Nagy visszatérések

Nyilasi Tibor

(könyvrészlet)

.

.. .Nehéz lenne pontosan meghatározni, hol kezdődött az én labdarúgó pályafutásom. Az óvodai játszótereken, az Úttörő Stadionban, vagy akkor, amikor 15 évesen azt kérdezte tőlem Kertész János bácsi, az FTC ifjúsági csapatának edzője: volna-e kedvem zöld-fehér szí­nekben játszani?

Egy biztos, amióta emlékezni tudok, minden játék közül a labda volt számomra a legkedvesebb. A vele való játék ezernyi mozzanata adott új és új sikerélményt. Óriási volt, amikor először sikerült lepattintani a földre, amikor először állt meg a cipőm orrán … amikor az első „kötényt” adtam az ellenfelemnek, és mindenekelőtt — amikor az első „igazi” gólt rúgtam!

Amikor a Ferencvárosba! hí­vtak, serdülő válogatottként részt vettem már néhány edzőtáborozáson. Mentem a szegény kis csapatból szedett vedett felszerelésben, kopott trikóban, melegí­tőben, rongyosra rúgott tornacipőben. Szent meggyőződésem volt, hogy akik a gyönyörű zöld-fehér melegí­tőben oly begyesen sétálgatnak, csak jó focisták lehetnek. És hogy irigyeltem őket! Ha tervezgettem annak idején az életemet, mindig a Ferencváros szí­neiben rúgtam a gólokat, és onnan álmodtam magam tovább … És mégis, ha János bácsi csak két nappal később jön, már Sebes Guszti bácsinak mondok igent. Ő az Egyetértésbe hí­vott. Igazán nem azért, mert mindegy volt nekem, hanem mert úgy éreztem: 15 évesen már szem elé kell kerülnie annak, aki a labdarúgásban el akar érni valamit… Szerencsére János bácsi jött, és én másnap a suli után már nem a Margitszigetre, hanem az Üllői útra indultam …

Már folytak a pályaépí­tési munkák, de még állt az öreg A-tribün. Ott kellett jelentkeznem, az öltözőben. Az első csapat kinn edzett a nagypályán, s nekem elakadt a lélekzetem a gondolatra, hogy ezentúl egy folyosón öltözhetem azokkal a játékosokkal – Alberttal, Bálinttal, Páncsiccsal, Rákosival… akiket eddig messziről csodáltam.

Izgatott voltam és meghatott, amikor először léptem be az öltöző ajtaján, átvettem és magamhoz öleltem az első zöld-fehér szerelést, s óriási erőfeszí­téssel nyeltem vissza a könnyeimet. Az ifik is edzéshez készültek. Kertész János bácsi néhány rövid mondattal bemutatott: „Fiúk, Nyilasi Tibor az Úttörő Stadion Sportiskolából jött hozzánk. Ügyes gyerek, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Fogadjátok szeretettel…”

Ebedli Zoli derűs hangja oldotta fel bennem a feszültséget. „Hát akkor, szia…” mondta, s szeretetteljesen úgy mellbe vágott, hogy összecsuklottam. Persze, félig már én is játszottam. Aztán jött Vad Pista, Viczkó, Staller és mind, akik ezután életem egy feledhetetlen szakaszának a részesei lettek. Legtöbben idősebbek voltak nálam egy-két évvel, s én jól tudtam: ez az ismerkedés még semmit sem jelent. Majd kinn, a pályán, a mérkőzéseken lesz az igazi bemutatkozás. El tudom-e fogadtatni magam, be tudom-e bizonyí­tani, hogy jó szemmel választott a szakvezető? Társ tudok-e lenni a pontokért folyó küzdelemben? És én győzni akartam, megvetni a lábam ott, ahová annyi, nem is titkolt vággyal készültem.

Az edzéseken a legszorgalmasabbak, a mérkőzéseken a leglelkesebbek közé tartoztam … Harcoltam, megszereztem a labdát, s a belső kényszert legyőzve akkor is tovább passzoltam, amikor biztos voltam benne, hogy ez az én nagy lehetőségem! Vártam és egyszer csak eljött a nagy pillanat! A kapu előtt visszatették nekem a labdát!!! Már elhitték, hogy be tudom rúgni. Befogadtak.

Csodálatos évek következtek. Mi nem rohantunk haza az edzések után; bementünk a klubházba, biliárdoztunk, a kibicek kimerí­thetetlen tréfálkozásai közepette óriási sakkcsatákat ví­vtunk. És beszélgettünk. Fociról, szí­nházról, moziról, kislányokról, az akkor divatos zenei irányzatokról. Elmentünk és nagyokat szurkoltunk a más szakosztályok versenyein, mérkőzésein. Csak akkor lettünk tartózkodóbbak, ha a jövőnkről esett szó. Egyelőre elképzelni sem tudtuk, hogy a nagycsapatból bármikor bárki is kiszorí­that valakit. Hiszen még tartalékban is jó néhány olyan labdarúgó szerepelt, aki már volt nagyválogatott is…

Az ifi-évek alatt nagyon sokszor játszottunk edzőmérkőzésen a legjobbakkal. Meglehetősen egyoldalú játék volt ez; Rákosiék gyakorolták ellenünk a különböző figurális és taktikai megoldásokat, a saját elképzeléseiket, nekünk pedig az egyéniségünket feladva, váratlan húzásoktól, cselektől tartózkodva „alájuk kellett játszanunk”. Egyszer feledkeztem meg magamról, s a játék hevében „kötényt” adtamPáncsics Mikinek. Két perc múlva egy támadásnál úgy elsöpört, hogy vágott faként dőltem a hátamra. Akkor jöttem rá: mi alájuk dolgozunk, ők pedig vigyáznak ránk, és ezt az egyensúlyt illik megtartani…

.. .Hogy én most hogyan reagálnék hasonló esetben? Azt hiszem, nekem sem tetszene, hogy egy zöldfülű nevetségessé tesz. Még akkor sem, ha magamban elismerném: ügyes dolog volt! S ahogy visszaemlékszem, akkor is inkább magamra, mint Páncsicsra haragudtam.

Edzéseinken, mérkőzéseinken többször láttam Csanádi Feri bácsit, aki 1972-től a nagyok edzője volt. Ilyenkor persze mindenki, aki tudott, „rátett még egy lapáttal”. Magam is igyekeztem villogni, de utána újra és újra szorongó érzéssel gondoltam arra: volt-e olyan mozzanata a játékomnak, amely érdemes a figyelemre, amiért megjegyzi a nevemet, s egyszer majd … persze nagyon sokára, eszébe jutok.

Vannak dátumok, amelyek kitörülhetetlenül maradnak meg az ember emlékezetében. 1973. május 17-én az edzésünk után odaintett magához János bácsi: „Tibor, te vasárnap nem jössz velünk, hanem a Népstadionban, az első csapat öltözőjében jelentkezel…” Hirtelen megindult velem a föld, szédültem, s í­gy álltam kábán az érdeklődés fellángoló kereszttüzében. Igyekeztem felfogni a dolgok lényegét. Igazán nem tévedés? Biztos, hogy én?! És ha igen … ilyen egyszerű az egész? Istenem, hányszor álmodtam meg magamnak ezt a pillanatot. Ünnepi hangulat, fehér asztal, sötét ruha… ölelések, gratulációk és én büszkén, boldogan a mosolygó vezetők, játékosok gyűrűjében. És lám, életem egyik nagy pillanatát átizzadt mezben, a torkomban dobogó szí­vvel, mozdulatlanul élem át! De végre valaki mozdul, az edzőm veregeti meg a vállamat, s azt mondja: „Mutasd majd meg, mit tanultál nálunk, fiam!”… S akkor már ott vannak körülöttem a többiek; kezet szorí­tanak, felnőttes-mókás jókí­vánságokat mondanak, s irigylőn is jószí­vvel engedik útjára azt, aki most kirepül közülük, mert vezetői úgy gondolják: már elég erősek a repüléshez a szárnyai.

…Nagyon keveset aludtam a vasárnapra virradó éjszakán. Már konkrét tényekhez, kötődtek a lázas álmaim: hogyan lépjek majd be az öltözőbe, hogy köszönjek? Bemutatkozzam vagy várjak, amí­g bemutat valaki? Ilyen egyszerűnek látszó dolgok nyomták a gyomrom, amikor jó órával a megadott időpont előtt megjelentem a Népstadionban. Amikor aztán a nagyok a melegí­tésből az öltözőbe vonultak, utánuk mentem én is. Bekopogtam, benyitottam az ajtón. „Jó napot kí­vánok” — máig sem tudom, hallotta-e illedelmes köszönésemet rajtam kí­vül valaki. Álltam az ajtóban, vártam, hogy valaki beljebb invitáljon, megkérdezze, ki vagyok, mit akarok.

Albert jött oda elsőnek hozzám: „Te vagy a Nyilasi, ugye? Szevasz…” „Jó napot” — dadogtam újra, de ő nevetve a vállamra csapott: „Nyugodtan tegezz, öreg, most már közénk tartozol”. Aztán jött Csanádi Feri bácsi, és azt mondta, csereként a kispadon ülök majd. Nem rangadóra készültünk. A Komló volt az ellenfél, nehezebb, mint amire számí­thattunk. Az első félidő, ha jól emlékszem, Szőke szabadrúgás góljával kí­nos-keservesen 1:0-ra alakult, s az edzőnk elégedetlen volt a játékkal. És én mégsem gondoltam egyetlen pillanatra sem, hogy az esetleges cseréknél én is szóba jöhetek. Nem tudom, az öröm volt-e bennem nagyobb, vagy a félelem, amikor Feri bácsi felém fordulva intett: „Nyilasi, menjen melegí­teni, a második félidőben beáll.”

Mégiscsak a félelem lehetett az erősebb, mert a kispadtól messze mentem, a kapunk mögé, azzal az őrült gondolattal, hogy ha nem vagyok szem előtt, megfeledkeznek rólam, s bemegy valaki más… Még a fejemet sem fordí­tottam a kispad felé, úgy gimnasztikáztam, vágtáztam valami furcsa, számomra is megmagyarázhatatlan reménnyel. „Most igazán elég nekem, hogy egyáltalán szóba kerültem… biztos nem küldenek a pályára…

.
„Nyilasi! – üvöltött valaki felém. – Gyere már, hányszor kiabáljak még’?!” „Jó, hogy nem a Népstadion útra mentél melegí­teni!” – csóválta a fejét Feri bácsi, de aztán nem szidott tovább. Talán megérezte, mi megy végbe bennem, mert magához intett, s vállamat átfogva adott rövid utasí­tást. „Bemész Engelbrecht helyére, a baloldalra. Tudom, hogy nehéz legyűrni ilyenkor a lámpalázat, de próbálj feloldódni, úgy játszani, mint annyiszor az ifik közt, mikor figyeltelek …” Az 53. percet mutatta az óra, amikor remegő lábbal először léptem a Népstadion gyepére. A lapokban mindez legfeljebb egy fél mondatot érdemel. Egy 17 éves, nagyravágyó fiú számára felmérhetetlen reményt jelent.

.
Nem játszott jól a csapat. Görcsös erőlködésbe fúltak a támadások, s a fokozódó idegesség rám hatványozottan hatott. Alig két-három perc volt hátra, amikor egy újabb támadásnál Ebedli Zoli remek labdát adott középre, s én, a komlói védők szorí­tásában kapura fejeltem. Nem lett belőle gól, mert Buus kapus óriási vetődéssel szögletre öklözött. Számomra azonban ez a pillanat megismételhetetlenül szép volt. Az élmény máig él bennem.

...

Benn maradtam a keretben, s egyelőre a tartalékcsapatban szerepeltem. Nagyon jó előiskola volt. Sokszor játszottunk előmérkőzést az NB l-esek előtt. Ha egy-egy gólt rúgtam, engem is megtapsoltak, kií­rták a nevem a villanyújságra, s benne volt a Népsportban. Ismerkedtem és lassan megismertek engem is.

1974. június elsején, az alig két hete felavatott gyönyörű stadionunkban az MTK elleni rangadóra készültünk. Akkor már Dalnoki Jenő bá’ volt a szakvezetőnk. Az utolsó edzés után leült velem egy kis külön beszélgetésre. »Ügy készülj, hogy holnap nem a tartalékban, hanem az „egyben” szerepelsz. És végigjátszod a kilencven percet. Legyen egy teljes mérkőzésed az NB I-ben … « Akkor kaptam meg ugyanis a katonai behí­vómat, s ez kellett ahhoz, hogy a sportszázadba kerülve, ne szakadjak ki a sportágból.

Mit bántam én abban a pillanatban, hogy milyen okok késztették az edzőt arra, hogy ilyen nagy jelentőségű találkozón velem kí­sérletezzék? A tét óriási volt: ha győzünk, ezüstérmes lesz a csapat. De – kockáztatná-e a sikert egy újonc beállí­tásával Dalnoki Jenő bácsi, ha nem bí­zna a képességeimben; abban, hogy nem gyengí­ti beállí­tásommal a gárda ütőképességét? Yígy erősí­tgettem magam a mérkőzés előtti éjszakán, mert a megfelelő játékhoz nekem is el kellett hinnem, hogy alkalmas vagyok a feladat megoldására, hogy a Fradiban felkészüléssel töltött esztendők eléggé megedzettek ahhoz, hogy végleg felsőbb osztályba lépjek!

Az edzőm taktikai utasí­tása, egy mondatba összesűrí­tve, körülbelül í­gy hangzott: „Tiéd az egész pálya, használd ki!”… Magáról a mérkőzésről – azon túl, hogy 2:1-re győztünk, s másodikok lettünk – nem sokat tudok mondani. Először vonultam ki zsúfolt nézőtér előtt az Üllői úton, s a közönség fergeteges biztatásától zsibongó fejjel másra sem tudtam gondolni: győznünk kell! Úgy kell átlépnem pályafutásomnak ezen az új küszöbén, hogy az maradandó élményt jelentsen …

A bí­ró elindí­totta a játékot, s én elkezdtem rohanni. Labdáért menni, megszerezni, továbbadni, iramodni a támadásba lendülök után, s aztán vissza — ott lenni mindenütt, ahol hosszú lábra, lelkes akarásra, segí­tségre van szükség. Ahogy az edzőm mondta, birtokba vettem a pályát.

Az évadzáró hétfői értekezleten a szakvezetőm megdicsért, s ezt a dicséretet vittem magammal bátorí­tásként, amikor néhány nap múlva megkezdtem közel másfél éves katonai szolgálatomat.

A kiképzés első, valóban kemény hónapja után már rendszeresen járhattam edzésre, s az ősszel kezdődő új bajnokságban ismét számí­tott rám az edzőm. Nemigen játszottam végig a kilencven perceket, mert a sok őrség, szolgálatadás miatt nem lehetett kifogástalan az erőnléti állapotom. Én azonban í­gy is boldog voltam és elégedett.

Magáról a katonaságról? Talán nem is illik bevallani, hogy tulajdonképpen egész jól éreztem magam a sportszázadban, és sokkal gyorsabban teltek a hónapok, mint remélni mertem. Ugyanekkor volt kiskatona Magyar Zoli, aki aztán hosszú éveken át minden világversenyt megnyert lólengésben, s gyakorlatának egy eleme „Magyar-vándor” néven bekerült a torna szakirodalmába is. Aztán ott volt Gedó Gyuri, a kedves, minden tréfára kész olimpiai öklöző, a focista Váradi Béla, Komjáti a Vasasból, Borsó, Kovács Béla az MTK-ból… és sorolhatnám még tovább. A legnehezebb nap után is volt kedvünk egy kis játékra, egymás megtréfálására, óriási dumapartikra.

1975 nyara ismét fordulópont az életemben. Az egyik edzésen magához intett a szakvezetőnk, s figyelő szemmel átnyújtott egy levelet. Már a borí­ték mutatta, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetségből érkezett, s Jenő bá’ nyilván jól tudta, mi áll benne. Rövid levél volt. Szárazon közölte, hogy tagja lettem az Irán elleni válogatott keretnek, utazom Teheránba, jelenjek meg ekkor és ekkor az Aero Szállóban.

Most sem szólaltak meg a harsonák, bennem mégis mintha ezer tagú zenekar játszott volna. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember elhiszi: csak szét kell tennie a karját, és repülni fog! Baróti Lajos bácsi is észrevette tehát, hogy létezem, figyelemmel kí­sérik a teljesí­tményemet, a fejlődésemet, iparkodásomat, s nekem csak annyi a dolgom, hogy ne okozzak csalódást!

Csak?! A fiatalság szí­nes szemüvegén nézve a világba, minden olyan egyszerűnek és simának látszott. A Ferencvárosban Dalnoki Jenő edzőnk rá tudott hangolni bennünket a saját hullámhosszára. El tudta velünk fogadtatni, hogy a Ferencváros múltja, a zöld-fehér szí­nek viselése kötelez. Hogy bennünk van, a lábunkban, a fejükben és a szí­vünkben a siker lehetősége. Visszaél a képességeivel, adottságaival és a szurkolók szeretetével az, aki nem tesz meg mindent azért, hogy a legtöbbet hozza ki magából. Magával ragadó fanatizmusából bőven jutott nekünk is. Mi is akartuk, hogy a Ferencváros legyen az első a legjobbak között is, s í­gy is készültünk. Ezért gondoltam, hogyha tisztességgel végzem az edzéseket a csapatomban, s,legjobb tudásom szerint játszom a mérkőzéseken, akkor nem egyszeri élményként, hanem a jövő zálogaként őrizhetem magamban ezt a meghí­vást. Nem vártam többet tőle, mint izgalmas, szép élményt, s kinevettem a társaimat, akik már a helyemet is megtalálták a válogatottban.

Ezekkel az érzésekkel jelentkeztem az indulás előtti estén az Aero Szállóban. Itt tudtam meg, hogy egy váratlan sérülés miatt előbbre léptem a rangsorban, Teheránban pedig, hogy kezdő ember vagyok. í­gy válnak pirosbetűs ünneppé az ember szí­vében a hétköznapok …

Ami a mérkőzésből érdekes? A 90 perc után a helyi vezetők túlságosan is sok jót mondtak rólam, s én, mint a csapat legfiatalabbja, eltehettem a labdát, amellyel végigjátszottuk a győztes mérkőzést. Aláí­rattam mindenkivel, s azóta ott áí­l a vitrinünk egyik fő helyén.

Nagyon szép időszak következett. Játszottam az utánpótlás válogatottban, tagja maradtam a felnőtt keretnek, és 1976-ban – egy ezüst- és egy bronzérem után – megnyertük a magyar bajnokságot! Nem hiszem, hogy a sport adhat többet egy fiatalembernek, mint amit nekem adott azokban az időkben. Mozgalmas szí­nes világban éltem, éreztem és élveztem a közönség szeretetét, imádtam a győztes mérkőzések utáni, szinte karneváli hangulatot, örültem a velem közel azonos korú fiatalok tomboló lelkesedésének, az autogramkérők kifogyhatatlan táborának.

… A magyar labdarúgás helyzete ma nem olyan, hogy szégyenkezés nélkül el merjem mondani, mi mindent terveztem én az előttem álló sok-sok esztendőre! Mindenesetre – hittem abban, hogy mi, akkori fiatalok elég ügyesek, harcra készek és talán nagyravágyóak is vagyunk ahhoz, hogy részesei lehessünk annyit csepült sportágunk felemelkedésének.

Ekkor szólt közbe a sportolók legfélelmetesebb ellensége, a sérülés: 1976. október 20-án a Bajnokcsapatok Európa Kupájában visszavágót játszottunk az Üllői úton az NDK-bajnok Drezdával. Kemény, ádáz küzdelmet ví­vtunk, s nekünk legalább egy tiszta gólt kellett rúgnunk ahhoz, hogy mi jussunk tovább. A jó néhány válogatottat felvonultató Drezda azonban ugyanazt akarta, amit mi: továbbjutni. Határozottan, szervezetten védekezett, s a kapuja elé vont élő betonfal feltörése nem kis feladatnak bizonyult. Az első félidő közepén egy összecsapásnál erős ütést kaptam a fejemre. Szédelegtem egy darabig, megfájdult a fejem, de nem szóltam senkinek. A pályán akartam maradni, gólt akartam rúgni vagy fejelni! A gyomrom azonban émelygett, és a fejfájásom sem szűnt. Talán ennek következménye volt, hogy nem mindig tudtam pontosan megválasztani, milyen helyzetben mit vállalhatok. A 62. percben egy jobb oldali szögletre a védők gyűrűjében magasan felugrottam a levegőbe, s egy lehetetlen labdát akartam – a magasban hátradőlve elfejelni. Mögöttem a Drezda beállósa, Schmuck is ugrott és fejelt …

Arra eszméltem, hogy ví­zzel locsolják az arcomat. A stadion szokatlanul furcsa, idegen csendjében szinte kiabálásnak hallatszottak a köröttem sürgölődők szavai. Mentők, István Kórház, koponyaröntgen … Gyarmati doktor, a csapat orvosa elkí­sért, neki könyörögtem: biztos, hogy nincs semmi bajom, máris sokkal jobban vagyok. Kérem, vigyen, vitessen engem haza! Először sem ő, sem a vizsgáló orvos nem hajlott a kérésemre. „Először várjuk meg, mit mutat a röntgen. Egy éjszaka nem a világ, holnap reggel aztán haza lehet menni.” Én azonban makacsul és csökönyösen – kinn akartam lenni minél gyorsabban a kórházból. Ma sem tudom pontosan megmagyarázni, milyen belső erő dolgozott bennem. Azt hittem tán, ha nem vagyok ott, beteg sem vagyok. És ha mégis hazaengednek, akkor nyilván nem lehet semmi komolyabb baj.

Hazaengedtek. Este rosszul lettem, édesapámék kétségbeesetten hí­vták a mentőket. A Sportkórházba vittek, s ideérkezett másnap az értesí­tés: a röntgen koponyarepedést mutat! Minderről persze akkor én semmit sem tudtam. Délelőtt minden átmenet nélkül ismét hordágyra tettek, s a mentők az Amerikai útra vittek. Félkábulatban, a fejem helyén mázsás teherrel, félszavakat kaptam el. Semmit nem értettem, de ez a semmi is szörnyű félelemmel töltött el. Miért kell nekem az idegsebészetre jönnöm? Már aznap megkezdődtek a különböző vizsgálatok, kezelések, s ahogy múltak a napok, úgy csökkent egyre inkább a nyugtalanságom. Még mindig nem tudtam pontosan, milyen jellegű a sérülésem, de az orvosok, ápolók gondossága, tapintata, kedvessége feloldotta bennem a feszültséget, s már elhittem, meg fogok gyógyulni! A szüleim szemében sem láttam már a mosolyon is átsütő szörnyű aggodalmat, s ez is segí­tett. És az is, hogy jöttek a látogatók a labdarúgó szövetségből, az egyesületemből. Az orvosok mondták: százan jönnének naponta szurkolók is, ennek a kórháznak a zárt világába azonban nem lehet ennyi embert beengedni. De otthagyták jókí­vánságaikat, papí­rra vetett üzeneteiket; kaptam leveleket és táviratokat, virágokat, ajándékokat.

Persze, eszembe villant sokszor, egészséges leszek-e valaha is annyira, hogy újra játszhassam, de valójában egyetlen pillanatra sem fogadtam el a gondolatot hogy nem. Amikor aztán az orvosok elég erősnek tartottak az őszinte beszélgetéshez, Benoist doktor úr leült az ágyam szélére, s elmagyarázta, mi történt velem. A kisagyamnál, kaptam az ütést, s tulajdonképpen óriási szerencsém volt. Ha csak egy centiméterrel lejjebb ér… De erről még most sem szeretek beszélni, mert a nyugatnémet kézilabdázó, a világhí­rű Deckarm esetéből ma már tudom, mi várt volna akkor rám. Tatabányán történt a baleset, ezért az egész ország aggódva figyelte a róla érkező hí­reket. Hónapokon át volt eszméletlen, teljesen béna, s ma, évek múltán egyre kevesebb a remény, hogy valaha is ép, egészséges ember lesz belőle.

Benoist doktor tehát elmondta, mi történt velem. Amikor befejezte, az volt az első kérdésem: de most már rendben vagyok, ugye? Tudni szeretném, futballozhatok-e ismét? Arcának rezdülésén láttam, hogy nem készült fel erre a kérdésre. „Ma még nehéz lenne erre biztos választ adni – mondta némi gondolkodás után. – Ha engem kérdez, én nem ajánlanám, hogy újra kezdje. A fejsérüléseket mindig komolyan kell venni, egy újabb esés, ütés esetleg végzetes lehet…”

Nem restellem bevallani, sí­rva fakadtam. Egyszerűen nem tudtam és nem is akartam elhinni, hogy alig túl a húszon, feladjam minden álmomat. Én kiskorom óta focista, válogatott akartam lenni, és ott álltam, szinte még labdarúgó pályafutásom elején, amikor a baleset ért. Ha visszagondolok, addig játék volt számomra a foci; hol izgalmasan jóí­zű, hogy keservesen verí­tékszagú, de mindig játék. Ezekben a percekben jöttem rá, hogy ennél is többet jelent számomra. A teljességet.

Az orvos látta kétségbeesésemet, vigasztalón hozzátette: „Mondtam, hogy ez csak az én álláspontom, majd ha teljesen rendbe jött, orvosi konzí­lium dönti el, mit szabad, és mit nem szabad tennie …”

Három hét után visszakerültem a Sportkórházba. Itt aztán megindult a látogatók áradata. Ha kérdezték, nem zavar-e a túl sok beszéd, gyorsan mondtam nemet. Dehogy zavart! Inkább behozta a külső világ hangulatát, mozgalmassá, elfogadhatóvá tette számomra a várakozás, a remény és a kétség heteit. Hihetetlenül nagy dolog volt, amikor először engedélyeztek számomra egy lassú sétát; aztán egy rövid kocogást; pár nap múlva néhány perces könnyed teniszt. Az első erőteljesebb mozdulatnál még féltem a fájdalomtól, a visszahatástól, mereven tartottam a fejem. De, hogy mindig történt valami körülöttem, lassan elfeledkeztem az óvatosságról. Hátrafordultam, ha szóltak hozzám, lehajoltam a labdáért teniszezésnél, és nem éreztem semmit! Nem fájt a fejem, és egyre mámorí­tóbban éreztem a vérem pezsdülését, a mozgás örömét. Az egészséget, amit oly kevéssé tud becsülni az, akinek nincs hiánya benne … A Sportkórházból még egyszer visszamentem az idegsebészetre, magammal ví­ve az itteni orvosok javaslatát, vizsgálatának eredményét. Ott aztán a konzí­lium kimondta: lassan, a fokozatosságra ügyelve, elkezdhetem az edzéseket!

Nem tudom visszaadni, mit éreztem én abban a pillanatban. Egész idáig valami furcsa dac égett bennem; bármit is mondanak, én futballozni fogok! Már túl voltam a szüleimmel folytatott beszélgetéseken, akik legszí­vesebben az emlékét is kitörölték volna belőlem a labdarúgásnak. Megértettem őket; féltettek. Velem azonban erről a témáról nem lehetett józanul beszélni. Ragaszkodtam ahhoz, hogy én érzem igazán, egészséges vagyok-e, vagy sem. Mégis, mintha mázsás kő szakadt volna le a mellemről, amikor az én forró vágyakozásom az orvosok véleményével találkozott.

Legszí­vesebben megcsókoltam, volna a zöld gyepet, amikor, annyi hét után, ismét átléptem a Fradi-pálya kapuján. Ennek az órának minden pillanata élmény volt. Az öltöző, a vezetők, a játékosok öröme, a labda, amely éppen úgy állt meg a cipőm hegyén, s a fogása éppen oly bizseregtető volt, mint azelőtt. Egy ideig külön edzegettem, s aztán, hogy egy-egy edzőmérkőzésen be-beálltam egy kis futásra, a társaim a szó szoros értelmében úgy vigyáztak rám, mint a hí­mes tojásra. Az az igazság, hogy bennem is volt egy kis szorongás: mi lesz, ha ütközöm, elesek … ha a fejem találkozik a labdával… és eszembe jutott: hogyan is érezhettem volna magam a pályán, ha orvosi javallat ellenére játszom, amikor még í­gy, „szentesí­tve” is elakad a lélegzetem, amikor a nyakamon érzem a mögöttem futó lihegését, a kapu felé törve szembeérkezik egy védő… Dalnoki Jenő bá’ nyilván megérezhette a bennem dúló vihart, mert vett egy húszforintos gumilabdát, s azzal kellett először fejelgetnem. Aztán a gumilabdát felváltotta a röplabda, s egyszercsak, egy edzésen hálóba fejeltem a pettyest… í­gy szállt el belőlem teljesen a félelem, s amikor 1977 februárjában megkérdezte tőlem az edzőm, vállalnám-e a játékot a Téli Kupában a pécsiek ellen, már boldogan mondtam igent.

Ragyogó tavaszias volt az idő, amikor autóbuszunk megállt a mérkőzés szí­nhelye, a Húsos-pálya előtt. Kinéztem az ablakon, s elszorult a torkom, amikor láttam, hogy zsúfoltak a lelátok, s a kapuk felé még mindig tömött sorban jönnek az emberek. Úgy elkapott a lámpaláz, mintha ez lett volna az NB l-es premierem, s ettől függött volna a jövőm. Amikor kivonultunk a pályára, szinte elégtem attól az érzéstől, amelyet a lelátókról felém áradó szeretet gyújtott fel bennem. Körülbelül ilyen lehet a tökéletes boldogság, mint amilyet én éreztem ekkor, játék közben. Gólt rúgtam, fejeltem, harcoltam, csúszkáltam a hófoltoktól sí­kos talajon – í­zig-vérig focista voltam újra!

Volt még egy kisebb ijedelmem – éppen a pécsiek ellen, de már bajnoki mérkőzésen. Kiugrottam, kicsit hosszan szöktettem magam, s Katzirz a labdára vetődés közben a térdemet is „elvitte”. Az orvosokkal nem tudtam megegyezni: volt, aki azonnali műtétet javasolt, s volt, aki azt mondta, várjunk egy hónapot. Pihentessék, s ezalatt kezeljék a térdem. Ha nem javul, még mindig jöhet a kés …

Akkor már csoportelsőként ott álltunk a világbajnoki döntő kapujában, a sorsolás szeszélye azonban nekünk még egy dél-amerikai ellenfelet is adott: Bolí­viát is le kellett győznünk a végső sikerhez. A népstadionbeli mérkőzés előtt Baróti Lajos bácsi, az akkori szövetségi kapitány megkérdezte: hogy érzem, javul-e a lábam? „Még egy kicsit fáj” – mondtam, de akkor gondolatban már kacérkodtam a játékkal. Addig minden selejtezőn ott voltam, s együtt akartam átlépni a küszöböt is a többiekkel. Megkerestem Kovács Ferencet, aki a kapitány segí­tője volt a VB-re való felkészülésben, és tőle kértem tanácsot. Ő mit ajánl? Nem ártok-e inkább, mint használok, ha netán nem tudok teljes értékű harcos lenni? Vizsgálódva nézett rám, talán azt kutatta, milyen választ is várok tulajdonképpen? Tán a hangomban, a szememben volt az unszolás: nem kí­méletet akarok, hanem bátorí­tást. Csak annyit, hogy szükség van rám, örülne, ha játszhatnék … És pontosan azt mondta, amit szerettem volna hallani: a többiek is abban az összeállí­tásban bí­znak a legjobban, amely a mögöttünk hagyott hónapok alatt megtanult vállt vállhoz vetve harcolni a pontokért, s amely a csoport elsőségig eljutott. Már a jelenlétem is megnyugvást jelentene …

És én vállaltam a játékot – a csapat és a magam örömére. Az az igazság, hogy nem voltam egészen rendben. Jóformán csak egyenes irányban tudtam lépni, szaladni, irányváltoztatásnál, gyors fordulásnál az agyamig nyilallt a fájdalom. Pusztai Laci beadásából mégis én fejeltem az első gólt. Félidőben, amikor lecseréltek, 5:0-ra vezettünk … Bolí­viába nem utaztam el, de a 6:0-ás végeredmény biztosí­ték volt a sikerre …

...

Tulajdonképpen itt véget is érhetne az én történetem. A vezetők azt mondták, a lapok azt í­rták: a 16-os döntőbe kerüléssel teljesí­tettük azt, amit vártak tőlünk. A döntő minden pontja örömteli ráadás lehet. Ha valóban í­gy gondolkodik mindenki, és eleve tudomásul veszi, hogy a világbajnokságot rendező argentinokkal, a ragyogó játékerőt képviselő olaszokkal szemben nincsenek reális esélyeink — sok minden másképp alakult volna. De ránk is vonatkozott a mondás: evés közben jön meg az étvágy. A csapatot összekovácsolta a siker, s azt hiszem, minden vezető, játékos tovább álmodott…

Az első kiábrándí­tó vereség Londonban, az angolok elleni barátságos mérkőzésen ért bennünket, de még olyanok voltunk, mint a jó ökölví­vó: kettő után már álltunk …

Tudtam, hogy a „ha” és a „balszerencse” nem kerül be soha a sporttörténetbe, de az egyént esetleg egy életen át elkí­séri. Ha az argentinokkal ví­vott első mérkőzésünkön nem vagyunk legalább egyenlő ellenfelek, s a 83. percig esélyesek még a győzelemre is — nem sújt le bennünket annyira az akkor kapott gól, és nem veszí­tjük el ketten is a fejünket. Törőcsik és én … A már kézben érzett pont elvesztésével, a mi kiállí­tásunkkal elpattant egy húr. A jóvátehetetlent nem lehet jóvátenni, a fájdalmat enyhí­teni azzal, hogy az ember érzi a felelősségét, és öngyötrő kí­njában legszí­vesebben a világból futna ki. Súlyos hibát követtünk el, s erre nem lehetett mentség az agyonrúgdosott, foltokkal teli lábunk sem … A vezetőink hiába próbáltak meg mindent, „kipukkadtunk”, mint a túltelí­tett léggömb… Az olaszok és franciák ellen képtelenek voltunk összeszedni magunkat, s pont nélkül fejeztük be a döntőt.

Hogy milyen érzés haza készülni, ilyen kudarc után? Lesni a hí­reket, megpróbálni leolvasni az újságí­rók, vezetők arcáról az otthoni hangulatot, és tudomásul venni, hogy csúfos véget ért a döntőbe kerülést követő pünkösdi királyságunk … Hazajöttünk, Törőcsiket és engem eltiltottak a válogatottságtól, s még jónéhányunk kimaradt a finnekkel esedékes EB-selejtezőn a válogatottból. Megbélyegzett embernek éreztem magam, s nem javí­totta a közérzetemet, hogy néhány hét, hónap alatt — hol több, hol kevesebb okkal — több bí­rálatot, kemény szót, gúnyolódó megjegyzést kell elszenvednem, mint egész addigi pályafutásom alatt.

Súlyos sérülésem után megbéní­tott az a gondolat, hogy nem léphetek többet pályára. Most — megbéní­tott a gondolat, hogy újra és újra pályára kell lépnem. í­gy következett el a nap, amikor bejelentettem az egyesületemnek, hogy nem kí­vánok tovább futballozni, befejezem.

Bármily hihetetlen ma már számomra is, akkor komolyan gondoltam, hogy lesz erőm a végleges búcsúhoz. A szüleim és a menyasszonyom mellettem álltak, helyeselték az elhatározásomat. Azt hitték talán, hogy a labdarúgásról ugyanúgy le lehet szokni, mint a cigarettáról. Csak akarat kell hozzá … Dolgoztam, múltak a hetek, és én azt vettem észre, hogy az Üllői úton nélkülem is van élet, győz és kikap a csapat, s a szurkolók nem követelik kórusban a visszatérésemet. Csönd támadt körülöttem, volt időm az elmélyült gondolkodásra, és megértettem, hogy a sportban a ma sikeréből nem lehet holnap is megélni, a közönséget újra és újra meg kell hódí­tani, a népszerűséget csak a győzelmek, a jó játék állandósí­thatja.

A labdarúgás egész jól megvan nélkülem. De én egyre kevésbé tudok meglenni nélküle.

A második visszatérésem sokkal szürkébb, hétköznapibb volt, mint az. első, s nekem mégis legalább annyira emlékezetes. Mert nagyon akartam — és tettem is érte —, viszonylag gyorsan visszanyertem a formámat.
Az 1981-es esztendő – a kisebb-nagyobb sérülésekkel tarkí­tott késő őszt leszámí­tva – jól sikerült. Játszhattam a válogatottban, amely maga mögé utasí­tva Angliát, csoportelsőként került a világbajnokság 24-es döntőjébe, ezüstcipős lettem Európa legjobb góllövőinek versenyében, s a hangulatból úgy éreztem: a szurkolók és köztem ismét teljes a harmónia. A sok szép élményből, a sok jóból igyekszem elraktározni valamit a rosszabb időkre is.
Mert még nagyon sokáig szeretnék játszani!

***

A könyv Nyilasi Tibor mellett Buzek László, Fejes András, Niki Lauda, Körmöczi Zsuzsa, Magos Judit, Molnár Imre, Monspart Sarolta, Nyilasi Tibor, Alfréd Oerter, Palotai Károly, Szénási Imre, Irena Szewinska-Kirszenstein, Zsivótzky Gyula visszatérését mutatja be.

Szerzők: Bajnai Teréz – Kürti András
Kiadta: Sport – 1983