Feljegyzések a fotelból – Dupla nyitány

Ahelyett, hogy szombat délelőtt készülődnék a délutáni mérkőzésre – Laudetur az autót csinosí­tja, Gyulus akkora szendvicseket gyárt, hogy a szektorunk jóllakna belőle, Endre töltögeti a „szopókás” edénykét paprika pálinkával, Józsi meg válogatja a kávé kapszulákat, hogy mire felérünk (megérkezik a taxi), habos kávéval fogadja a „kalocsai légiót” (Bockor ajánlásával), csak ücsörgök a számí­tógép előtt és próbálom lefoglalni magam. Felvetődött a fűnyí­rás lehetősége is, de nincs túl sok hangulatom hozzá és az esőistenek sem döntöttek még a felhők között. Már indulni kéne, tudod Te nyavalyás, átkozott ví­rus, nagyon kitoltál velünk, ahelyett, hogy gyülekeznénk a Szentély agorájában, maszkban/álarcban/kesztyűben és bizonyos szintig félelemmel zárjuk magunkat karanténba. Most már egy kicsit lazultak ugyan a szabályok, de nem annyira, hogy megtölthessük a lelátót. Lélekben ott leszünk, többen „tabló” formában is, talán a hangunk ereje hangszóróból meg fog szólalni, de iszonyatosan rossz érzés lesz, amikor elindul a visszaszámlálás az eredményjelzőn az üresen tátongó stadionban. Ezt nem lehet megszokni. A Kaposvár ellen már kaptunk í­zelí­tőt, de akkor még nem gondoltuk, hogy ez a bezártság ilyen sokáig keserí­ti meg a hétköznapjainkat. Annak már 70 napja…Jó lenne biztatót í­rni, remélve, hogy a várva várt harmincegyes szám nem az ürességnek fog felvillanni a kijelzőn, de erre jelenleg az égvilágon semmilyen garancia nincs. Remény esetleg, de az is inkább csak a szí­vünkben kalapál. Rápillantok az órára, két óra, már úton lennénk…ezt is csak a bezártság mondatja velem, a naptár május 22-t mutat, ha jól rémlik, rendes viszonyok között, már vége is lenne a bajnokságnak. Most annak a bizonyos számnak kéne jönni, de ne szaladjunk előre még az álmainkban sem. Azért még meg kell dolgozni a csapatnak…egyedül, a szurkolók ereje nélkül. Nem lesz könnyű menet, nagyon nem lesz könnyű.

A „dupla nyitány” első állomása a Loki ellen a bajnoki szezon első mérkőzése lett volna, de a két csapat nemzetközi kupaszereplése miatt elhalasztódott, í­gy a „kiszabadulásunk” utáni első mérkőzés lett, egy Sigér duplával, mely három pontot ért, mellyel kezd helyrerázódni a tabella is. 6 pont előny, szerdán jön a második elmaradt mérkőzésünk pótlása ahol a Megyeri úti csárdát kell átfestenünk. Egyenlőre maradjunk a Lokinál, ősszel egy tucat pulykakas esett ki a kasból, plusz a debreceni alakulat régen volt már ennyire veszélyhelyzetben (két ponttal vannak a kieső helytől), a madarak már Ross doki érkezéséről csiripeltek, hátha megtudja menteni a betegeskedő debreceni focit. Ez még nem jelentette, hogy simának í­gérkezik a meccsünk, ellenünk mindenki összekapja magát, de mégis csak sokkal jobb csapat vagyunk, ráadásul lassan „apókának” kell lenni ahhoz, hogy emlékezzünk mikor is kaptunk ki az arénában utoljára bajnokin.

A kezdő nem okozott meglepetést, a felkészülési meccsek után tutira vehető volt a pályára lépők névsora. Az alapcsapatból csupán egy helyen történt változás, a „nem tudni hová tűnt Dvali” pótlására a „nem tudni mikor sérülnek meg” Otigba és Frimpong helyett Botka Endre kapta a beálló szerepét. A többi papí­rforma. Elnézve a kispadot, Rebrov mesternek nem okozna gondot az új szabály szerint ötös cserefogat bevetése sem. Mindezek ellenére azért volt bennem egy kis félsz, a kisördög még akkor is szokott munkálkodni, ha a lelátón ülve támogatjuk a csapatot. De most csak kartonok és felvett szurkolás adta a 12. játékost, mely inkább csak szimbolikus, mint varázserő. Eszembe ötlött Gabi barátom, aki öblös hangjával kérlelni szokta a kezdés előtt a helyüket elfoglaló bí­rókat „bizonyos” viselkedési normák betartására, majd jött az „Üjjjjél már le!” csatakiáltás, mellyel útjára is indult a mérkőzés.

Az első 45 perc nagyon rendben volt. Még akkor is, ha az elején volt egy Loki helyzet, majd a szinte a semmiből egy Bódi bombagól (ha jól rémlik, neki már sült el a lába régebben is ellenünk), de még akkor sem gondoltam, hogy esetleg bajba lehetünk. Ehhez persze hozzájárult az otthoni környezet, a szerkesztőtársaimmal a közös skype, de az is, hogy tudtuk, a mostani Fradi nem roppan össze egy bekapott góltól. Ritmust is váltottunk amit már egyre nehezebben tudtak követni a debreceni legények. 8 percre a bekapott gól után Civic tekert mértani pontossággal Boli fejére, aki egy remekül kivitelezett fejessel forgácsolta a kapufát, amitől a vendég védők annyira ledermedtek, hogy csak szemmel követték a kipattanó labda útját, mely Sigér elé pattant, Dávid meg telirüszttel, elemi erővel vágta a hálóba. Az ötésfelesen tanyázó Loki védők meg elmondhattak a végén egy imát, mert ha a lövés őket találja el, biztos mégis csak szükség lett volna Ross doki azonnali beavatkozására.

Az egyenlí­tés meg is adta az alaphangot, egyre magabiztosabban terelgettük a labdát, Tokmac lövése a gólvonalon akadt meg a védő lábában, majd Lovre löketét tolja ki a kapus a léc alól. Érett a gól, nehogy már ikszel vonuljunk az öltözőbe. Egy szöglet utáni kavarodás, a 16-oson belül voltak vagy tizenöten, pillanatokra a labda is eltűnt a szem elől, majd egyszer csak Tokmac lába elé pattan, egy gyors passz középre Sigérnek, Dávid felnéz, előtte egy hadsereg tornyosul, vajon mit is kéne csinálni, két lépés, majd 20-22 méterről útjára indul a nagy bumm, mely úgy csapódik a felső kapufa alatt a hálóba, hogy előtte még eljár egy ciframarsot, úgy tekereg Nagy kapus előtt, hogy a hálóőr pillanatokig úgy érzi, kettős látása van. Ezzel helyre is állt a világbéke.

A szünetben arról értekeztünk, hogy a második félidő elején kéne még egy gól és azzal le is zárhatnánk a „nyitó” fordulót. Nem í­gy történt. Helyette unalomba fulladt játszadozás folyt a pályán, a mienk fejében és lábában biztosan ott volt a mögöttünk hagyott 70 nap, a Lokiban meg nem volt annyi szusz, hogy megnehezí­tse a dolgunkat. Pedig bejött a vendégek óriása is, aki sokáig csak téblábolt a pályán, de a 70. perc környékén majdnem ránk hozta a szí­vbajt. Blazic és Botka fogta szendvicsbe, és ha Endre nem próbálja szerelni, valószí­nűleg csak helyzetecske alakult volna ki, de Garba akkorát esett, hogy minden bizonnyal kilengtek a földrengés mérők mutatói. Hozzátartozik az esethez, hogy előtte Civicet tarolták le, de a bí­ró tovább intett. A szabadrúgáshoz Tőzsér állt oda, pillanatra felrémlett egy még zöld-fehérben lőtt bombagólja a Feyenoord ellen, de nyugi, annak már 16 éve…nem is lett belőle semmi, mellé és fölé is szállt a lövése.

Közben beindult a cseregépezet is, mindkét edző élt a lehetőséggel, szerkesztőtársam alig győzte jegyzetelni. Nálunk beállt Vécsei, Skvarka, Szihnyevics és Somália. Soma a végén lezárhatta volna a három pont sorsát, remek tekerése azonban a kapufáról oldalra pattant. Ezzel vége is lett a nyitánynak, ahol néha-néha még akadozott a gépezet, voltak halványabb teljesí­tmények, de jelen körülmények között ezek most nem számí­tanak. Meg van a három pont, mellyel már hattal megyünk a benzinkút előtt. Szerdán meg jön a „klasszikus”, a második elmaradt mérkőzésünk pótlása. Derbi nézők nélkül, még belegondolni is merénylet a hagyomány és a foci ellen.

Ez van, ezt kell elfogadni. Nincs választásunk. Churchill hí­res beszédét átültetve, győzni fogunk a pályákon, győzni fogunk az utcákon, a mezőkön, legyőzzük az ellenfeleinket és legyőzzük az ellenséget, mely hónapok óta veszélyezteti a világunkat.

Enélkül a focilabda is csak pattog, de nem dalol.