Pataky Mihály

Pataki Mihály az ősidők magyar labdarúgásának kiemelkedő csillaga, az FTC első klasszis középcsatára, vagy ahogy akkor mondták: centercsatára. Az egykor roppant népszerű „Pityke” labdarúgósportunk kiemelkedő egyéniségei közé tartozik. Elődei általában az áttörő, erőteljes játékstí­lust követték, inkább a befejezésben jeleskedtek. Pataki új utakon járt. A „taktikus”, ésszerű középcsatár-játéknak hazánkban ő volt az úttörője. Finom húzásokkal, jól kiszámí­tott, pontos átadásokkal a támadósor játékát tervszerűen, mesterien irányí­totta. Elsősorban társait igyekezett minél többször helyzetbe hozni. Emellett azonban a kapura maga is nagy veszélyt jelentett, a támadások befejezéséről sem feledkezett meg. Fölényes játékintelligenciája, könnyed, elegáns mozgása itthon és külföldön egyaránt nagy elismerést aratott. Ezt még fokozta szolid, mindig sportszerű magatartásával, amellyel sok hí­vet szerzett a magyar labdarúgásnak.

Pataki 1908-ban a régi Soroksári úti pályán, az FTC ifik között bontogatta a tehetségét. Még 17 éves sem volt, amikor bemutatkozott az első csapatban! Az ifjú csatár bemutatkozásáról a Budapesti Hí­rlap í­gy í­rt:

Az FTC csapatában új csillagként tűnt fel Pataki centercsatázó, aki szép fair játékával, a kapu előtti helyzetek ügyes kihasználásával Koródy méltó helyettesének bizonyult.

(Élete első bajnoki meccsén két gólt szerzett!)

Pityke hamarosan a csapat gólgyárosa lett. Nem csak klubjában, de a válogatottban is ontotta a gólokat. Legemlékezetesebb teljesí­tményét talán 1918. október 6-án, az osztrákok ellen (3:0) nyújtotta. 1912-ben, a cári Oroszország elleni mérkőzésen (9:0), négy gólt helyezett el az ellenfél hálójában.

A Pityke becenevet a II. csapat egyik játékosától, Varga Józseftől kapta, s a jeles csatár még idős korában sem tudta, hogy miért lett belőle „Pityke”? A Pityke név egyébként 1913. áprilisában már az FTC – WSC mérkőzés tudósí­tásában (Sporthí­rlap) is nyomtatásba került:

Az FTC csapatában messze kimagaslott Pityke bravúros játéka! Az első félidő 17. percében Pityke lőtte az FTC első gólját, bravúros dribling után gyönyörűen plasszí­rozott labdával.

Volt Patakinak még egy „legendás” szokása, sokszor játszott fehér cérnakesztyűben. Erről í­gy vallott:

–  Csak akkor láthattak rajtam kesztyűt, ha hűvös, esős időben játszottunk. Védtem ujjaimat, kezeimet, mert hegedülni is nagyon szerettem.

Az igazi szerelem azonban a foci, az FTC volt.

Az első világháború alatt sokáig élt hadifogságban (kereken három év maradt ki a pályafutásából). Tudása itt sem vesztett fényéből. Hazatérése után még egy évtizeden át játszott az élvonalban (közben egyszer profinak állt és ezért közel egy évre eltiltotta a labdarúgó-szövetség). Sok sikeres ferencvárosi és válogatott mérkőzés ünnepelt hőse volt, s mí­g a gólokat százszámra rúgta, az egész csatársor játékát irányí­totta, alakí­totta. Pályafutása vége felé még mindig ünnep volt, amikor a küzdőtérre lépett. Pataki azon játékosaink egyike, aki a profizmus bevezetése után még az amatőr válogatottban is magára húzhatta a cí­meres mezt, mert amatőr játékos maradt a profik között is.

Egy válogatott mérkőzésen majdnem kiállí­tották. A Nemzeti Sport í­rását idézzük:

Patakit a bí­ró ki akarta állí­tani a magyar-osztrák mérkőzésen, mivel kezében tartott egy ceruzát, mellyel időnként kitisztí­totta a sarat a cipőjének stoplijai közül. A bí­ró azt hitte, hogy Pataki az ellenfél boxolására akarja a hegyes eszközt használni …

Most következzék ezekről az 1924-1925-ös évekről egy kis í­zelí­tő, ahogyan  harminc éven felüli Patakiról í­rtak:

A régi nagyszerű Pityke újra bekerül a válogatottba, abba a csapatba, melyben annyi sok dicsőséget szerzett már, de amelyben való részvétel alól annyiszor lemondott. Most mintha régi önbizalma visszatért volna. Klubmeccsein olyan formát árul el állandóan, amilyenre nem is igen emlékezünk. Örömmel üdvözöljük őt a válogatott csapatban, ahol a helye van! Régi legény, van egy tucat éve, hogy először jelentették ki róla: a legintelligensebb magyar csatár. És erre a jelzőre most 1924-ben is ő a legérdemesebb. Okos, nyugodt és végtelenül önzetlen játékos.

Pataki Mihályt a Széchenyi kávéházban, a Fradi tanyáján találjuk. Ha a szerénység szobrát akarnák kőbe faragni, úgy a népszerű Pitykét kellene mintául venni. 32 éves nőtlen, az í­rógépüzlet társtulajdonosa. Komolyság, okosság sugárzik ki szemeiből. Finom, abszolút durvaságmentes játéka mellett ő a technika, az irányí­tás, a művészi futball megtestesí­tője. Ha az egyetemen a futball művészetét tantárgyul iktatnák be, ő lenne a leghivatottabb tanára.

Élete legkedvesebb emléke az osztrákok felett aratott stockholmi 3-0-ás győzelem. Ez volt az olimpiai vigaszdí­j döntője. Ezen a mérkőzésen játszotta Pataki élete legnagyobb formáját és Schlosserrel, Bodnárral együtt, ők hárman osztoztak a gólokon. Mérkőzés után a kis magyar expedí­ció lélekben összeforrva, örömkönnyek között diadalmámorban önkéntelenül még a pályán zendí­tett rá a magyar Himnuszra.

Pataki ismert sárga trikójában edzésre megjelenik a pályán. Valaha ruganyosabb volt a mozgása, fürgébb a lépte, de a szeme tüze most is a régi Pitykéé. Jobbal, ballal emelgeti a labdát, majd le-fel vezeti végig a pályán. Csendesen, egyedül. Senki sem jön még, hogy társa legyen. Jöhetnek-e egyáltalán Pityke társai? Borbás, Schlosser az egyik oldalon, Koródy, Weisz, Tóth a másikon, Weinber, Bródy, Gorszky, Payer, Rumbold … Mind-mind a távolba vesző nevek. Mindegyik viselője a zöld-fehérek legendás dicsőségének egykori részese. Mintha nagyon régen lett volna, mintha minden megfakult volna, elkopott volna azóta, mint a pálya gyepe, mint Pityke trikója. S úgy tűnik fel, amint végig poroszkál a labdával a pályán, hogy az elhagyott, elárvult center idézi a régi idők emlékét.

FTC – MTK, Pataki a levegőben

Pataki még játszott az FTC utolsó amatőr bajnokcsapatában, majd az első profi gárdában is, de amatőrként. Játékáért nem pénzt, csak egy ezüst sétapálcát kapott… Azután elérkezett a búcsú. 1928-tól már visszavonult az aktí­v játéktól a közkedvelt csatár, de a Fraditól és a focitól nem! Pataki nagy elméleti tudásával segí­tette a Ferencváros edzőit, s a háttérből a csapat sikereinek egyik fő irányí­tója volt egészen 1944-ig. 1930-ban, három mérkőzésen át a szövetségi kapitány tisztségét is betöltötte. Nála volt először válogatott Táncos Mihály.

Pataki a Fradinál szinte mindén szakmai kérdésben szabad kezet kapott. A labdarúgók elnökével, Mailinger Bélával hosszú-hosszú éveken át nagyszerűen megértve dolgoztak, barátságuk a sí­rig tartott.

A következő sorokat 83 évesen í­rta egy szurkolónak, aki lakásán egy aláí­rásért felkereste:

– Ma is őrzöm még fiatal éveimnek legszebb emlékét. Benned is felismerni véltem e nemes érzelmeket, mikor az FTC-ről és a labdarúgásról beszéltünk. Erősödj, gazdagodj tovább is, a hűséggel járó jóleső érzésekkel. Amikor majd megöregszel és magadra fogsz maradni, amikor már nem csak jövőd, de jelened sem lesz már, csupán múltad szép emlékeivel fogsz vigasztalódni, ez hoz majd szürkülő napjaidnak némi kis örömet.

Nagy Béla 1977 tavaszán készí­tett egy interjút Pataki Mihállyal. Ebből dézzük a következő sorokat:

 

(balról-jobbra): Schwing János, Pataki Mihályné (szül: Flodung Katalin), Pataki Mihály (fotó: Schwing József gyűjteményéből)

– Az Üllői úti pályához ezer szállal kötődtem, itt voltam fiatal, igazgatói engedéllyel játszó kisdiák, itt voltam ünnepelt középcsatár, majd csapatkapitány, itt voltam minden itt játszódott le szinte az életem. Amikor visszavonultam az aktí­v játéktól, sportigazgató, szakmai és szellemi irányí­tó kellett,  s a drága Mailinger Béla bácsi hí­vószavának nem lehetett ellenállni, maradtam tovább a zöld-fehér családban. Amatőr sportolóként, vezetőként összesen 37 évet töltöttem szeretett egyesületemben! Minden perc, minden mérkőzés ünnep volt, amit a zöld-fehér mezben tölthettem, de a válogatott találkozók előtti pillanatokra ma is meghatódva emlékezem. Amikor a Himnuszt hallgattuk, mindig könnyeztem. Szüleim határtalan hazaszeretetre neveltek, az 1848-as eszmék családunkban szentnek számí­tottak.

– Pityke bácsi szülei rendszeresen kijártak az Üllői úti mérkőzésekre ?
– Tudom, szinte hihetetlen, de apám egyetlen meccsre sem jött ki, drága édesanyám is mindössze kétszer volt kinn az Üllői úton, hogy megnézze a fiát. Pedig nagyon büszkék voltak rám, s mindent megadtak a boldogulásomhoz; sportszeretetemet is megértették. Évekig hegedülni is taní­ttattak. De én már akkor is csak a Fradiért és a fociért rajongtam látástól vakulásig. Szinte megszállott voltam. Azért, hogy az Üllői útra mehessek, hogy játszhassam, mindent megtettem. Egy példa: 1918 őszén ezredemmel Kecskemétre rendeltek. A jószí­vű (és valószí­nűleg Fradista) parancsnok azonban minden hétvégére kimenőt adott. Még az akkori borzasztó utazási körülmények ellenére is a Franzstadtba igyekeztem. Ha máshol nem volt hely, leültem a vonatok lépcsőjére, vagy felmásztam a vagonok tetejére, de utaztam, hogy időre hazaérjek, haza az Üllői útra.

1977-ben, az FTC 1000. Üllői úti mérkőzésén Pataki is helyet foglalt a lelátón. Ellátogatott az Üllői útra és az FTC – Békéscsaba mérkőzés előtt Harót János, az FTC elnöke tűzte fel kabátjára a klub aranyjelvényét. Könnyezve, csendesen csak ennyit mondott: – Köszönöm elnök úr! – Azután együtt (szerk: Nagy Béla) végignéztük a mérkőzést (nyilvánosan ünnepelni nem engedte magát…), majd elbúcsúztunk. Akkor még nem tudtam, hogy örökre. Többé már nem jöhetett az Üllői útra.

Egyik utolsó levelében ezt í­rta:

 

Pataki Mihályt köszönti a Baráti Kör. Z. Horváth Gyula, Pethő Zoltán, dr. Papácsy Ervin 1977 októberében (fotó: Pethő Zoltán gyűjteményéből)

– Szí­vesen emlékezem napsugaras gyermekkorom éveire, a futballra, az FTC-re, a magyar labdarúgó sportra, amelynek 37 évig álltam szolgálatában. Amikor azonban örömteli álmodozásomból felébredek, kissé keserű szájí­zzel veszem tudomásul, hogy az idő eljárt felettem, és életútjának végét járja már a vén csatár. Jóban, rosszban, örökké támogassátok, szeressétek a zöld-fehér szí­neket, szeressétek a drága FTC-t!

Pityke bácsi 1927. novemberében vonult vissza a játéktól, s pontosan ötven évvel később, életútjának is végére ért a vén csatár.

(Nagy Béla, Antal Zoltán és Hoffer József í­rásainak felhasználásával)