Feljegyzések a fotelból – Tanulságos győzelem

Múlt és jelen. Mint két testvér, mint két szerető, mint két barát, úgy kapcsolódik össze, úgy öleli egymást, hogy tudja, egymás nélkül nem tudnak és talán nem is lehet élni. Különleges két napon vagyok túl, az előbbi bevezető mondatot sem egy dili-doki disszertációjából csentem, hanem részese lehettem. Pénteken kezdődött az „időutazás” Bátyán (Kalocsától 5 km), a már hagyományos Fokhagyma-fesztivál „nulladik” napján, a Fradi öregfiúk és a környék „öregjei” közötti mérkőzéssel. Annyira már sajnos nem vagyok fiatal, hogy akik a nyári tikkasztó hőségben kifutottak a zöld gyepre, azokat 10-20-30 évvel ezelőtt az égig érő Üllői úti fák árnyékában is láttam őrületbe kergetni az ellenfelet. Rab Tibi, Keller Fater, Bánki Dodó, Fischer Pali, Dukon Béla, Zoran Kuntics, Nyilas Elek…amikor a bí­ró a sí­pjába fújt, az emlékezés mellé egy gondolat is párosult: vajon szombaton este, a Haladás elleni csapatból, 10-20-30 év múlva hányan futnak majd ki a majdani öregfiúk zöld-fehér mezében? És vajon a mai magyar fociban és ezen belül a Fradi utánpótlásban mikor fognak ilyen játékosokat nevelni? Túl sokat nem morfondí­rozhattam rajta (pedig a választ könnyen meg lehetne adni), mert szombaton délután egy olyan időutazáson vehettem részt a barátaimmal, hogy nem is kellett felülnöm kedvenc Időgépemre, azt a 92 évesen is fitt Pethő Zoli bácsi egymaga, az emlékek tárházának felidézésével biztosí­totta. Gondoljatok csak bele, egy olyan emberrel, egy olyan örök Fradistával együtt sörözgetni, akkor anno felülhetett a lelátóra a Lazio, az Austria elleni legendás mérkőzéseken, aki láthatta Toldit, Kiszelyt, Rudast, és az örök „szerelmet” Sárosi Gyurkát, akinek utolsó, 1948-as, Vasas elleni meccsén szintén a pályára rohant, hogy részese lehessen az ünneplésnek, és annak a varázslatos, legendás játékosnak az utolsó Fradi meccsén (akkor még nem tudták, hogy Gyurka néhány nap múlva elhagyja az országot) aki a harmincas-negyvenes években meghatározta a Ferencváros labdarúgást, sőt az európai labdarúgást. Közel két órán át tartott az emlékezés-cunami, Zoli bácsi minden „időskori” tünetet a sutba vágva (melyek rajtam harminccal „fiatalabb” kivitelben már jelentkeznek), még azt is felidézte, hogy azon az estén, amikor először adták elő Toldi Géza tiszteletére az „öregfiúk dalát”, a zongoránál ülő Fényes Szabolcs milyen szí­nű nyakkendőt viselt – természetesen zöld-fehéret…

Mindezek után, a múlt emlékeivel felvértezve vettük az irányt az Aréna felé, mert bár a múlt ismerete nélkül a jelent sem érthetjük meg és bár 60 órával előtte még a „régi csibészek” játékában gyönyörködhettem, azért bennem is izgett-mozgott a kisördög, miszerint ahhoz, hogy méltón zárjuk le a múltba révedést, nyernünk kell a Haladás ellen, lehetőleg folytatva az MTK elleni első félidőt. Nem vártam „jóvátételt” az újabb EL kudarcunk miatt, azt már bezártam egy szekrénybe a többi közé emlékeztetőnek, sőt be is van programozva, ha túl elszállnék egy-egy bajnoki győzelem után, az bizony automatikusan kifog nyí­lni és figyelmeztetni fog: no-no, vissza az agarakkal, lehet egy kicsit örülni, de ne feledd, a magyar bajnokság egy másik kávéház…Ettől még a miénk, legyen egy kicsit sárgább és savanyúbb is, de talán egy harmincas számmal át lehet kódolni a szekrényzárat, legalábbis a következő európai szereplésünkig.

Az még messze van, addig sok-sok kisebb vagy nagyobb állomáson kell megállni, majd győztesen továbbutazni. Tegnap este a Haladás volt a „peronon” és bár a meccs előtt mindenki biztos volt a fix 1-ben, sőt az Agorában azon ment a diskurzus, hogy hozzuk-e a négyesünket, vagy esetleg mennyivel emelünk a liciten. Az összeállí­tás is tetszett még akkor is, ha sokunk kedvence Böde Dani, de én is úgy gondoltam, ki kell próbálni egy olyan csatársort, ahol nincs „erőember”, csak futni, cselezni tudó játékosok, akik a statikus védelmet sok mozgással, gyors kiugrásokkal tudják megbontani. Ebből aztán sok minden nem valósult meg, mert az nem elég, hogy a Böde Danit „kicseréljük” Lanzafamére, ahhoz egy új felállás, egy új hadrend passzolt volna, de í­gy, megtartva a szokásos 4-2-3-1-t, Lanzát bedobtuk egy olyan arénába, ahol nagyon rosszul érezte magát, ahol talán még soha nem játszott. Neki szervezni kéne a játékot és nem hústornyokkal viaskodni. A Bőle-Petrjak kettős sem találta igazán a helyét, melyből az következett, hogy egyoldalúakká váltunk, szinte minden támadás jobbról indult és ott is fejeződött be.

Ebből kifolyólag az első húsz percben nem is történt semmi. Volt néhány kemény belemenés a vendégek részéről, néhány gyengécske próbálkozásunk (és akkor nagyon finoman fogalmaztam) távoli lövéssel, melyek hála az aréna „nagyságának”, felfogta a szomszéd „üvegvalami” felé repülni szándékozó pöttyöst. Majd jött a 22. perc, az első hibátlan kiugratás, Bőle tökéletes ütemben tálalt a kilépő Varga elég, aki aztán egyből, jobbal úgy felvarrta a jobb felső sarokba, hogy ijedtében a mackónadrág is lecsusszant bokáig. Király Gabi karja is csak akkor állt ví­zszintbe, amikor már a játékostársak Roli nyakába csimpaszkodva örömködtek a vezetésnek. A gól után vártuk a folytatást, mely eljött ugyan (az óra pörög ha tetszik, ha nem), de nem további gólokkal, hanem unalom és bosszankodás formájában. Gyenge, csapkodó volt a játékunk, nem volt üteme, nem volt gyorsasága, nem volt elképzelése. Mentünk, mentünk, daráltunk, kézben is tartottuk a mérkőzést, de azt nagyon meg kéne tanulnia a csapatnak, hogy nem csak három pontért játszanak…Fel is hangzott néha-néha egy „udvarias” elbúcsúzás, de utána olyan erővel zengett a lelátó hogy attól erőre kellett volna kapni.

Nem ez történt. A szünet után ott folytattuk, ahol egy hete a Hungária körúton. Jött is a büntetés, majd utána egy Hali helyzet amit kihagyni volt nehéz. Mielőtt még „tragédiába” fordult volna a meccs, hirtelen megrázta magát a csapat és 10 perc alatt le is rendezte a három pont sorsát. Néhány perccel az egyenlí­tés után Lovre szerzett harcosan labdát, remek ütembe ugratta ki Vargát, aki előtt egy rövidke polka után már csak a mackónadrág tornyosult, Roli oda lőhette volna ahová akarja, de felnézett, és látta magányosan, a labda és a gól után sóvárgó Lanzát – nyugi haver, lőhetek én még gólt, inkább köszönj be Te is. Ment is a passz, Lanza lábáról meg a hálóba. Felszabadult öröm sugárzott az olasz arcáról, megkönnyebbült (mellesleg mi is), meg van az első…sőt néhány perc és jött a második is. Ehhez kellett a Haladás védőjének keserűsége, aki akkorát rúgott a visszafele mozgó Petrjakba, hogy azt hittük, az ukrán szélső a lelátón landol. A büntetés nem is maradhatott el, a végrehajtó szerepére Lanza jelentkezett (talán a múltkor hibázó Varga után az olasz lesz az első számú í­téletvégrehajtó), szemben a legendás mackónadrág, aki eldőlt ugyan balra, de csak azért, hogy megpihenjen a zöld gyepen, a labda meg a jobb sarokba landolt. Innentől meg vége is volt a meccsnek, a lelátó önmagát szórakoztatta, majd mikor beállt az „örök kedvenc” Halmosi, rajta csattant az ostor. Lehetett volna négy is, a végén még a fiatalabb Jagodics kiállí­ttatta magát, neki túl sok az aréna hangulata, olyant mutatott vagy mondott a bí­rónak, hogy az egyből villant a piros.

Tanulságos 90 perc volt. Az eredményjelző nézve, magabiztos győzelem. Nem is forgott igazán veszélyben, bár ha 1-1 után a Haladás megszerzi a vezetést, bármi történhetett volna. De nem történt, sajnos a részünkről sem sok. Hajtott, küzdött becsülettel a csapat, de valahogy nem áll össze a kép. Tudom, vannak hiányzók, közülük is Nandó hiánya érződik legjobban, mégsem látjuk azt a felállást, azt a hadrendet, amit a szakvezetés „kitalált” volna. Lanza nem ék, Petrjaknak szólni kéne, oké, hogy szeret futkározni, de ez nem a Csellengők műsora, neki a balszélen van a helye. Arról is jó lenne leszokni, hogy minden második passzunk nem előre, hanem hátra bandukol. Ettől függetlenül háromból három, imponáló 11-3-as gólkülönbség, ilyen kezdésre nagyon régen volt példa, becsüljük meg, de ne is szálljunk el.

Mert egyenlőre nincs is miért.