Mivel még a látszatát is elszeretném kerülni annak, hogy egyből a világ összeg haragját rázúdítom a kedves olvasóra, másodállásban meg felcsapok olyan összeesküvés-elmélet gyártónak, amit még Mel Gibson és Julia Roberts is megirigyelne, inkább arról a sajtról írnék hőskölteményt, amit saját szánkból énekeltünk ki. Természetesen senki sem számítson egy Illiászra, bár egy kissé erőltetve tudnék párhuzamokat vonni Trója ostromáról és a Fradiról, igaz ebből inkább egy magyar nótás kesergő kerekedni ki és nem egy hősies eposz. A kályhától sem akarok túl messzire menni, hiszen a fociban sem létezik a „ha” szócskával kezdődő magyarázatok (hasonlóval a Videoton is előállhatna), de azt tényleg nehéz megemészteni, hogy az utolsó három mérkőzésünkön kidolgozott húsz helyzetből egyetlen egyet sem tudtunk értékesíteni. Videoton, Vasas, Honvéd: három mérkőzés, három pont, két gól. Az utóbbit nem azok lőtték, akik az emlegetett „szamarat” kihagyták, hanem Blazic. Aki ugyebár védő, sőt Otigba sérülése után az egyetlen hadrafogható belső védő. Ennek ellenére a hátán vitte a csapatot, mert ha ő kétszer nem kerül elő „valahonnan” a tömegből, akkor még pontokat sem szerzünk. Pedig ha (mégis csak használni vagyok kénytelen) a Varga-Böde-Paintsil-Nagy négyesfogat a helyzeteinek csak a negyedét értékesíti, szombaton, a DVTK ellen már nyakunkba akaszthatták volna az aranyat. Ehelyett most kesergünk, vergődünk és visszaküldjük Kínába az összes importált szabót. Nincs rájuk szükség, a harmincadik csillagot eltettük jobb napokra…vagy inkább jobb évekre. Álmodtunk róla, reménykedtünk és hittük azt, hogy a mai Fradi, bár fényévekre van dicsőséges múltunk legendás bajnokcsapatitól, de jobb, mint a jelenben bármelyik csapat. De ez sajnos kevés. Egyrészt saját magunkat fosztottuk meg a harmadik csillagtól, másrészt ebben mások is jelentős szerepet játszottak…pedig nekik nem ez lett volna a feladatuk.
A Videoton aránylag sima győzelmével egyre jobban szűkült a tér, de ahhoz, hogy ne essünk hanyatt idő előtt egy kátyúban, le kellett volna győzni a Honvédot. Otigba és LovreG még harcképtelen, de a csapat így is teljes, kifogás nincs, neki kell esni a Honvédnak, nekünk már a döntetlen is a „halált” jelenti. Ehelyett álmosan, komótosan kezdtünk, a Honvéd meg idegesen, Lanzafame már az első percekben bevisz egy jobb horgost Gorriaránnak, sárga a jutalma. Az első negyedóra vége felé jön az első helyzetünk, amit Böde vág ki a stadionból. Majd jön 10 perc unalom, néhány Honvéd beadással, veszély nélkül. A félidő felénél Böde kettőre növeli a kimaradtak számát, talán ha egyből lő, de nem, inkább tol rajta egyet és a kapus kivetődve elüti. Esetleg büntető volt? Nem…vagyis…de erről majd később. Ezzel szinte vége is az első 45 percnek, a végén még láttunk egy brutális Hollender belépőt és egy remek Paintsil elfutást, de mást sajnos nem.
A második félidő legalább jól indul, Blazic ismét jókor volt jó helyen. Már nem először – hetedszer! Néhány perc múlva Gorriarán el is dönthette volna a mérkőzést, de a Honvéd is egyenlíthetett volna. Egyre jobb lett a meccs, azzal, hogy visszább álltunk (vajon miért is?) felbátorkodott a hazai csapat, jött is Lanzafame, aki úgy cseszte át Farkas uraságot, mint ahogy tette Kevin a két mafla betörővel. A gond az, hogy ezen most nem tudtunk nevetni, bár szívesen láttuk volna a bírót a zseniális Joe Pesci helyében, amikor is égő fejjel a hóba dugja a fejét. Az esetet nem nagyon kell részletezni, mindenki láthatta, az olasz kiugrott, jobbal megpróbálta elpöckölni a labdát a kifutó Dibusz mellett, de azt Dénes elérte és az ujja hegyével még beletudott kapni, mire Lanzafame látványosan akkorát esett Dibuszon, mint a másik hülye betörő amikor leesik a lépcsőről. Farkas kartárs meg csak erre várt. Lecsapott és becsapott…és letaglózott.
Ha a meccs nézése közben nem „szkájpolunk” a szerkesztőtársaimmal, abban a pillanatban a távirányítóhoz nyúlok, megkeresem rajta az OFF gombot, kimegyek a konyhába, feltörök egy üveg bort és miközben kortyolgatom az édes nedűt, a bérletemet felteszem a vaterára, hátha van még olyan örült, aki ezek után még kilátogat egy magyar bajnoki mérkőzésre. Helyette meredten bámulom a tévé képernyőjét, néha-néha beleszólok a mikrofonba, a távolról hallom szerkesztőtársaim dühöngését, azon már nem lepődöm meg, hogy a nagy színész Lanzafame nem kapja meg a második sárgáját és azon sem, hogy a Böde-Varga-Böde-Paintsil-Nagy négyes képtelen a kapuba találni. És azon sem, hogy innentől csak csupa kisbetűvel írandó farkas bíró nem ad nekünk olyan esetért büntetőt, amilyent ellenünk ítélt. Igaz, Böde Dani nem egy olasz színész, csak egy madocsai legény, aki épp úgy esik át Grófon, mint ahogy Lanzafame tette, igaz nem tette hozzá a Cinecittá stúdióban tanultakat.
A jegyzetem innentől válik nagyon is szomorúvá. Az igazság még elbírná a vereséget, de az igazságtalanság már nem. Mert ha egyesek elérik, hogy bosszankodjunk a pimaszságukon, az igazságtalanságukon, a kíméletlenségükön, akkor hatalmukban vagyunk, burjánzanak, és beleeszik magukat a lelkünkbe, mert a bosszankodás izzó méreg, ami felfal minden szelíd, nemes és kiegyensúlyozott érzést, és elrabolja az álmunkat. Egy bölcselet szerint „a bárhol elkövetett igazságtalanság mindenhol az igazság létét veszélyezteti.” De vajon törődik ezzel bárki is? Nem nagyon. Valahol, valakik eldöntötték, hogy ki legyen a magyar bajnok a 2017/18-s bajnoki évben. Valahol, valakik nagyon meg akartak felelni. Sikerült nekik.
Ehhez meg találtak szereplőket. És itt nem csak az utolsó három mérkőzésünk sípjaira gondolok, hanem magára a csapatra is. Mert minden külső erő ellenére ne feledjük: a kezünkben volt a sorsunk, de nem tudtunk élni vele. Csődöt mondott a csatársor, amit csak lehetett, azt kihagyott. Mentünk, daráltunk, küzdöttünk, csak a higgadtság, a precizitás hiányzott. Ami ősszel meg volt Vargánál és Paintsil-nél, majd a tavasz elején Bödénél, a végére teljesen elfogyott. Vigasztalhatjuk egymást, szidhatjuk az egész világot, leparancsolhatjuk a játékosokról a mezt, elfűrészelhetjük a kispad lábát, de ettől kétlem, hogy bárki boldogabb lesz.
Vége van. A függöny legördült – írta Ady Endre. Pedig nem ilyen végre számítottunk.
Vélemény, hozzászólás?