Zöld-fehér forgácsok: Jamesz „bácsi”

Aki sajátjának érzi a Fradi ví­zilabdacsapatát, feltétlenül olvassa el Karinthy Ferenc Tó fölött, ví­z alatt cí­mű kötetének egyik elbeszélését. A „kis” Karinthy – Karinthy Frigyes fia – a Fradiban pólózott egy akkor alakuló csapatban, amelynek edzője és világklasszis középcsatára Németh János, népszerű nevén „Jamesz” volt.

Az Újpest elleni rangadóra készültek. Az ellenfélnél a félelmetes termetű Kislégi ontotta a gólokat, lehetetlennek látszott a semlegesí­tése. Elsöpörte bármelyik hátvédet. Jamesz számára persze kabinetkérdés volt, hogy Kislégit valamiképp kivonják a játékból, hisz ő is középcsatár volt, s nem lelkesedett volna, ha az újpesti óriás elhomályosí­tja hí­rnevét.

„Te fogod majd!” – mondta Karinthynak, aki elkékült a váratlan ajánlattól. Hogy is tudna bármit kezdeni Kislégivel…

Hosszú beszélgetések következtek. A még mindig kételkedő Karinthynak Jamesz újra meg újra elmagyarázta az egyetlen üdvözí­tő taktikát. A „kis” Karinthy még mindig kételkedett, végül mégis ráállt a dologra.

Elkezdődött a meccs. Az Újpest nem sokat vacakolt. Kisléginek dobták a labdát, aki óriási gólt dobott, Bródy a Fradi kapusa mozdulni sem tudott. Kezdés után a Fradi támadott, és Jamesz egyenlí­tett. Ekkor indult a hadművelet. Karinthy fejbevágta Kislégit, hamarosan valóságos pankráció alakult ki kettejük között. A közönség üvöltözött, a bí­ró kizavarta a ví­zből a két delikvenst. Karinthy lehangolóan nézett ki, de csinos fradista lányok vették kezelésbe. Kislégi közben rájött, hogy átejtették, dühöngve üvöltött társainak, lőjenek gólt. Ám Bródy úgy kapta el erőtlen lövéseik nyomán a labdát, mint a legyet. „Engedjetek be egy találatot!” – ordí­totta a center, de a Fradinak esze ágában sem volt gólt lőni. Így végül döntetlen maradt az állás, bejött Jamesz elképzelése, Karinthyból pedig hős lett.

Németh Jánost a magyar ví­zilabda élő legendáját még láttam játszani. Akkor már Jamesz „bácsiként” horgonyzott le az ellenfél kapujánál. Visszaúszni nem volt ereje, onnan bömbölte utasí­tásait a többieknek. De ha kézre kapta a labdát, nem volt mese. Fantasztikus gólokat lőtt szemből, háttal, bárhonnan. Nem volt rossz csapat: Demjén dr., Fábián, Czapkó – Szittya „Spéci” – Kárpáti, Németh, Joó. A balszélső Szilárddal, a fradista gyorsúszóval úgy próbált disszidálni, hogy egy hajóról úszva menekültek. A kí­sérő ÁVÓ-sok lőtték le őket.

Nem a Németh által vezényelt Fradi volt a legjobb. A Markovits, Szí­vós fémjelezte Vasas és a Ví­zvári, Gyarmati betonkettőssel védekező Újpest állt a tabella élén, s a többi együttesben is kitűnő játékosok okoztak fájdalmat a Fradi-szí­vnek: Kőnigh és Salamon az MTK-ban (Salamon dr. a különféle ví­zilabda-válogatottak örökös orvosa ma is praktizál), Sárszegi, Bolvári… hosszan lehetne sorolni. Ám Jamesz bácsit egyikük sem múlta felül, neki már legendája volt. (És maradt: 1956 után a Kanadai Magyarok Vasárnapjában gyakran találkoztam a nevével, folytatásos életregénye is megjelent. Ott és akkor edzőként aratott sikereket.) Elképzelhető, hogy fénykorában a világ legjobbja volt, akárcsak utódai közül Gyarmati Dezső.

Pályáját valamiképpen a hűség példájának érzem. Úgy tudom, nem a Fradiban indult, de váltása után végig kitartott a zöld-fehérek mellett. Nem engedett a csábí­tásnak, nem törték meg zsarolások, fenyegetések, „fradista” maradt, zöld-fehér szí­nben pompázott a szí­ve. Mintha apjuk lett volna az akkor feltűnt fiataloknak. Mellette indult például Kárpáti „Gyurika”, aki beí­rta magát a magyar sport aranykönyvébe, s benne is maradt, jóllehet akadt néhány szerencsétlen politikai húzása.

Manapság a sportban sincs különösebb súlya a hűségnek. Azokban az évtizedekben még tartást, becsületet jelentett. A vezérszurkoló kivette a zöld-fehér zászlócskát, elhangzott a vezényszó és felharsant a „Hajrá, Fradi!” Az összetartozás kovásza fogott egybe játékost és szurkolót a focipályán, a Szigeten és a Városligetben, a hokipálya alkalmi lelátóin és a jégen. Ehhez azonban olyan személyiségek mutatták a példát, akik viselkedésükkel, személyiségükkel az erény megtestesí­tői voltak. A labdarúgó Sárosi György, Rudas Ferenc, Kispéter Mihály – csak azokat emlí­teném, akiket játszani láttam -, a ví­zilabdás Németh Jamesz, a jéghokis Margó dr., és Háray Bélus s régebbről sok nevet lehetne még felsorolni. Tulajdonképpen a hűség volt az egyik olyan tulajdonság, amely a legnehezebb időkben is szimbólumként vonta be a Fradi nevét. Soha nem úgy beszéltünk a csapatunkról, hogy mi újság van az ÉDOSZ vagy a Kinizsi háza táján. (Aki a hűségnek erre a dimenziójára kí­váncsi annak Mándy Iván novelláit vagy a Pálya szélén cí­mű regényét ajánlanám.) Fradi volt, maradt, bár biztatni í­gy nem volt szabad.

Vidéki tanár voltam, abban a szerencsében volt részem, hogy órák után a járási párttitkárt oktathattam latinra. Nem lehet rossz szavam róla, de szemembe nézve ellentmondást nem tűrve jelentette ki: fasiszta vagyok. Nem azért, mert temploma jártam, ó nem! Az ok a Fradi drukkerségem volt. ”Odafönt” ez volt az általános vélemény. De a Jamesz bácsikat ez sem riasztotta vissza.

Hány és hány játékosról olvasom, hogy klubot vált, elhagyja a Fradit vagy valamelyik másik csapatot: kevesli a fizetését. Ez már az új kor, a kőkemény profizmus szelleme. Ez hatolt be a sportba és rontotta meg. Németh Jamesz és a többiek sosem lázadoztak a fizetésük miatt. (Ha egyáltalán kaptak). Fradisták voltak.

Ez a szellemiség rontja meg a nemzeti válogatottakat. A hazájukat képviselő játékosok egyike másika lötyög a pályán, vigyáz a labdára nehogy megsérüljön és elszálljanak az eurómilliók. Némelyik francia, olasz, portugál milliárdos bizony szégyent hozott hazájára.

A hajdani fradisták a lelküket kitették a csapatért. Ezért jó érzés emlékezni rájuk. Nemcsak visszafiatalodtunk, hanem példákra is találhattunk. Olyanokra, mint Németh Jamesz is volt.

– Rónay László –