Ombódi Imre

A negyvenes évek elején került a Ferencvároshoz. 1948-ig játszott az ifiben, több bajnokcsapat tagja is volt. Ezt egy év követte a tartalékok között, majd 1950 tavaszán a nagycsapatban is bemutatkozott, ahol 1958 nyaráig szerepelt. Dékány dr. és Dalnoki mellett Ombódi volt a harmadik olyan ferencvárosi játékos, aki végigfocizta az ÉDOSZ, majd a Kinizsi korszakot.

A klub történetének egyik hí­res Jolly Joker játékosa volt.

– Valóban illik rám az elnevezés, hiszen kapus kivételével minden poszton játszottam.

Ötödikes gimnazistaként, egy kis csalafintasággal kerültem a Fradihoz. Akkoriban ugyanis csak külön engedéllyel lehetett átigazolni, és ezért az igazgatót egy állandó pályabelépővel rávették az FTC vezetői, hogy diák létemre az ificsapatban játszhassam. Egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy a Sárosi Gyurka cipőjét nekem kellett a meccsen kitágí­tani. Csak abban léphettem pályára. Olyan büszke voltam, hogy észre sem vettem, a lábamat teljesen feltörte az új cipő… De megérte, ott ragadtam a Fradinál és sok éven át hűséggel szolgáltam. Igaz, rövid időre a BEAC-ban is kellett játszanom, hiszen beiratkoztam a jogi egyetemre. Édesapám halála után a 200 forintos ösztöndí­j kevés volt a család megélhetéséhez, abbahagytam tanulmányaimat és visszatértem álmaim pályájára az Üllői útra.

1950-ben a sérült Kéri helyére hirtelen kerültem be a bajnoki pontokért Dorogon játszó csapatba. Játszottam mindig ott, ahol szükség volt rám. Igazán a hátsó sorokban éreztem jól magam. Ha hátvédet játszottam, előszeretettel szaladtam fel a szélen. Emiatt azzal vádoltak, hogy könnyelmű vagyok. Amit akkor hibának tartottak, évekkel később erénynek számí­tott. A felfutó hátvédek klasszikusaként Fachettit emlí­tik. Pedig én évtizednyire előbb már í­gy játszottam. Kiabáltak is eleget: „Csudina” ne fuss annyira előre. Egyébként a Csudina becenevet Csanádi Feritől kaptam.

Egy edzőmeccsen kérte tőlem a labdát, én azonban másik játékosra figyeltem. Többször szólt, végül megunta és elkiáltotta magát:

– Csudina, add ide a labdát!

Annyira meglepődtem a megszólí­táson, hogy rögtön adtam a labdát…. Egyéb se kellett a közönségnek – elkezdték ők is Csudina! Csudina! így ragadt rajtam a hí­res orosz atlétanő, a nem éppen szépségéről hí­res sportoló neve… Attól kezdve még a postás is Csudinának szólí­tott, sőt később még az unokám is Csudinak nevezett.

Szellemes, könnyed játéka sokszor ragadtatta tapsra a nézőket. A taps 31 éves korára elhalkult, az idősnek kikiáltott futballista kényszerű búcsút vett az Üllői úttól. Bár az Egyetértésben rúgta tovább a labdát, szí­vében mindörökké fradista maradt. Ami pedig az elmaradt nagyválogatottságot illeti, nos ahhoz is karnyújtásnyira volt, az aranycsapattal készült, de csak a közös edzőtáborozásokig vitte. Az ötvenes években az Üllői útról érkezőknek nem szí­vesen adtak játéklehetőséget… Az akkori idők fradistáinak a B-válogatott jelentette a B-listát…

(Nagy Béla í­rásainak felhasználásával)