Chelsea menedzsere)

Ugye ismerős a megállapí­tás? Milyen sokszor hallottuk már ezt 44 év alatt? A hetvenes évektől a foci kezdett felgyorsulni, a játékosok egyre erősebbek lettek és bár még nagyon sokáig labdazsonglőrök uralták a világ labdarúgását, de „zongoracipelők” nélkül ők is súlytalanná válhattak volna. Lassan, de egyre biztosabban hagyott el minket a világ, és bár érzékeltük, de tenni nem sikerült ellene, már 44 éve, sőt ha Marseille-t vesszük alapul, akkor már 47 éve.

A bronzmérkőzésen az előbbi megállapí­tás be is igazolódott. A belga válogatott Paul Van Himst (az Anderlecht legendája, 8 bajnoki cí­m játékosként, UEFA kupa edzőként, és 1991-1996 között a válogatott élén), és Raoul Lambert (Brugge legendája, 373 mérkőzés 216 gól) vezetésével már az elődöntőben majdnem csodát tett. A világ egyik legjobbjának kikiáltott NSZK is nagyon megszenvedett a győzelemért (2:1), a bronzmérkőzésen meg esélyt sem hagyva győzték le a kissé fásult és kedvtelen magyar válogatottat.

1972. június 17., Liege, BELGIUM – MAGYARORSZÁG 2:1 (2:0) (EB, a 3. helyért)
vezette: Boström (svéd), 8.000 néző
Góllövők: Lambert, Van Himst ill. Kű
Magyarország: Géczi (FTC) — Fábián (Vasas), Páncsics (FTC), Bálint (FTC), Juhász P. (Ú. Dózsa) — Juhász I. (FTC), Albert (FTC), Kű (FTC) — Kozma (Bp. Honvéd), Dunai II. (Ú. Dózsa), Zámbó (Ú. Dózsa)
Csere: Zámbó h. Szűcs (Bp. Honvéd)
Szövetségi kapitány: Illovszky Rudolf

Négyből a negyedikek lettünk. Csalódás a helyezés vagy siker a négybe jutás? Erre 44 év távlatából nehéz válaszolni, ráadásul azóta az egész lebonyolí­tási rendszer is átalakult, ahogy nőtt a labdarúgás népszerűsége és ahogy a szocialista tábor totális bukása után egyre több független ország alakult (vagy visszaszerezte önállóságát), az UEFA is egyre jobban tágí­totta a résztvevő csapatok számát. 1996-ban már 16 csapat, idén 24 csapat vesz részt Európa válogatottjainak első számú tornáján, melyre 44 év után Magyarország is kiharcolta a részvételt.

1976-ben sorozatos kapitánycserék után, másodikok lettünk a selejtezőcsoportban és nem jutottunk tovább. Ahogy később sem, egészen 2016-ig. 1980-ban 2. hely, 1984-ben 4. hely, 1988-ban 3. hely, 1992-ben 4. hely, 1996-ban 4. hely, 2000-ben 4. hely, 2004-ben 4. hely, 2008-ban 5. hely, 2012-ben 3. hely a selejtezőcsoportban. Ahogy 2016-ban is, de itt lehetőségünk volt pótselejtezőt játszani, amit Norvégiával szemben Bernd Storck kapitánysága alatt sikerrel ví­vtunk meg.

44 év az ember életében már több mint egy félidő, a szurkolók szemében maga a végtelenség. Eddig csak a kiváltságosoknak adatott meg, hogy az EB torna helyszí­nén buzdí­thassa a csapatot, bár ha belegondolok, 1972-ben, akiket kiengedett a rendszer, nem biztos, hogy a szurkolás kedvéért kí­sérték el a magyar válogatottat. Azóta nagyot fordult a világ kereke, már 26 éve vagyunk szabadok, mégis csak 2016 júniusában adatik meg először, hogy a magyar válogatott sikeréért a lelátón zúgjon fel a „Ria, Ria, Hungária!”.

Még néhány nap és eldől, mennyit tanultunk az elmúlt 44 év kudarcaiból. Jó lenne levetni a béklyót, jó lenne örökre a mélybe küldeni Marseille szellemét. 1972-ben, az EB-re való utazás előtt öles betűkkel kérdezte a Képes Sport: „Mit várunk?”

44 év után újra feltehetjük a kérdést, bár ennyi sikertelen év után inkább a „Miben reménykedünk?” kérdés lenne a helyénvaló.