Emlékezetes Fradimeccseim 10., avagy végre újra HAJRÁ FRADI az Üllői úton…
„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”
1957. január 27. Csendes, borult, száraz hideg. Afféle szürke, téli vasárnap délelőtt, amikor senkinek sincs kedve kimozdulnia. A vasárnapokat általában pirossal jelölik, dehát ekkoriban senkinek sem volt kedve semmihez, főleg a piroshoz…
De én mégis kint vagyok. Várom az Üllői út és Nagykörút sarkán az 52-es villamost, miközben a feltámadó gyenge északi szél is elegendő ahhoz, hogy a fülem pirosra csípje. Eléggé stílustalanul. Merthogy ez a vasárnap ZÖLD!!!!
Ugyanis 1949. december 31. után újra FRADIKÉNT lép pályára az Üllői úton a FRADI. Ezt csak nem lehet kihagyni!
Hogy a „magasabbrangú belföldi szentek” miért engedték lejátszani ezt a mérkőzést? Akkor mindenki örült, hogy van, és nem gondolkoztak rajta. Ma úgy vélem: politikai okokból. Hogy bebizonyítsák a „politikai stabilizáció” előrehaladását azzal, hogy, MNK mérkőzést is lehet rendezni.
Tehát állok a villamosmegállóban (ma a forgó óra van a helyén) és elkeseredetten nézem a romokat. A négy sarokház sarkát mintha késsel vágták volna le. A lehullott törmeléket már eltakarították, ám a házak… Édesanyám még novemberben mondta volt, hogy a Nagykörút csúnyábban néz ki, mint az ostrom után. Milyen lehetett akkor?
Az egész út egy kihalt zokogás – ugrik a eszembe egy lírai megállapítás. Ám egyelőre nem folytatom, mert végre megérkezik a villamos.
A megállóban egyedül álltam, ám itt már vagyunk néhányan, akikről érzem, hogy a Fradi-meccsre jönnek. Nem, semmi külső jel nem látható, de egyértelműen érződik.
A pályánál leszállva, már látom, hogy sorok állnak a pénztárnál. tehát leszünk – de menyien? És közben örömmel veszek egy Fradi Futball Híradó című kis kiadványt. Kicsi, A/5 (21×15 cm) méretű kiadvány, mindössze néhány oldal a leggyengébb minőségű újságpapíron – de a mienk! Ám belenézni ráérek később is, gyerünk be!
Felérek szokott helyemre, a „B-közép” tetejére. Meglátom a pályát – és csak bámulok. Hogy a játéktéren lehengerelt hó van, feketével felvonalazva, az rendben van. De a futópályán karhatalmisták néznek szembe a közönséggel. Körben állnak a futópályán, mellükön keresztben a davajgitár, s feltételezzük, hogy be van tárazva a 72 töltény. (Jóval később megtudtam, hogy úgy is volt.) Tehát, ha valami történne… Hogy mennyien voltak? tessék számolni: Egy futópálya a belső körön 400 méter. Ezek úgy állnak, kisterpeszben, hogy a kitett könyökük összeér. tehát méterenként egy. Azaz vannak vagy négyszázan. szóval azért úgy féltek a Fradi közönségtől, hogy egy zászlóaljnyi karhatalmistát vezényeltek ki.
(És most kitérek arra, hogy miért „B-közép” a „B-közép”. Merthogy állóhely az Üllői út felőle „B” lelátó alján volt. Ide jöttek a kispénzű, de őszintén rajongó szurkolók. És a közepén, a felezővonalnál volt a legfanatikusabb mag. Itt tartották a Zászlót Krampusz és Miki, A főszurkolók. Az ő történetük később reménytelenül megtört a III/III »jóvoltából«. De ez most nem ide tartozik.)
És mi mit csináltunk? Úgy csináltunk, mintha ott sem lennének. Egyszerűen nem voltunk hajlandók őket észrevenni.
Aki beszél, az csak egészen halkan a szomszédjával vált néhány szót. Belenézek a kiadványba. Kiderül belőle – amit már a jugoszláv portya idején sejteni lehetett – hogy alig van játékosunk. Az optimistább szurkolók abban reménykednek, amit egy vagy két nappal korábban a rádió is bemondott a sporthírekben, hogy Budait, Kocsist és Czibort visszaigazolták hozzánk. A higgadtabbak kételkednek. (És neki lett igazuk. Kocsis sohasem tért haza, Czibor vagy 40 évvel később bácsiként jött haza, és Budai maradt a Honvédban, s kiderült róla, hogy csak egy jó irányító és egy jó befejező csatár nélkül nem tud nagyot alkotni. (17 évvel később Pusztai Laci volt ilyen, hát mögött Ebedli Zolival és a kapu előtt Nyilasival és Szokolaival, dehát ez még a jövő mélyében rejtőzött.)
Végre kifutnak a csapatok. Krampusz felemeli a zászlót, – a ki tudja hol rejtegetett zöld-fehéret – és felhangzik a HAJRÁ FRADI!!! Hivatalosan, következmény nélkül. És elkezdődik!
1957. január 27. Üllői út. FTC – Haladás VSE 3:0 (0:0) Sok néző, a lehetőség szerint telt ház.
79. M(N)K, összesítve 2208. mérkőzés.
FTC: Gulyás G. – Ombódi, Mátrai, Dalnoki – Dékány, Gerendás – Kertész T., Borsos, Orosz, Vilezsál, Fenyvesi.
G: Vilezsál 2, Orosz.
…a csapat pedig zöld-fehér mezben – didereg… Balról: Dékány, Dalnoki, Kertész, Vilezsál, Fenyvesi, Borsos, Gerendás, Mátrai, Orosz, Gulyás, Ombódi. Hosszú évek múltán ők játszottak először Fradi mezben!
Nehezen indul a mérkőzés, pedig már nagyon ki voltuk éhezve arra, hogy felüvöltünk a gólnál. Ám a Haladás nem adja meg magát könnyen. Nekik is ünnep ez, hiszen ők is ugyanannyi ideig voltak eltiltva eredeti nevűktől és zöld-fehér színüktől. A kapuban Horváth egyelőre mindent véd. (Azt sem hitte volna senki, hogy a döntőben – 1 ½ évvel később – ő fogja védeni a kapunkat…)
Aztán a 44. percben tizenegyeshez jutunk. Ombódi áll neki. Visszafojtott lélegzettel figyelünk, és a kapufán csattan a labda… Csalódott moraj, de csak halkan. (Máig sem értem, hogy miért ő lőtte, amikor a két stabil 11-es rúgónk, Dalnoki és Vilezsál is a pályán volt.) De mindegy, ez van, és a spori lefújja a félidőt.
A szünetben néma csönd, csak halk beszélgetés.
Aztán jön a második félidő. Csendben derülünk azon, hogy a karhatalmisták megfordultak, és a mérkőzést nézik. És van mit látniuk. Vilezsál – talán még mérges volt, hogy nem ő rúgta a tizenegyest? – egy hatalmas bombát küld a Springer szobor felőli kapuba. A görcsnek vége, gördülékenyen játszunk, Orosz villog, és Vilezsál is lő még egy gólt.
Elégedetten megyünk haza. Hamar szétszóródunk, nehogy belénk kössenek, senki sem akar golyót a hasába.
A 6-osra már megint egyedül várok. Visszajönnek a korábbi gondolatok, és az egészből egy vers lett. Amit persze sokáig rejtegettem, és csak a 2008 őszén megjelent Reménység című verseskötetemben látott napvilágot.
És ez a mérkőzés annyira emlékezetes maradt, hogy jelen időben írtam most meg. És a vers meg a mérkőzés emléke szétválaszthatatlanul összefonódott egymással.
– YSE –
Hogy pontosítsak az azóta előkerült adatok figyelembevételével:
Ez volt a 2232. tétmeccsünk, ezen belül a 78 M(N)K. A Haladás ellen a 34. tétmeccs és a 2. kupameccs.
1956 dicsőséges 11 napja után engem a sógorom vitt ki a meccsre, alig jártak emberek a város utcáin, félelmetes volt a város hangulata. De a stadionunk mégis megtelt. Köszönöm ezt az írást, köszönöm minden Fradistának, hogy még léteztek. Szomorú ez a világ amiben élünk:
CSODÁLATOS íRÁS.SZINTE MAGAM ELŐTT LÁTTAM A LEíRTAKAT.KÖSZÖNÖM,ÉS HAJRÁ FRADI.
Imre bátyám!
Amikor először olvastam az írásodat, egyből megérintett és azóta ahányszor olvasom, mindig más és más impulzus ér. Egy irodalmi novellának ez a legnagyobb erénye. Utoljára talán Karinthy és Örkény „egyperceseinél” éreztem a bőrömön a kor hangulatát. A „10-es” írásodban éppen ez jelenti az igazi élményt: érezni a kor hangulatát, együtt fázni veled a villamosmegállóban, átélni a kor tragikus és néha tragikomikus pillanatait („Csendben derülünk azon, hogy a karhatalmisták megfordultak, és a mérkőzést nézik”), és érezni az igazi Fradizmust a borzalmak közepette, és együtt hinni a szabadság mítoszába Köszönöm Neked ezeket a mondatokat, mert egy olyan kort idéztél meg amit az elmúlt időszakban sokan, sokféleképpen akartak megmagyarázni és főleg kihasználni. A kortörténeten túl van még egy gondolat, amit megszeretnék említeni. Az pedig az igazi Fradizmus. Amit akkor átéltetek, és aminek akkor a tanúi voltatok, azután nem csodálkozom, hogy még most is, hetven évesen is fontos helyet foglal el a szívedben a Ferencváros.
Büszke vagyok arra, hogy ismerlek, hogy egy „csapatban” játszunk, hogy segíted a munkánkat, hogy az írásaiddal újabb és újabb lendületet adsz ahhoz, hogy tovább dolgozzunk közös szerelmünkért, a Ferencvárosért.
Maradandót alkottál. Imre bátyám, köszönjük!
Nem ma olvasom először, de ugyanazt érzem most is, olyan mint ha én mennék a mérkőzésre és sétálnék fel a “B-közép” tetejére, azon a januári napon. A végére érve hátra kell dőljek és el kell telnie egy kis időnek, hogy visszazökkenjek a valóságba.
Köszönjük, ez az írás oldalunk egyik ékköve lesz.