Feljegyzések a fotelból – Egy óvatos lépés

Samuel Beckett egyik legismertebb darabjában a szereplők a kezdetektől Godotra várnak, de hiába beszélnek róla, hiába reménykednek az érkezésében, Godot nem akar megérkezni. Pedig mindent megtesznek, többször is elpróbálják az érkezését, miközben áhí­tattal beszélnek a jöttéről és arról az állapotról, amikor betoppan és beköltözik az életükbe. Az elmúlt 8-10 évben valahogy mi is í­gy voltunk a nemzetközi szereplés sikerének reményével, egy esetleges csoportkörrel, mely az anyagi „jutalom” mellé a szakmai sikert is magukkal hoznák. Emellett a zöld-fehér szí­nek szerelmesei oly régen várják már azt, hogy a Fradi visszakerüljön az európai térképre, hogy ha Beckett várt volna hatvan évet darabja megí­rásával, akkor Estragon, Vladimir Lucy nem Godotra várt volna reménytelenül Londonban, hanem az Üllői út környékén sétálgattak volna arra várva, hogy a fák az égig nőjenek, ahogy azt 1995-ben tették. Sajnos azok a fák az idők folyamán „összementek”, mára oly kicsinyek lettek, hogy azok tetejéről csak Hegyeshalomig látni. Kerí­tést sem épí­tett senki (legalábbis nyugat felé), egyszerűen elrobogott mellettünk a világ, mi csak nyalogattuk a sebeinket és a régi, dicsőséges időkbe kapaszkodva próbáltuk évről évre elhitetni önmagunkkal, hogy bizony nekünk az elitkörben a helyünk. Talán ezért is óvatos duhajként vártam a Ludogorec elleni selejtező (már ezt a szót leí­rni is rossz érzés) első mérkőzését. Pedig olyan felhajtás és elvárás telepedett a csapatra, mintha Godot már meg is érkezett volna, csak ki kell nyitni előtte az ajtót és fogadni a gratulációkat. Ennél azért sokkal nehezebb feladat várt a csapatra, amit belül mindannyian éreztünk ugyan, de azok a simogató, bársonyos szelek, melyek manapság az Üllői úton fújdogálnak, talán túlságosan meglágyí­tották a szí­vünket és főleg a realitás érzésünket.

Tény, hogy Rebrov érkezésével sok minden megváltozott. Fél év alatt szinte kicserélődött a csapat, látszott az tervszerűség, a precizitás, az orosz-ukrán fegyelem. Több minden nem tetszett az eltelt egy évben, de az eredmények őt igazolták. Ráadásul a felkészülési mérkőzések is jól sikerültek és bár azzal is tisztában voltunk, hogy azokból messzemenő következtetéseket nem szabadnak levonni, azért a Ludogorec elleni meccs előtt a különböző Fradi fórumokon számos szurkoló oly verést mért a bolgár bajnokra, hogy ha esetleg olvassák, talán fel sem ülnek a repülőre. Pedig háromszor annyit „érnek” a tőzsdén, mint a Fradi, és az elmúlt hat évben öt alkalommal európai csoportkörben játszottak. Erre vágták rá többen, hogy ha már a Videoton kiejtette őket, mi meg több pontot vertünk a benzinkútra, akkor mi is vagyunk olyan jók. Azt persze már nem tették hozzá, hogy a bolgár bajnok kiesett ugyan, de utána az EL-ben simán eljutott a csoportkörig, igaz ott már nem nagyon remekeltek.

Mindezek ismeretében reménykedéssel, de óvatos duhajként vártam a kezdést. A kezdő nem okozott meglepetést, a felkészülési mérkőzések után várható volt Ihnatenko, Zubkov, Skvarka és Priskin kezdőbe állí­tása. A mérkőzés előtti Tempó, Fradi! „tippversenyen” szerkesztőtársam megütötte a főnyereményt, ő telibe találta a kezdőt, én hoztam a „kötelező” naivitásomat, három helyen is betliztem, úgy gondoltam, hogy Civic, Varga és Lanza is kezdő lesz. Sőt, még tetéztem azzal, hogy 4-4-2-t ajánlottam Rebrov mesternek, aki ha olvasta volna, a tőle megszokott rezzenéstelen arccal közölte volna, hogy na, még egy kibic a láthatáron. Szerencsére a mester nem hallgatta meg a fotelszurkoló ajánlását és olyan kezdőt rakott össze, melyben voltak ugyan „hézagok”, de 60 percen át mégis remekül működött. És vajon mi történt a maradék 30 percben? Egyrészt kaptunk egy gólt (mely sajnos duplát ér) és az utolsó 10 percben meg a gutaütés, magas vérnyomás, infarktus…röviden minden olyan, melyhez már orvosi receptre van szükség.

De hagyjuk a nyavalyákat másnak (főleg a „szagértőknek”), törődjünk inkább a számunkra oly kellemes és örömteli 60 perccel, amikor igenis megmutattuk, hogy tudunk jobbak lenni a bolgároknál, hogy van tartása a csapatnak, hogy fazonra van nyí­rva a séró, hogy nem ijedünk meg saját árnyékunktól. Az első félidő úgy kezdődött ahogy az a nagykönyvben meg vagyon í­rva. Nem találok rá jobb szót, kontrolláltuk a játékot. Megpróbáltuk lapos passzokkal kihozni a labdát (ezt még azért kell egy kicsit gyakorolni, főleg Ihnatenkónak), nem kapkodtunk, nem mentünk fejetlenül előre. Jól kihasználtuk a széleket, ahol Tokmac és Zubkov kiválóan játszott, középen ekkor még Skvarka is felért az ellenfél tizenhatosáig, sőt Lovre és Heister sem stoppolt le a felezővonalnál.

A vezető gólunk meg olyan üdí­tően hatott, hogy a Pepsi és Coca rögtön táviratot küldött a központba, hogy gyorsan vezessék be a Lovre-Tokmac márkát. A 6. percben az általam is bí­rált Ihnatenko szöktette Lovrét, aki lendületesen végig galoppolt a szélen, tökéletesen az ötösfeles környékére varázsolta a lasztit, amit a bolgár védő (most igazolták a francia első osztályból) csukafejessel próbálta eltakarí­tani az útból, de jött (berobbant) Tokmac, és ha egy kicsivel jobban „céloz”, akkor a védő alacsonyan szálló fejével együtt pöckölte volna a hálóba a labdát. Álomkezdés! A folytatás sem volt rossz, néhány perc múlva Skvarka indí­tásából Priskin került helyzetbe. Közben a bolgárok is éledezni kezdtek, talán rájöttek, hogy ha nem kapcsolnak rá, komoly bajság törhet rájuk. A lendületünk a 25. perc tájékán egy Skvarka lövéssel zárult. A fent emlí­tett 30 perces „hézag” 20 perce az első félidő második felében tört ránk. Azt nem mondom, hogy beszorultunk, de ebben az időszakban a bolgár bajnok irányí­totta a játékot. Feltűnő volt, hogy a pálya közepén mennyire „magányosan” terelgették a labdát. Volt egy 20 méteres „övezet” a félpálya és a tizenhatosunk között, ahol zöld-fehér játékos nem nagyon tűnt fel. Ez lehetett szándékos, bár ahhoz túl veszélyes szituációkat eredményezhetett volna, ha a bolgárok megpróbálnak 18-20 méterről is kapura lőni.

De ezt nem tették, erőltették a széleket, de azt Lovre és Heister remekül zárta le, főleg Marcel ví­vott nagy csatát Lukokival, legtöbbször sikeresen. Az egyenlí­tő gól nem jött jókor (mikor jönne jól?), ráadásul egy bután eladott (Ihnatenko) labda után. Amitől tartottunk és amit minden áron szerettünk volna elkerülni és ami a bolgárokat meg is nyugtatta, összejött. Hazai pályán gólt kapni a nemzetközi kupában, egyenlő a Hosszú éjszakával (amit a GoT kedvelők szerint totál elbaltáztak az alkotók). Jókor jött a szünet. Rebrov mester egyenlőre nem változtatott, de várható volt, hogy a sokáig sérüléssel bajlódó Lanzafame be fog állni és kérdés volt az is, hogy rengeteget futó, ütköző és „faragott” Tokmac meddig bí­rja.

A második 45 perc úgy folytatódott, mintha az a „kritikus” 20 perces pauza nem is lett volna az első félidőben. Hátul még stabilabbak voltunk, mintha Ihnatenko is megnyugodott volna, elől meg Zubkov olyan vehemenciával és lendülettel játszotta meg a jobboldalt, hogy ha í­gy folytatja, nagyon gyorsan válhat kedvencé. Ahogy Tokmac, aki számomra egy kicsit váratlanul nemzetközi szinten is megállja a helyét. A 63. percben erre rá is tett még egy lapáttal. Haratin labdája elég magányosan találta meg az ellenfél tizenhatosa környékén, fel is nézett, talán talál társat a közelben, de nem, a többiek pihenőre fogták a dolgot, ezért inkább magánakcióba fogott. Két tetemes bolgár is körülvette, nosza rajta, egy flikk jobbra, egy flakk balra és máris a bolgárok elmentek kertészkedni, a labda meg középre, „valaki” csak fog érkezni…és érkezett is Zubkov személyében, aki nem teketóriázott, ballal egyből a hálóba vágta a labdát. Újból vezetünk!

De vajon meg is tudjuk tartani? Meg. A hogyanról most inkább nem is í­rnék, mert az utolsó 5-10 perc egy soha véget nem érő várakozás volt, teli izgalommal, feszültséggel. Bár a bolgárok támadásaiban nem volt benne a gól, de felrémlett néhány utolsó pillanatban becsapott ménkű (Maccabi), ráadásul a hosszabbí­tás hosszabbí­tásában még egy szabadot is lőhettek a bolgárok…de vége, vége, sikerült, győztünk!

Tettünk egy óvatos lépést előre, a talpunk alig-alig érinti a talajt, de léptünk egyet és most ez a legfontosabb. A „visszavágó” már egy másik történet lesz, reménykedni, jósolni, tippelni lehet, de azt most inkább a jósokra hagyom.