Szabó László
Óriási tehetségnek számított, fényes jövőt jósoltak neki. A Bozsik utódaként emlegetett tehetség aztán korai búcsúra kényszerült.
Pedig szépen kezdődött minden: Tizenhat évesen az ifi centere, 1953-ban már az első csapat fedezete. A Kinizsi felnőtt csapatában meccsről meccsre remekel. ’53-ban annak az UEFA-torna győztes magyar ifi válogatottnak volt a stabil tagja, amely kapott gól nélkül nyerte a fiatalok – nyugodtan mondhatjuk – akkori világbajnokságát! És szintén ifistaként Sebes Gusztáv az aranycsapat mellé veszi és a válogatott edzőmérkőzéseken Puskásékkal szerepelteti.
Négyszer már a B-válogatottban is pályára lép és az utánpótlás nagy reménységei között tartják számon. A nagyválogatottság karnyújtásnyira, amikor egy utánpótlás válogatott találkozón véget érnek álmai: olyan súlyos sérülést szenved, hogy nincs folytatása szép reményű pályájának.
– Igen, a franciák elleni meccsen tulajdonképpen a nagy álmaim szertefoszlottak. Nemhogy sokszoros válogatott nem lett belőlem, de futballistaként sem sokat értem már, amikor elhagytam az MTK-pályát. Pontosabban, amikor elvitt onnan a mentő.
Az én drámám szinte egy pillanat alatt lejátszódott. Összefutottam egy francia játékossal, egy reccsenés, és vége … Szétment a térdem, s ezzel tulajdonképpen befejeződött számomra az igazi futball. Nagy balszerencsém volt, tulajdonképpen az a francia srác nem tehetett a dologról. Be is jött hozzám a kórházba, ott ült edzőjével együtt az ágyam szélén, és folytak a könnyei. Én meg vigasztaltam, hogy ne féljen, nincs olyan nagy baj, s majd szép lassan felépülök. Mert akkor még én is reménykedtem. Hittem, hogy meggyógyulok, hogy teljesen rendbe jön a lábam. Tévedtem …
Nyolc hónap után ugyan újra pályára léptem. Az is lehet, hogy ezt is elsiettem. Pedig, hogy mondta Szusza Feri akkor, hogy ide figyelj Laci, egy évig nehogy játsszál … De én meg azt szerettem volna, hogy minél előbb visszanyerjem a régi formám. Egy felkészülési meccset játszottunk a Ganz Villamossági csapat ellen. Bár az ellenfél edzője külön is felhívta játékosai figyelmét, hogy vigyázzanak rám, mert még érzékeny a fájós térdem, az egyik srác nyújtott lábbal lépett oda egy összecsapásnál. Rá a másik térdemre. Mentem is mindjárt vissza a kórházba, ugyanarra az ágyra, ahol korábban feküdtem. Nos, akkor ott már nem nagyon hittem, hogy valaha elérhetem futball vágyaimat … És amikor a Fradi B-közép szurkolóinak delegációja bejött meglátogatni, hiába biztatott vezérük, a legendás Krampusz, én már nem hittem a csodában.
1956 decemberében még elvittek a jugoszláviai portyára, még játszottam a Radnicski, a Szarajevó válogatott és az FC Szarajevó elleni meccsen. Immár nem Kinizsi, hanem szépséges Fradi-mezben …
Ez volt a hattyúdalom. Ötvenkilencben huszonöt éves koromban (!) elmentem a Fradiból. Gondolható, hogy mit éreztem akkor, amikor utoljára betettem magam mögött az öltöző ajtaját. Folytak a könnyeim …
– Ha kilátogatsz a Fradi-meccsekre, megismernek még a szurkolók?
– Talán az öregebbek igen, de a mai fiataloknak még a nevem sem mond semmit. Volt egy ember, aki időnként megismertette velük a futball múltamat. Arany barátom, a Kalap, a fruttiárus, aki sajnos itthagyott bennünket. Ő nem egyszer elkiabálta magát árusítás közben a lelátón.
„Tudjátok ti fradisták, hogy ki ez az ember? Ő lett volna Bozsik után a legnagyobb magyar fedezet…”
– és mutogatott rám. A fiatalok meg csak ültek és néztek. Talán igazából nem is hitték, hogy én voltam az a nagy sztárjelölt.
Ez a peches klasszis, nos az ezredfordulóra – szerencsés lett… Hogy miért? A Fradi válogatott játékosai között köszönthetjük! Az MLSZ ugyanis az 1956. február 23-i Bejrutban rendezett Libanon – Budapest válogatott mérkőzést hivatalos, országok közötti meccsnek könyvelte el! És ugye azon, az akkor még makkegészséges Szabó Laci is szerepelt! „Bozsik helyett a 60. percben Szabó lépett pályára” írták a tudósításban, és így Szabó László 30 percet játszott a magyar válogatott címeres mezében! 44 év után így lesz valaki válogatott labdarúgó …
(Nagy Béla írásainak felhasználásával)
Kérném hozzászólásom kiegésziteni! Az a gombfoci csapat katonaságom alatt az enyészeté lett.
Szeretném az összeállitást megismételni, mert a fenti hiányos. Kapuban: Gulyás Géza.Jobbhátvéd:
Ombódi Imre, Középhátvéd: Kispéter Mihály. Balhátvéd: Dalnoki Jenő. Jobbfedezet: SZABÓ LÁSZLÓ
Balfedezet: Dékány Ferenc. Jobbszélső:Kertész Tamás. Jobbössszejötő:Orosz Pál.Középcsatár:
Láng Károly. Balösszekötő: Vilezsál Oszkár. Balszélső: Fenyvesi Máté. Ime ez volt mindig-a mai
napig az ÉN kedvenc csapatom-és maradnak mindörökké! Köszönöm .
Vidékről-Martonvásár- kifejezetten miatta jártam fel. Volt egy gomfoci csapatom (Gulyás-Ombódi,
Kispéter,Dalnoki-Kertész,Orosz,Láng,Vilezsál,Fenyvesi) abban Ő volt a csk.számomra. Imádtam a
játékát,példaképemnek tekintettem.Nagyon jó játékos volt, 1955.-ben azon a bizonyos franciák
elleni U-válogatott meccsen, meggyőződésem-szándékos,brutális belemenés áldozata lett, mert
már előtt is rugták-vágták!Soha nem épült fel. Korán kezdte sérülése után a játékot,rásérült és
ezzel a magyar futball óriási tehetsége távozott a pályákról. Isten megadta azt a lehetőséget
hogy mint egy másik csapat kapitánya találkoztam vele pályán a Zuglói Danubia ellen BLSZ. meccsen-mint csapatkapitányok! 1964.et irtak. Akkor is viselte a gumi térdvédőt!!! Esküszöm:
mikor választottunk térfelet hullottak a könnyeim.A mindenem volt, az emlékek törtek elő……..
Páratlan pechsorozat: Rudas Feri. Szabó Laci, Császár: mindegyikük idejekorán kényszerült abbahagyni a játékot.
Közülük csk FLÓRIT láthattam játszani, de MINDHÁRMÓJUK ELŐTT NAGYON SŠ°RŠ° KALAPEMELÉS !
Csak olvastam róla, hogy mekkora tehetség volt. Sajnos, a sportorvoslás a maihoz képest „kőkorszaki” volt, de intő jel a mai napig minden fiatal tehetségnek, hogy egy akármilyen tehetséges sportoló minden álmát összetörheti egyetlen rossz mozdulat, tehát a sportpályafutás mellé mindig kell egy „b” terv.
A XIV. kerületi „Törökőri” grundon nagyon sokat fociztunk együtt gyerekkorunkban. Nagyon sok tehetséges fiatal volt abban az időben a negyedünkben. De mindenki tudta, hogy a Szabó Laci, (mi Ladornak hívtuk), válogatott lesz. Ő volt a legjobb. Ott volt még a „Kis Matesz” is, aki szintén nagyon jó volt, és válogatott lett.
Megemelte a szívemet, hogy van még valaki, aki ilyen precízen emlékszik Törökőrre, a grundra, a remek futballistákra. Valóban Ladornak hívta mindenki Szabó Lacit, akivel én még rongylabdával passzolgattam a Gizella úti járdán. Csodálatos futballista volt, láttam a Fradi öregfiúkban is, meg különben is, apám gyerekkori barátja volt, együtt nőttek fel Törökőrön, akárcsak Kalappal, a legendás fruttárussal, Mathesz Imrével és a többiekkel. Szabó néni, Laci anyukája kente a zsíros kenyeret nekik a foci után, s hogy mennyire ragaszkodott Törökőrhöz, élete végéig a Várna utcai borozó volt a törzshelye. Nagyon örülök, hogy ismerhettem,azt meg látni kellett volna, hogy mennyire örült, amikor évekkel ez előtt kivittem az Üllői útra, még természetesen a régi stadionba, s milyen örömmel fogadták. Imádta a Ferencvárost, nem véletlenül csendült fel a temetésén is a Fradi induló. Isten vigyázzon Rá, és a Ferencvárosra is!
A 90-es évek elején több évig dolgoztam vele, nagyszerű embert ismertem meg benne, mindig nagyon sokat mesélt a fociról, az Aranycsapatrol meg a Fradirol,sajnos hogy a karrierje akkor vegeszakadt, egy nagy tehetséget vesztett el az ország.
Ilyen csodálatos irányító fedezetet (ma >középpályásnak< mondják) azóta sem láttam. Pedig játszott nálunk azóta egy Ebedli Zoli is…
A franciák azon a bizonyos U-meccsen szándékosan rámentek… Manapság valószínűleg rendbe lehetne hozni a lábát (lásd Lipcsei Peti), de akkor még nem tudták… A jugoszláv túrára már csak valójában azért vitték ki, hogy elmondhassa: játszott Fradi-mezben.
Istenem, nekem az 56-os gombfoci csapatomban még Szabó – Dékány fedezetpárom volt nagyon sokáig…!