Aki mindig Fradista marad

img341-magyar-istvanAktí­v pályafutása során hétről hétre tí­zezrek előtt játszott a Ferencvárosban és a magyar labdarúgó-válogatottban. Elsők között tüntették ki a legendás FTC-csatár, Toldi Géza nevét viselő vándordí­jjal, 1979-ben az augusztusi, belgiumi tornát követően azonban nem tért haza. Ritkán ad interjút, a magyar labdarúgásról és a Fradiról azonban most is van véleménye a 61 éves Magyar Istvánnak.

– Hol él most, mivel foglalkozik napjainkban?

– Soprontól alig 20 kilométerre, Ausztriában, egy kis faluban élek a feleségemmel – immáron 1982 óta. Az utóbbi években jó néhány dologgal foglalkoztam: csak hogy egy példát emlí­tsek, voltam biztonsági őr és reptéri csomagvizsgáló is.

– Futballal kapcsolatos megbí­zatása volt mostanában?

– Egy osztrák ötödik ligás együttesnél két hónapja szűnt meg a munkaviszonyom. A bajnokság elején sajnos beleszaladtunk egy vereségbe és egy méretes zakóba, ezt követően köszönték meg a munkámat. Alacsonyabb osztályról lévén szó, nehézséget jelentett a rendszeres tréningek és az állandó keret összetartása, í­gy nem lehetett más a történet vége, mint kudarc. Neveket nem emlí­tenék, de két magyar játékosom is volt ennél a csapatnál.

– Miután nem tért haza a külföldi túráról, sosem költözött vissza Magyarországra?

– Sopronba heti rendszerességgel, akár többször is átjárunk a feleségemmel. A magyar í­zek mégiscsak a magyar í­zek, azok hiányoznak. Életvitelszerűen azonban 1979 óta nem éltünk Magyarországon.

– Felteszem, a határ osztrák oldalán más élmény volt a nyári osztrák-magyar Európa-bajnoki meccs.

– Még emlékeznek rám az ausztriás korszakomból, í­gy több osztrák újságí­ró megkérdezett a találkozó előtt, hogy mik a várakozásaim. Nekik akkor óvatosan azt mondtam, hogy 2-2 lesz. Meglepetésemre aztán jócskán megcáfolt a csapat, nem gondoltam volna, hogy ilyen eredményeket elérhetünk a nemzetközi porondon.

– Milyennek látja napjaink nemzeti csapatát?

– Bernd Storck fantasztikus munkát végez. A Dárdai Pál által elkezdett, Storck által beteljesí­tett irányvonalat kéne továbbvinni, a magyar vonal ugyanis véleményem szerint már jóval korábban megbukott. Csányi Sándor MLSZ-elnök jó döntést hozott, amikor bizalmat adott Storcknak, meggyőződésem azonban, hogy erre már korábban sort kellett volna kerí­tenie. Azt gondolom, hogy a magyar edzőknek nincs tekintélyük a labdarúgók szemében, mí­g Storcknak van.

– Sikereinek helyszí­ne, a Ferencváros milyen szerepet tölt be az életében?

– Aki egyszer játszott a Ferencvárosban az, soha nem felejti el ezt a klubot, élete végéig Fradista marad. Fiatalon 15 évesen kerültem a Fradiba. Később onnan lettem válogatott játékos, a nézőkkel tele stadion emléke pedig máig leí­rhatatlan érzés. Viszont amit az évtizedek során csináltak a Fradival az felháborí­tó és gyalázat, az nem más, mint a Ferencváros szisztematikus tönkretevése.

– Miben rejlett az akkori FTC varázsa?

– Noha az én időszakomban regnáló elnökről, Harót Jánosról mindnyájan tudtuk, hogy Honvéd-drukker, tiszteltük és elfogadtuk, hiszen nem szólt bele Dalnoki Jenő munkájába. De hogy visszautaljak a hangulatra: az akkori Üllői úti stadionba 30 ezer ember járt ki. Amikor megkérdezték tőlünk 1974 őszén, hogy hol szeretnénk fogadni a Liverpoolt, hiába fért volna be 75 ezer ember a Népstadionba, mi ragaszkodtunk az Üllői úti arénához. Az a pálya volt az otthonunk.

– Ön ma is Fradistának vallja magát?

– Bárhova is megyek, ezt ma is mindenütt büszkén vallom. Olyan volt ott pályára lépni hétről hétre, mintha egy nagy család tagjaként játszanánk. A csapatársakkal együtt ebédeltünk a Fradi Étteremben, együtt jártunk nyaralni, kikapcsolódni – fantasztikus közösség volt. Dalnoki nem tűrte meg a széthúzókat, aki nem volt tagja ennek a közösségnek, az nem vetette meg a lábát a Ferencvárosban.

– Ha a jelent nézzük, tizenkét év után nyert újra bajnokságot tavasszal a klub, amely az évek során megjárta az NB II-t is. Az újkori kupaselejtezőkön aztán rendre jön egy előzetesen – a közvélemény által – lesajnált együttes, aki jobbnak bizonyul, mint a magyar kirakatcsapat.

– Rettenetes, szégyen ezt megélni. Semmit nem jelent ugyanis az utcahosszal megnyert bajnokság, hiszen a magyar NB I borzalmasan gyenge. Ami engem bánt, de nem csak az FTC-t illetően, hogy a klubvezetők továbbra is kész játékosokat igazolnak, ahelyett, hogy megadnák a lehetőséget az utánpótlásban kinevelt fiataloknak. Az én meglátásom szerint az idegenlégiósok semmivel sem jobbak, mint a magyar fiatalok – bár a külföldiek szerepeltetése valakiknek biztosan jó. Ezek a játékosok ebben a harmatgyenge NB I-ben sztárok, de nemzetközileg katasztrofálisak, velük egyszerűen képtelenség kiharcolni a feljebblépést.

– Az új bajnokság harmadánál olybá tűnik, több riválisa van a Fradinak, nem í­gérkezik könnyűnek a cí­mvédés.

– Számomra rejtély, hogy a tavaly kiemelkedő csapat az idén miért bukdácsol. Valóban, érkeztek új játékosok, voltak távozók, de ez önmagában nem mentség. De ami a legrosszabb: nincs néző, nincs szurkoló, nincs B-közép. Az én időmben tömött lelátók voltak és az ember libabőrös lett, ahogy az egész stadion buzdí­totta a csapatot, ahogy a közönség üvöltött, énekelt. Ez a támogatás a mai csapat mögül nagyon hiányzik.

– A Groupama Arénában volt már?

– A KEK-döntő negyvenedik évfordulójára meghí­vtak, azt az invitálást azonban visszautasí­tottam. Amikor az Albert-stadion mellett elhaladtam, megdobbant a szí­vem. Ma ez már nincs í­gy. Most párezer szurkoló bemegy, ezrek viszont kint maradnak a vénaszkenner és a politika által mérgezett futball ellen tüntetve. Ezzel szétverték a Fradit. Most őszintén: miért a szkenner, amikor 350 kamera van felszerelve?

– Manapság az NB I egészére jellemző, hogy eladhatatlan a szurkolók számára.

– Azt is látni kell, hogy a futballunk fájdalmasan lassú. A játékosok a 70. percben már görcsölnek. Nem mondok újat, ha azt állí­tom, hogy a magyar labdarúgás fényévekre van az európai szí­nvonaltól. Mindennek tetejébe ráadásul az élvonalban továbbra sem a tehetséges fiatalok kapják meg a lehetőséget, hanem az innen-onnan igazolt tucatlégiósok. Erre a józan szurkolók nem vevők, nincs min csodálkozni.

– Vállalna ma Magyarországon feladatot a szakmában?

– Ausztriában vagy Belgiumban bármikor, Magyarországon viszont kizárólag akkor, ha az adott helyen arról biztosí­tanának, hogy szabadon dolgozhatok. Ahol nem szólnak bele a munkámba. Magyarországon még mindig divat az „ezt hozzál, azt hozzál” felfogás, nekem azonban ezzel nehezemre esne azonosulni. Olyan fantasztikus edzőim voltak, mint Rózsa Lajos, az ifjúsági csapatban Rákosi Gyula, vagy az első csapatban Dalnoki Jenő, Szigeti Ferenc, Friedmanszky Zoltán – ezek az edzők számomra a becsületesség megteremtői.

(Hatos Szabolcs, Népszava)


Comments

Egy hozzászólás a(z) “Aki mindig Fradista marad” bejegyzéshez

  1. Moldován István avatar
    Moldován István

    Pisti itt Szolnokon még nem felejtettünk el.Kiválóak voltatok a tesóddal,Bengóval (Magyar Jóska) együtt a Vegyiben nyomtátok,én a MÁV-ban játszottam,de ellenetek rettegtünk,pedig nekünk is jó csapatunk volt.Jó lenne látni téged mostanában,én is betöltöttem a 60-at,telik az idő rendesen.

    Üdvözlet Szolnokról: Moldován Pista.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük