Bejárta a világot, de otthon érzi magát a legjobban

Marek Heinz (Fotó: NS)

– Magyarul is tudna már interjút adni?
– Nem, az nem menne. Egy keveset már értek magyarul, mondjuk úgy, hogy az alapokat, de nagyon nehéz a magyar nyelv, hihetetlenül nehéz. A magánhangzók és a mássalhangzók is valahogy másképp hangzanak, mint a csehben… Kegyetlenül bonyolult nyelv, ezért nem is nagyon igyekszem megtanulni. Persze ha valaki mond valami érdekes szót, akkor viccből megpróbálom elismételni.

– Az újságokból megért már valamit, vagy csak a képeket nézegeti?
– Csehországban sem nagyon figyeltem a sajtót, lusta vagyok olvasni, inkább tévét nézek. Itt meg aztán végképp nem veszek a kezembe újságot, úgysem értem.

– Nemrég azt nyilatkozta, nem érti, miért bí­rálják olyan sokan a magyar bajnokság szí­nvonalát.
– Szerintem egyáltalán nem olyan rossz ez a liga. Ami komoly hátrányt jelent, az a stadionok állapota, ami vélhetően a nézőszámot is befolyásolja. A foci viszont egész jó, sok gól esik, mindkét kapu előtt sok helyzet adódik. A csapatok támadó szellemben futballoznak, általában nyí­lt a játék.

– Meglepte valami az NB I-ben?
– A bí­rók. A játékvezetés a magyar futball egyik leggyengébb láncszeme. Az angol bajnokság nem a legjobb a világon, de ott a bí­rók nem tördelik a játékot. Az alattomos szabálytalanságokat azonnal lappal büntetik, de a szokványos test a test elleni párharcokat tovább engedik. Magyarországon elég egy kicsit hozzáérni az ellenfélhez, és máris fúj a bí­ró. Ez nem tesz jót a játéknak.

– A Fradi honlapjának adott nyilatkozatában az Újpest elleni meccset a Fenerbahce–Galatasaray derbihez hasonlí­totta. Nem túlzás ez egy kicsit?
– A két rangadót nem lehet összehasonlí­tani. Egy budapesti, csehül is beszélő ismerősöm ugyan sokat mesélt a Fradi–Újpest múltjáról, már tudom, hogy politikai háttere is van a két csapat rivalizálásának – erről korábban nem hallottam. De egy Fenerbahce–Galatasaray meccs valami egészen más. Az valami hihetetlen, óriási élmény.

– Csehországon kí­vül futballozott Németországban, Törökországban, Franciaországban és Ausztriában is, most Magyarországon légióskodik. Melyik bajnokságban érezte magát a legjobban?
– Sosem titkoltam, hogy nekem otthon a legjobb. Az otthon az otthon, ott vagyok elégedett. Olomoucban nőttem fel, mindig arról álmodtam, hogy a Sigmában fogok játszani, de aztán úgy alakult a pályafutásom, hogy karrierem legjobb szezonját a Baní­k Ostravában éltem át. Bajnokok lettünk, én gólkirály lettem, fantasztikus év volt.

– Ekkorra már németországi tapasztalatai is voltak, hiszen fiatalon, 23 évesen kikerült Hamburgba.
– Nagyon jól játszottam, pályára léptem a BL-selejtezőben, kiharcoltuk a BL-részvétel jogát, a legjobb játékosnak választottak… De egy hónappal azután, hogy Hamburgba kerültem, jött a sydneyi olimpia. Nem akartam menni. Karel Brückner, aki még Olomoucból ismert, és akkor az olimpiai csapatot irányí­totta, naponta kétszer felhí­vott, hogy elmondja, nagyon szeretné, ha ott lennék, én pedig rendre azt válaszoltam, nem akarok menni. Még csak rövid ideje voltam Hamburgban, arra lett volna szükségem, hogy ott minél többet játsszak. Ha nem vagyok ott annyira új, egy percig sem hezitáltam volna, hiszen számomra mindig megtiszteltetés volt a válogatottban játszani, de ez az olimpia egyszerűen rosszkor jött. Végül mégis hagytam magam rábeszélni, elmentem Sydneybe. Egy hónappal később szörnyen fáradtan tértem vissza Hamburgba. Nem tudtam visszanyerni a korábbi formámat, olyan volt, mintha kicseréltek volna, mintha nem is én lettem volna.

– Ha még egyszer dönthetne, inkább kihagyná az ötkarikás játékokat?
– Én eleve nem akartam menni. Másrészt nagy élmény volt az olimpia, ami keveseknek adatik meg. Csak az időzí­tés volt szerencsétlen. Amí­g Ausztráliában voltam, játszottunk a Juventus, a La Coruna és a Panathinaikosz ellen is, ezekről én lemaradtam, és utána képtelen voltam felvenni a ritmust. Ha játszottam is, nem voltam kezdő, éreztem, hogy valami megváltozott. Ráadásul később az osztrák Kurt Jara személyében új edző jött a klubhoz, akit soha nem fogok elfelejteni… Nem igazán jöttünk ki, hogy finoman fogalmazzak. Nem akartam már Hamburgban maradni. Bielefeldbe kerültem vendégjátékra, de ott az edző azonnal kijelentette: az első négy-öt meccsen biztosan nem fogok játszani, mert először meg kell ismerkednem a csapattal. Megbetegedtem, a csapatnak nem ment, a kiesés ellen harcoltunk, a játékostársaim pedig folyamatosan éreztették velem, hogy nekem úgyis mindegy, mi lesz a Bielefelddel, hiszen Hamburgba visszatérve európai kupákban játszhatok majd. Ekkor elegem lett, azt mondtam, inkább hazamegyek.

– Ez végül jó döntésnek bizonyult.
– Nagyszerű év volt, szí­vesen emlékszem vissza rá. Nemcsak a klubsikerekre, hanem a 2004-es Eb-re is. Ismét önmagam voltam, jól éreztem magam… Szép volt, na.

– A 2004-es Eb-n a csehek játszották a legszebb focit, mégis a görögöké lett a trófea…
– Abban a szerencsétlen, görögök elleni elődöntőben jobbak voltunk, voltak helyzeteink, kapufát lőttünk… Aztán jött egy szöglet, és kaptunk belőle egy fura gólt, amivel kiestünk. Úgy érzem, mi az elődöntőnél többre voltunk hivatottak. Viszont í­gy is felejthetetlen élmény marad Portugália, nemcsak a meccsek, hanem a hangulat miatt is. Edzésre menet például a portugál buszsofőrünk azonnal betette a cd-lejátszóba Daniel Landa lemezét, az út mentén öreg nénikék integettek cseh zászlóval… A tengeri levegő, a napsütés, az a fantasztikus összetartás a csapaton belül… Ma is élénken emlékszem minden részletre, olyan nagyszerű volt.

– A cseh válogatottól sokat vártak a 2006-os vb-n is, mégsem tudta megismételni a két évvel korábbi nagyszerű teljesí­tményét. Miért?
– Portugália egzotikus helyszí­n volt számunkra, és ez valahogy az egész csapatot összefogta. Németország viszont ott van rögtön a szomszédban, végig olyan érzésünk volt, mintha nem is mentünk volna sehová. Ha máshol rendezik azt a vb-t, lehet, hogy sokkal jobban szerepelünk. Persze el kell ismernem, hogy a csapat nem jól oldotta meg a Ghána elleni meccset. Az volt a második mérkőzésünk a csoportban, azon múlt minden, és mi elrontottuk.

– Hogyan látja a jelenlegi cseh nemzeti csapatot?
– Fiatal gárda. Nem figyelem annyira a válogatottat, de szerintem néhány évbe beletelik, amí­g összeérnek. Addig türelmesnek kell lenni velük

– A Litvániától elszenvedett hazai vereséget sem tartja tragédiának?
– Nem láttam azt a meccset, de többekkel beszéltem róla, és azt mondták, a fiúk igyekeztek, de taktikailag szörnyen játszott a csapat. Ha még Brückner lenne az edző, simán a pontrúgásokkal legyőzte volna a litvánokat. Neki átgondolt rendszere volt a rögzí­tett szituációkra, ez mindig is az erősségünk volt. A mai futballban nagyon sok múlik a pontrúgásokon, sokszor azokon dőlnek el a meccsek.

– Annak idején gyakran ugratták, nem Brückner-e az apja, mert a fizikai hasonlóság mellett nagyon jól meg is értették egymást.
– A fiatalkori képei alapján tényleg hasonlí­tunk, sokat nevettem is ezen. Gyakran előhozták ezt az apaság-dolgot a csapattársak és a haverok is, hát mit tehettem volna? Röhögtem egy jót rajta. Tény viszont, hogy amikor 17-18 évesen felkerültem az olomouci első csapatba Brücknerhez, sokszor csóváltam a fejem a taktikai felkészí­tés közben, hogy mekkora sületlenségeket beszél ez az ember. Egyáltalán nem értettem. Most viszont már, sok év elteltével látom, hogy Brückner kiváló edző. Le a kalappal a szakértelme előtt. Rendkí­vül nagy tudású ember, akit nagyon tisztelek.

– Az edzők közül ő volt önre a legnagyobb hatással?
– Mindenképpen. Egy külső megfigyelő talán morcos öregembernek látta, de valójában nagyon kellemes társaság. Csak a futballra gondol, mindig azon jár az esze, mérhetetlenül tisztelem és felnézek rá. Egyike a legnagyobb edzőknek.

– A 2004-es Eb után visszatért Németországba, és a Mönchengladbach játékosa lett.
– Nem szí­vesen mentem. A menedzserem – akit utána egyébként rögtön kirúgtam – mindenáron a Mönchengladbachba tuszkolt engem, holott a korábbi tapasztalataim fényében nem akartam visszamenni Németországba. Csakhogy egy idő után a Baní­k is kezdett nyomást gyakorolni rám, a feleségem is azt mondta, hogy nem bánná, ha oda igazolnék… így hát a Mönchengladbachban folytattam, pedig nagyon nem akartam.

– Miért ment akkor mégis oda? Nem volt más ajánlata?
– A menedzserem elhallgatta előlem a többi ajánlatot. Csak akkor szereztem róluk tudomást, amikor már aláí­rtam a Gladbachhoz. Érdeklődött például irántam a Sporting, ami nagyszerű lett volna, mert az Eb-n nagyon jól éreztem magam Lisszabonban, és szí­vesen ott maradtam volna. De hát el sem jutott hozzám a hí­r, hogy szeretnének leigazolni. A Baní­kkal BL-selejtezőt játszottunk a Leverkusen ellen, az első mérkőzést 4:0-ra elvesztettük, s akkor már a klubnak is az volt az érdeke, hogy valahová eladjon, és pénzt kapjon értem. Két oldalról éreztem a nyomást, nem nagyon volt választásom. A futball üzlet, a pénz diktál.

– Mönchengladbachban egy évet töltött, aztán a Galatasarayba igazolt.
– Eleinte oda sem akartam menni. Féltem. Nem sokat tudtam Törökországról, rossz véleménnyel voltam róla. Nem tartottam biztonságosnak az országot, amí­g edzésen voltam, folyton a családomért aggódtam. így utólag visszanézve mégis úgy látom, szerettem Isztambult, kicsit hiányzik is. Gyönyörű a város, jó szí­nvonalú a bajnokság, azt akkor nem is értékeltem eléggé. Nem tudtam felszabadultan játszani, nem tudtam a futballra koncentrálni, mert féltettem a családom. Most már látom, hogy semmi okom nem volt erre, csak saját magamnak nehezí­tettem meg az életet, s valószí­nűleg ezért is nem tudtam Törökországban befutni. Nem akarom senkire sem hárí­tani a felelősséget, erről csakis én tehetek. Engedtem a megalapozatlan félelmeimnek, nem voltam magabiztos, csak akkor oldódtam fel, amikor éppen itthon voltam a családdal. Nem kellett volna ennyire aggódnom, teljesen felesleges volt, és nagyon ráfizettem.

– Ezután Franciaországban próbált szerencsét.
– De a Saint-Étienne-ben sem jöttek össze igazán a dolgok. Ott két klubelnök van, az egyik Saint-Étienne-ből, a másik Párizsból, s nekik nagyon ritkán egyezik a véleményük. Ivan Hašek volt ott az edző, de a párizsi klubelnök nagyon ingatta alatta a kispadot… Amikor elbocsátották, tudtam, hogy én leszek a következő, ezt pedig nem akartam megvárni, magamtól távoztam. A szurkolók szerettek, próbáltak közbenjárni az érdekemben, de hiába, nekem is elegem lett a klubvezetés hozzáállásából. Bejelentkezett értem a Nantes, én pedig azt mondtam: maradok még akkor Franciaországban. Szerettem volna már hazajönni, tulajdonképpen folyamatosan haza akartam jönni, de úgy voltam vele, hogy haza mindig hazajöhet az ember. Ám Nantes-ban sem éreztem igazán jól magam.

– Mi volt a gond?
– Én Csehországban szeretek lenni, nekem hiányzik az otthon. Elmentem Nantes-ba, mert í­géretesen hangzott, hogy a feljutásért akarnak játszani, és hogy azon a poszton játszhatok, amelyiken a legjobban szeretek, de aztán kiderült, hogy nem is az edző akart a csapatba, hanem a klubelnök, aki kiadta az ukázt az edzőnek, hogy játszanom kell… Ez rosszulesett. Engem zavar, ha egy edzőnek nincs saját véleménye.

– A csehországi visszatérése mégsem úgy sikerült, ahogy remélte. A cseh sajtó a legelhibázottabb átigazolások között emlegeti, hogy Nantes-ból Brünnbe szerződött.
– Nem érdekel, mit í­rnak az újságok, de ez tényleg ballépés volt. Amí­g Uličný volt az edző, addig működtek a dolgok. Nem játszottunk rosszul, csak nem tudtunk gólokat lőni. Ha belőttem volna a helyzeteimet, tovább maradhatott volna az edző, de í­gy Beránek váltotta, aki mindent szét… Hogy mondják ezt szépen? Szóval mindent felforgatott, a csapat azóta se tért magához ebből… Megint külföldre kerültem, ezúttal az osztrák Kapfenbergbe. Ott végre jól éreztem magam, de nem hosszabbí­tották meg a szerződésem – nem volt rám pénze a klubnak. Megmondták nyí­ltan, hogy a fiatalokra fognak épí­teni, én pedig megköszöntem nekik a lehetőséget, hogy addig is náluk játszhattam.

– Megörült a Ferencváros ajánlatának?
– Mehettem volna Ciprusra, hí­vtak Amerikába is, de nekem már annyira, de annyira elegem volt a sok utazásból… Ezután jelentkezett a Ferencváros, eljöttem körülnézni, és itt ragadtam. Nagyon elégedett vagyok.

– A családja otthon maradt Olomoucban. A focin kí­vül mivel tölti az idejét Budapesten?
– Edzek, alszom, kimegyünk a fiúkkal kávéra… Egyszer voltam golfozni, most pedig éppen egy hokis társasággal próbálom felvenni a kapcsolatot. Ha összejön, akkor elhozom a korcsolyámat, és eljárogatok velük hokizni.

(Bőd Titanilla – Új szó)