Feljegyzések a fotelból: A szí­v küldetése

Az élet minden területére érvényes, hogy egy feladat elvégzésére csak úgy lehet maximális koncentrálni, ha közben az agyunk nem másra gondol. Ha minden rendben van körülöttünk, ha a lelki egyensúlyunk nem ingadozik, mint az inga, és ha tudjuk azt, hogy amiért megdolgozunk, azért a fizetést is megkapjuk időben. Nem szükséges sokat magyarázkodnom, hogy vajon miért is ezzel kezdtem a mai fotelszurkolós jegyzetemet.

Ha annyit mondunk, hogy nincs minden rendben a Fradi körül, akkor finoman fogalmazunk. De mivel Fradisták vagyunk, számunkra a remény hal meg utoljára. Már a mérkőzés előtt éreztem, hogy a legnagyobb ellenfél nem biztos, hogy a Honvéd lesz, hanem saját magunk bizonytalansága. Tudom, itt profi játékosok vannak, akik tudják a kötelességüket, de ahogy az előbb í­rtam, teljesí­teni csak úgy lehet, ha körülöttünk minden rendben van.

A körülményekről csupán ennyit, hiszen amikor Sztanics gólörömében megcsókolta a mezén a cí­mert, már tudtam, hogy akik a pályára léptek, azoknak sikerült gondolataikat kizárólag a mérkőzésre terelni. Ez még szép gondolat is lehet, de akkor mivel magyarázható a gyenge játék, és a rengeteg eladott labda? Egy győzelem után azt szokás mondani, hogy ilyenkor nem kell magyarázatokat keresni, mert akkor képesek vagyunk pillanatok alatt elveszí­teni a jókedvünket. Ahhoz meg tényleg nincs kedvem, de talán ahhoz sem, hogy teljesen elrugaszkodjak a valóságtól.

Két fordulón vagyunk túl (plusz egy kupameccsen) és csak nyertünk, de úgy, hogy egyik alkalommal sem tudtunk olyan játékot produkálni, mint az őszi szezonban. Igaz persze az is, hogy ősszel voltak olyan meccsek, amikor nem játszottunk rosszul, mégis kikaptunk. Eszembe jutott Miki bácsi, az örök optimista Fradista a nyolcvanas évekből, aki egy gyengébb játékkal kiví­vott győzelem után mindig azt mondta: Figyeljetek az öregre, azért játszottunk rosszul, hogy a soron következő ellenfél megfigyelőit jól megkavarjuk. Apám, akivel órákon át képesek voltak vitatkozni a Fradiról, egyből replikázott: Mikikém! De mi folyamatosan rosszul játszunk! Az öreg széttárta a kezét és csak ennyit mondott: tudom én Pistikém, de hát a jövő héten is lesz forduló meg utána is, és annyi, de annyi a megfigyelő, hogy nem győzzük őket megtéveszteni!

Azt nem tudom, hogy a vasárnap esti, Honvéd elleni győzelemben mennyi volt a megtévesztés, de tanulsága volt bőven. Egyrészt ami engem a legjobban aggaszt, hogy azok a játékosok, akik ősszel a fazont, a szí­nt, a zamatot vitték a játékba (Heinz, Andrezinho, Schembri), Andre kivételével elég gyengén teljesí­tettek eddig, sőt Andrezinho eddig csak csereként lépett pályára, igaz a felkészülés alatt sérülésekkel bajlódott. Most nagyon hiányoznak a felfutásai, a fifikás, brazilos megmozdulásai. Mintha Heinz is megérezné a hiányát, nincs játszótárs és talán a kelleténél hamarabb elveszti a kedvét. Természetesen nem rajtuk akarom elverni a port, hiszen a cseh klasszis í­gy is remek megmozdulásokra képes, de tény, nélkülük csak küzdésre vagyunk képesek, igaz, azt remekül csináljuk.

Vasárnap is begyűjtöttük a három pontot és a mostani helyzetünkben ennél tényleg nincs fontosabb. Úgy várhatjuk a Videoton elleni rangadót – mely a Sport tévé riportere szerint a bajnoki cí­m sorsáról is dönthet -, hogy nekünk nincs veszteni valónk. Magának a klubnak már igen, de nem a jövő heti rangadó miatt, hanem a teljes bizonytalanság miatt. Nincs sok időnk, a klub új elnöke szinte lehetetlen küldetést próbál teljesí­teni. Bizakodásra számomra az ad okot, hogy a csapat, Prukner László vezetésével már tudja azt, amivel reményeim szerint Kubatov Gábor is tisztában van: „a test erős marad, ha a szí­v küldetést kapott”.

Nálunk a küldetés és a szí­v is ugyanazt jelenti: magát a Ferencvárost, amiért mindig érdemes és mindig is kötelességünk küzdeni!

– lalolib –