A Fradi New Yorkban I. – Az állhatatos Mr. Cox

Az Egyesült Államokban az európai futballt, a „soccer”-t nemigen ismerik és kedvelik. Náluk a baseball meg a rugby járja. S ahogy ez a két játék nem tud meghonosodni Európában, ugyanúgy nehéz a ,”soccer” útja az Államokban.

A két világháború között és után időnként fel-felbukkant egy menedzser, aki megpróbálta importálni a játékot. Nagyon nem fizethetett rá egyik sem, hiszen milliókra tehető azoknak az európai bevándorlóknak a száma, akik a keleti vidék nagyobb városaiban sóvárognak egy kis foci után, de azért valami pompás üzletet sem kötöttek s főleg ami a perspektí­vát illeti, látszott reménytelennek a dolog. A bevándorlók kiöregszenek s a második generációnak már nincsenek emlékei sem az Üllői útról, sem más országok Üllői útjairól — szóval a fociról.

Mr. Cox esete más. Ez az ötven év körüli, nyúlánk, élénk szemű, kopaszodásnak induló, szinte mindig szürkébe öltözködő férfi ahhoz az üzletember tí­pushoz tartozik, amelyik mindig kicsit az ár ellen úszva kutat szűz területek után azzal, hogyha egyszer „bevág” az ügy, akkor az a bizonyos terület — jelen esetben a „soccer-business” — monopóliuma az Egyesült Államokban az ő kezében lesz. És tudja azt is, hogy egy ilyen vállalkozást nem lehet máról holnapra sikeresen lebonyolí­tani. Évek, esetleg veszteséges évek kitartása kell hozzá. És még akkor sem biztos, hogy sikerül. Dehát pénze s ideje van Mr. Coxnak, beindí­totta hát négy évvel ezelőtt a gépezetet, azóta folynak a New York-i Kupa küzdelmei neves európai csapatok részvételével. Tőlünk eddig az MTK és a Dózsa járt kinn, s az idén ránk került a sor.

A két magyar egyesület vezetői részletesen tájékoztattak bennünket tapasztalataikról: a várható elhelyezéstől a klí­mán át a pálya viszonyokig. Jómagam is jártam már New Yorkban Mexico Cityből jöttünk hazafelé az FTC- vel 1947-ben, s egy mérkőzésre megálltunk. (A New York-i magyarokból verbuvált „Hungária-válogatott” el­len győztünk 12:1-re.) Az előttünk kinn jártak egyik fon­tos észrevétele az volt, hogy nagyon érezték egy forma­ruha hiányát. A többi résztvevőn volt, a magyarokon nem, és ez megnehezí­tette a játékosok összetartását, lazaságokra vezetett. Elhatároztuk hát, hogy úgynevezett formaruhá­ban megyünk. Meg is rendeltünk húszat. 17 játékosnak és három vezetőnek.

A VVK-küzdelmek végére, ha viták közepette is, de kialakult a keret: Géczi, Aczél, Novák, Mátrai, Páncsics, Horváth, Dalnoki, Juhász, Vilezsál, Orosz, Perecsi, Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr., s a három kí­sérő, Végh Aladár elnök, Dóka György gyúró és jómagam. Egyetlen kérdőjel volt: Rátkai Laci. Orvosa volt az, aki határozottan lebeszélt bennünket arról, hogy magunkkal vigyük. így jött azután, előlegezett bizalomból abban a reményben, hogy egy ilyen túra emberileg is érlel rajta, Németh Miki. (Persze voltak, akiknek rosszul esett a dön­tés. Nincs bölcse a világnak, aki ilyenkor mindenkit meg­nyugtató igazságot tehet. Éppen ezért nagyra becsülöm Havasit, akinek fájt ugyan, hogy itthon maradt, de erőt vett magán, és szorgalmasan edzett közben. Vissza is ke­rült a csapatba. Kár, hogy meggondolatlanságai zavarják egyenletes fejlődését.)

A csapat

Nagy utak előtt, olyankor, amikor az ember szí­vesen készülődik és már beleélte magát abba, hogy megy, minél közelebb kerül az indulás időpontja, annál bizonytalanabb lesz. „Majd akkor hiszem el, ha fenn leszünk a levegő­ben …” — néhány nappal az indulás előtt ez volt az ál­talános hangulat. S a várakozás bizonytalanságát még csak növelte Mr. Coxék, azaz a rendező bizottság közlése, amely a június 28-ra tervezett indulásunkat — valóban az utolsó pillanatban — július 2-ra halasztotta.

Július 1-én délután még edzőmérkőzést játszottunk az Üllői úton a Kőbányai Sörgyár csapata ellen (5:1). Két ok­ból is: részint, hogy Torino után és New York előtt még mozogjon egyet a gárda, részint pedig, hogy elbúcsúzva közönségünktől megsétáltassa a csapat a frissen szerzett trófeát, a VVK-serleget azon a pályán, amely az FTC böl­csője volt. Jó megfürdeni a nagy hagyományok levegőjé­ben ilyen hosszú út előtt: jó ilyen légkört vinni útravalónak.

Indulás Ferihegyről

És másnap, július 2-án, pénteken reggel 9-kor a ma­gasba emelkedett velünk Ferihegyről a KLM-gép. (Persze, lenn nagy integetés, a szokott intelmek, hogy „vigyázza­tok ám magatokra …” s elvétve néhány „Hajrá Fradi!” is.) Aztán jöttek a kezdeti izgalmak. Főleg a rendezők „kezdeti bizonytalankodásai” miatt, amit a pályán — a csapattól — szinte természetesnek vesz az ember, a re­pülőgépen — Mr. Coxtól — már kevésbé. (Hadd mondjam meg tüstént: később az egész szervezet kitűnően műkö­dött.) Kezdetben — ez is az utak lelkiállapotához tartozik — latolgattuk a torna esélyeit: hogy ugyebár a Kilmarnock az mégiscsak Skócia bajnoka. A Rangers, a Celtic, a Hibernian előtt! (Ha az ember az FTC évkönyveiben visszalapoz, talál egy dátumot: 1911. május 21-ét. amikor Skócia akkori bajnoka a Celtic első í­zben látogatott el az Üllői útra, és 1:1-et játszott, méghozzá az akkori „arany­csapat” — Rumbold, Payer, Koródy, Schlosser, Borbás és társai — ellen, akik „utcahosszal” nyerték a magyar baj­nokságot.) Meg a West Bromwich. Jó, hogy most valahol hátul kullog, de emlékezzünk csak az 1954-es brüsszeli mérkőzésükre az akkori nagy Honvéd ellen. Már 3:1-re elhúztak, s csak Puskásék különleges bravúrja fordí­totta 5:3-ra a találkozót. Akárhogy is — angol labdarúgók: „van bennük”. A Polonia Bytom volt számunkra a „sötét ló”. Csak azt tudtuk, hogy négy válogatottal megerősí­tve jön­nek New Yorkba, és hogy a lengyel válogatott nemrég megverte a Szovjetuniót …

Aczél a glasgow-i reptéren

De a szakmát csakhamar felváltották az utazás érdekes­ségei. Bécsen át Amszterdamig vitt bennünket a KLM-gép. Itt már várt ránk az AIR Island különgépe és a Po­lonia Bytom. Irány Glasgow, ahol fényképészek sortüzében csatlakozott hozzánk az angol meg a skót együttes, hogy most már a torna egész mezőnye pöfögjön együtt 400 kilométeres óránkénti sebességgel New York felé. Mert bizony az AIR Islandnak ez a gépe mintha a légi utak vicinálisa lett volna. (Amszterdam és New York kö­zött 7 és fél óra alatt teszi meg az utat egy Jet.) Izlandon — közelebbről Keflavikban — landoltunk legközelebb. Itt alaposan megvizsgálták a masinánkat, nehogy valami meg­lepetés érí­hessen bennünket a kanadai partokig.

A békés naplemente hunyadozó fényeinél mi is must­rálgattuk a batárt. Az utasok eredendő bizalmatlankodásával. Mert — őszintén szólva — a Jettel úgy van a magamfajta ember, hogy minek nekem az az ezer kilométer óránként, még valami baj lesz. Legfeljebb tí­z perccel ké­sőbb érek haza Lőrincre, de nekem ne rohanjanak ész nélkül. Ennél az egyszerűbb gépnél meg folyton a szájun­kat huzogáltuk a 400 kilométer miatt. Minden légi utas kicsit hisztérikus. Vagy nagyon.

De azért nem tudtuk nem észrevenni, hogy Izland bi­zony tele van amerikai katonákkal. Támaszpont.

Karába a keflaviki reptéren. Mögötte a West Bromwich játékosai

S aztán útra keltünk az alkonyat nyomában, kí­sértük nyugat felé. Ezért a szokottnál tovább repült a gép vilá­gosban. (Egyébként Budapest és Keflavik között másfél óra az időeltolódás.) Nyolc teljes órán át zümmögött körü­löttünk a levegő. Ki szunyókált, ki olvasgatott, kelletlen kártyázgatás is folyt időnként, és mivel a csendes leve­gőben simán úszott a gép, minél fáradtabb lett a társaság, annál többször ködlött fel előttünk otthoni, kényelmes ágyunk csalogató képe.

A kanadai Ganderben

A kanadai Ganderben landoltunk a csendes út után. Aztán tovább. Innen már csak két óra volt New York. Felrázódtunk, lassan erőt vett rajtunk az érkezés izgalma. Reggel nyolc óra harminc, otthon délután négy óra har­minc, a nap már teljes üzemben. Mindenki igyekezett sze­rezni magának egy csipetnyi ablakot: feltűnt alattunk a hatalmas város. Ilyen látvány voltaképpen — legbelül — mindenkit í­róvá tesz, vagy legalábbis mindenki azután sóvárog, hogy de jó lenne, ha leí­rni nem is, de legalább elmondani, mit érez ilyenkor. New York képe a kora délelőtti napban nem lí­rai látvány: gázok, gőzök, füstgomolyok szakadt foltjai alatt igazi, nyomasztóan sűrű és magas, és beláthatatlanul elnyúló kőrengeteg. Az ember mindig attól fél, hogy a gép lenyisszantja egy-egy, felhőkarcoló csúcsát. Jó néhány kört í­rtunk le a város fölött — irántunk tanúsí­tott kedveskedésből-e vagy mert nem fogadott bennünket New York, nem tudni —, és július 4-én pontban reggel kilenckor rápörögtek gépünk kerekei a Kennedy-repülőtér betonjára.

Az „ünnepélyes fogadtatás” a lapok szokványos alcí­me. Rendszerint már a kiszálláskor kezdődik azzal, hogy a gépből, vasúti kocsiból, autóbuszból kikászálódó játékosokat fényképezik, amint éppen integetnek. Aztán a betonon, a peronon vagy az utcán félkörbe állunk, valamivel a félkör öblének közepe előtt a mi vezetőnk, vele szemben egy ismeretlen, de nyájas úriember. Néhány szót váltanak, amit egyikük sem ért, s éppen ezért mindketten előzékenyen mosolyognak egymásra, kezet ráznak, majd vezetőnk kap egy csokor virágot és tapsolunk. Nos, mindez New Yorkban is lejátszódott bizonyos, és számunkra nem is lényegtelen különbséggel.

Mielőtt erre rátérnék, elmondok egy kis közjátékot. Már csak azért is, mert időrendben mesélek, és a közjáték a fogadtatás előtt játszódott le.

Az igen udvarias útlevél- és vámvizsgálat végén mindenkinek fölteszik a kérdést: járt-e már az Egyesült Államokban. S ha igen. Mikor? Engem is megkérdeztek, és bizony, a váratlan kérdés első zavarában nem tudtam: 1947 vagy ’48 volt-e az az év. Mire a tisztviselő fogott egy testes, fekete kötésű könyvet, majd közölte velem, hogy 1947 nyarán voltam legutóbb New Yorkban. Aztán elköszöntünk egymástól.

Talán, mert az emlékeket fölidézve ösztönösen a zaklatott hangulat is erőt vesz rajtam, azért felejtettem el megmondani, milyen lenyűgöző hatást tesz az emberre a Kennedy-repülőtér. Függetlenül ultramodern szervezetétől, hogy például minden gép közvetlenül fedett kijáró mellett landol s az ember a gépből közvetlenül a repülőtér egyik folyosójára jut. A géprengeteg látványa, a szüntelen motordörej, tömegek nyüzsgése, hangszórók és tv-ernyők párbaja: mintha valami hatalmas, programvezérlésű, elektromos üstben főzné puhára New York az ideérkezőt, mielőtt ráengedné falánk utcáinak nyeldeklőjére.

Mr. Cox sem várta ölbe tett kézzel a sült galambot: rengeteg fotoriporter „lövi” az előcsarnokban a négy csapatot, az eddiginél jóval nagyobb fordulatszámmal kezdett működni a „publicity”-gépezet.

Amiben számunkra ez a fogadtatás lényegesen eltért a szokványostól, az az volt, hogy itt, ezer kilométerekre a hazától, magyarok tömege várt bennünket. A csarnok falain köröskörül nemzeti lobogóink és a csapat zászlócskái. Nagy transzparensen „Isten hozott, Ferencváros!” felirat, és zúgó „Hajrá, Fradi!„. Eleinte még volt némi rend, aztán ránkszabadultak a várakozók. Milliónyit kérdeztek egyszerre, alig tudtuk kihámozni a szavaikat, amelyek végül egyetlen kérdéssé formálódtak: hogy van az óhaza? Megmondtuk, hogy jól, és egyre jobban. És bár nem tartott hosszú ideig — talán, ha fél óráig — a nagy kavargás körülöttünk, szinte egyszerre éreztük meg a két átvirrasztott éjszaka terhét. Egyetlen vágyunk maradt: a friss, hűvös ágy. Már csak azért is, mert a nyakunkon volt a másnapi, vasárnapi megnyitó a skótok ellen. A lengyelek s az angolok viszont pihenhettek.

Mindegyik csapat kapott egy buszt, aztán irány a Hotel Croydon. A 18 emeletes szálloda a Park Avenue és a Fifth Avenue között van, a város szí­vében, közvetlenül a Central Park mellett. (A meggyilkolt Kennedy elnök özvegye néhány lépésnyire tőlünk lakott.)

Az 1947-es túrán New Yorkban

Amikor 1947-ben New Yorkban jártam, a legfeltűnőbb, a legszokatlanabb számomra az egész város légterét összeszabdaló magasvasút volt. Amikor elcsörömpölt az ember közelében, belerázkódott az agya. Most meg az tűnt fel az első pillanatokban, hogy nincs: a hatalmas zajforrás eltűnt a városból, amely egyébként is szépült, s főleg tisztult legutóbbi látogatásom óta. Igaz, kinntartózkodásunk ideje alatt ví­zkorlátozás volt, szünetelt az utcák, terek, parkok locsolása, mosása. (Ez bennünket csupán annyiban zavart, hogy — mint később kiderült — edzéseinket a Central Parkban kellett végeznünk s a hosszú hetek szárazsága után betonkeménységűre szikkadt a talaj s rajta persze a fűcsomók is.) Az utak imponálóan kiszélesedtek. Kell is ahhoz a képtelen forgalomhoz: öt és fél millió gépkocsi fut a kilencmilliós városban. De nemcsak szélesek, drágák is az utak. Ha az ember az egyik megyéből áthajt a másikba, 25—50 centet fizet úthasználati dí­jként. Ahhoz például, hogy az utas a Hudson River alatti, mintegy 5 kilométer hosszú alagúton átkocsikázhassék, először le kell fizetnie egy fél dollárt. Csillagászati összegeket vesznek be ilyen forgalom mellett.

A mexikói túrán: Mészáros, Szusza és Mike

Szállodánk nem modern épí­tésű, mégis modern szálloda volt. Óriási hallja, régi, vastag falainak nagy és kihasználatlan felületrészei a két világháború közötti épí­tészet bőkezű gyakorlatára s nem a mai Hilton-szállók minden centimétert hasznosí­tani szándékozó célszerűségére vallottak. De persze légkondicionáló berendezése kitűnően működött. Enélkül ugyanis New Yorkban szinte képtelenség meglenni. Számunkra létkérdés volt: érkezésünk idején 90 fok Fahrenheitet mutatott a hőmérő (ez 35° Celsius) s a levegő páratartalma 78—80 százalék között mozgott. A mi éghajlatunkhoz szokott sportembert ilyen atmoszféra teljesen tönkretehet. Ezért mondtam, hogy nekünk a légkondicionálás létkérdés volt.

Mind a négy csapatot a Croydon szállodában helyezték el. A mieink négyen kaptak egy-egy apartemente-t, ami három szobát s egy hallt jelentett, a hallban pedig — sajnos — tv-t. Sajnos, mert New Yorkban „non-stop” műsor van, méghozzá 12 csatornán s a legjobb ,”show”-k este 11-kor kezdődnek …

A nyelvi nehézség a legkí­nzóbbak egyike. Valamire azért a némettel — a magunk döcögő németjével — is jutottunk, mert a figyelmes rendezők egy német Liát adtak mellénk útimarsallnak, akinek nemcsak németsége és angolsága, helyismerete és modora volt kitűnő, hanem az alakja is, és az arca is csinos. így hát érthető, hogy a fiúk engedelmesen követték. És — higgyék meg a tapasztalt utasnak — nem mese az ma már, sajnos is, meg hál’ Isten is, hogy mindenütt talál magyart az ember. Mégis meglepődtünk, amikor a szálló pavilonjának 65—70 éves elárusí­tó nénikéje „Jó napot kí­vánok, mivel szolgálhatok önöknek”-kel köszönt ránk, kissé amerikánus í­zzel, de hibátlanul.

És megérkezésünktől kezdve hazatérésünk órájáig szinte szüntelenül velünk volt Henni Géza.

Géczi és Henni

Nem hinném, hogy be kellene mutatnom a felszabadulás utáni FTC kiváló kapusát, aki 1956-ban disszidált. Gondolkoztam, hogy is fogalmazzam azt, ami vele történt, de úgy hiszem, legjobb nevén nevezni a gyereket: Géza itt hagyta a hazáját. Zsidó Domonkossal — a Nagykanizsai Olajmunkás volt játékosával — kis „Futball-bár”-nak elnevezett bisztrója van a Második Avenue-n, amit egyébként Gulyás Avenue-nek becéznek, mert csaknem minden üzlete magyar. És közben a New Yorkers csapatának az intézője is, fél kézzel, csak éppen, hogy legyen valami állandó kapcsolata a focival.

A „Gulyás Avenue”

Mint ilyenkor mindig történik, elbeszélgettünk a múltról. Olvasóim közül bizonyára többen emlékeznek még az 1947/48-as bajnokságot eldöntő Csepel—Ferencváros mérkőzésre. 1948. június 27-én volt Csepelen. Ha megnyerjük, bajnokok vagyunk, ha vesztünk, a Csepel, s ha döntetlen, a Vasas a bajnok. Ott álltunk tehát egy kéznyújtásnyira az aranyérmektől.

Ebben az időben kétségtelenül Henni volt a legjobb magyar kapus. Belátta az egész pályát, és akkor is játszott, ha az ellenfél kapujánál pattogott a labda. Puha, macskaszerű mozgása és ruganyossága, kiváló reflexei és labdaérzéke, kisportolt teste, termete: mintha csak a kapuba teremtették volna.

Ezen a mérkőzésen olyasvalami történt vele, ami eddig még soha.

Az első négy perc alatt két gólt rúgott a Fradi. Az elsőt Deák Feri. A másodikat Kocsis Sanyi, és utána széttárt karral rohant visszafelé, s azt kiabálta Kispéter felé, hogy „Misa, bajnokok vagyunk . ..”

Aztán Marosvári meg Fenyvesi gyorsan „bepakolt” nekünk is kettőt, sőt Szentesi egy harmadikat is. Henni egyikről sem tehetett. Szóval már az első félidőben 3:2-re elhúzott a Csepel, s már-már úgy látszott, győznek is — és ezzel bajnokok.

És akkor, a második felidőben elkezdődött valami, amire ma is, mint valami nyomasztó álomra emlékeznek vissza a Fradi-szurkolók. Kamarás játékvezető utánrúgásért kiállí­tja a csepeli Rédeit. Két másik csepeli, Nagy II és Kónya csúnyán összefejel, lemennek s néhány percre rá a bí­ró leküldi a pályáról a kakaskodó Lakat Karcsit meg Szentesit. Tí­z FTC-játékossal szemben hét csepeli! A nézőtér és a pálya akár egy forró katlan. De a Csepel változatlanul 3:2-re vezet. Kamarás hirtelen észrevesz valamit a csepeli tizenhatoson belül, és máris a tizenegyes pontra mutat. Mind a tizenhét játékos bénultan veszi tudomásul az í­téletet és Deák be is rúgja a büntetőt: 3:3 — ami Vasas-bajnokságot jelent. S néhány perccel ezután a kimerült Fenyvesi megereszt egy félerős lövést, s a labdát Henni Pintér elé ejti. 4:3 — a Csepel a bajnok! Ez volt 1945 óta az egyik legvitatottabb labdarúgó jelenet.

Most, tizennyolc év elmúltával, feltettem neki a kérdést:

— Mondd, Géza, az a negyedik gól, ott Csepelen… emlékszel?

Rábólintott.

— Az hogy volt?

— Tudod, Dodó. vannak dolgok, amikről az ember soha nem beszél.

Úgy hiszem. Ez is válasz.

Egyébként egészen másként éreztük magunkat, mint 1957-ben Ausztráliában. Nem ólálkodtak körülöttünk gyanús alakok. Az „56”-osok java része is gyökeret eresztett és örül itthoni sikereinknek. Maga a tény, hogy a Fradi ott volt, sokat mondott a kinti magyaroknak.

Mrs. Kovács vendéglője előtt

Mrs. Mary Kovács vendéglőjébe vitt bennünket Henni Géza, nehogy bajt okozzon a szokatlan koszt. Mrs. Kovács 24 éves fiát már Mr. Jacques de la Fontaine-nek hí­vják. Négy nyelven beszél, köztük a magyart is, kitűnően. De ő csak a „Kinizsi”-re emlékezett. Mondtam már, hogy kihalóban van odaát az a nemzedék, amely nosztalgiával gondol az Üllői útra, a „nagy idők” Fradijára. Azért ma még ők a hangadók, és igazán nem tudja az ember, mit tegyen, megkönnyezze vagy megmosolyogja-e az olyan üdvözlő cikkeket, amelyeknek ugyan „Hajrá, Fradi!” a cí­mük, de Vajda Jánost is beletördelt az amerikai szerkesztő:

„… De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül

Múlt ifjúság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.”

Mármint a Fradié. Megkönnyezni? Megmosolyogni? Gondolom, egyiket se — eltenni.

Július 4., vasárnap délután öt óra, New York, Randal stadion. Ez volt az időpontja és szí­nhelye a torna első mérkőzésének, amelyet a skót bajnokcsapat, a Kilmarnock ellen játszottunk. Az idő a körülményekhez képest egészen jó volt: borongós, apró légáramlatokkal. Két órával a meccs előtt néztük meg első í­zben, de akkor aztán alaposan, hiszen tudtuk, hogy egyetlen mérkőzést, a Polonia Bytom elleni találkozónkat kivéve, valamennyit itt játsszuk majd. Nem tapsoltunk: hossza-szélessége egyaránt méret alatti, és mivel a ví­zhiány miatt nem locsolták, porzott a fű alatt és talaja akár a Central Parké, betonkeménységű. Ismervén a skótok rövid passzos játékát, töprengeni kezdtünk taktikánkon, hiszen a kisméretű pálya s a talaj egyaránt nekik látszott kedvezni. Tudtuk azt is, hogy valamiféle „rendszertelen rendszert” játszanak legújabban, amely sem WM, sem 4—2—4, a számozásuk is rapszodikus. Abban állapodtunk meg, hogy csendesebben, elővigyázattal kezdünk, tapogatózunk kicsit, aztán majd ráhajtunk, mert győznünk kellett: a mintegy 25.000 főnyi közönségből 18.000 magyar várta az amerikai játékvezető, Goldstein sí­pjelét. (Azóta itt járt a szeptemberi 3:0-ás magyar—osztrákon és tetszett neki csapatunk biztató játéka.)

Azért egészen simán mégsem indult a torna. Az emberek gyűltek, egyre gyűltek, de a stadion kapuit nem nyitották meg előttük. Már-már fenyegetővé vált a helyzet.

Egy ismeretlen férfi ugyanis egy órával a mérkőzés kezdete előtt izgatottan telefonált a rendőrségre, hogy bombát helyeztek a Randall stadion tribünje alá. Nosza, tüstént riadókocsik a helyszí­nre: mindent lezártak s átkutatták a pályát. Sehol semmi. így történt, hogy csak negyedórával öt előtt nyí­ltak meg a kapuk. A konkurrencia trükkje volt? Politikai jellegű zavarkeltés? Vagy egy habókos alak buta tréfája? Soha nem tudja meg senki.

A nagy izgalom talán még emlékezetesebbé tette az amúgy is felejthetetlen megnyitót. Az amerikai himnusz, az Union Jack után jött a skót, majd a magyar. Az első kettő alatt csak a zenekar szólt. De amikor felhangzottak az „Isten, áldd meg …” első ütemei, először csak néhány bátortalan hang kapcsolódott be, aztán egyre erősebben, bátrabban hallatszott emberi ajkakról is a himnusz, mí­g végül mind a 18.000 magyar rádöbbent a ritka alkalomra, és fújta szí­vből, hogy „jó kedvvel, bősé-éggel …” Megható volt. És után a zúgó „Hajrá, Fradi!” — akár az Üllői úton. Aztán jött a játékosok bemutatása, amikor is a szólí­tottak rögtön a helyükre futottak.

Géczi — Novák, Mátrai, Horváth — Juhász, Orosz — Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. Ez a csapat kezdte a tornát.

A Kilmarnock Ferguson — King, Beattle, Watson — Murray, MacFadzean — McLean, Black, Hamilton, Sneddon, Mcllroy felállí­tásban jelent meg a pályán.

(Egy busz hozott bennünket a pályára. A skót fiúk igen vidámak voltak, egyik slágert a másik után énekelték, és nem titkolták egy percig sem, hogy mindent beleadnak, mert fizetni akarnak a Manchesterért. Két okból is: részint a birodalom sportzászlaján esett foltot akarják eltüntetni, részint megmutatni, hogy a skót bajnok különb az angolnál.)

Goldstein úr az óráját nézi.

(Az ám, a játékvezetők. Később még lesz alkalmam szót ejteni róluk. Sokszor kértünk gondolatban bocsánatot az itthoni gyengéktől is odakinn. Nem fair azonban éppen Goldstein úrral kapcsolatban emlegetni mindezt, hisz ő volt a legjobb játékvezető, akivel odakinn találkoztunk. A többi? Csupa dilettáns. Egyébként néhány lap már jó előre figyelmeztetett bennünket, hogy ne kényeskedjünk. „Tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi játékfelfogás keményebb veretű, ez magával hoz bizonyos «kí­méletlenséget« és ezt még a legjobb bí­ró is elfogadja, különben szétfütyülhetné a mérkőzést.” Mindezt a Manchester-mérkőzéseinkkel kapcsolatban í­rták, mert a fülükbe jutott, hogy nem élveztük az angolok „keménységét”.)

És megkezdődött a játék. Az első húsz percben körülnéztünk, aztán kezdtük „feltúráztatni” a motort. Közben mindössze egy kapufára tellett. Fenyvesi dr. rúgta. A skótok támadásai rendre elakadtak a lestaktikánkon. (Kockáztattunk: ennél a taktikánál igen sok múlik a játékvezetőn.) De a Kilmarnock csatárai sem — elnézést —a hathúszassal jöttek Rákosligetről. Kezdtek fölnézni, és a 20. perctől kezdve nagy nyomás nehezedett ránk. A 32.-ben csak Géczi kitűnő reflexe hárí­totta el a gólt: láhbal mentette Sneddon közeli lövését. Három percre rá a kitörő Hamilton előtt megismételte ugyan bravúrját, de a fölvágódó labda a berohanó Horváthról a hálóba pattant, öngóllal kezdtünk hát: 0:1.

Aki azonban benn volt félidőben az öltözőnkben, érezhette, hogy nincs veszély. „Most jövünk mi” — ez volt a hangulat.

Albert a skót játékosok gyűrűjében

És valóban jöttünk, méghozzá VVK-formában. Alig jutottak lélegzethez a skótok, akik az első félidőben különben is mindent kiadtak magukból. „Fürödtek” is néhányszor a füvön. Néha kicsit fetrengtek, hogy kifújhassák magukat. Az egyébként kifogástalanul sportszerű mérkőzés csakis ezekkel a szí­nészi mutatványokkal pöttyöződött be kissé. Na, de meddig megy az ilyen „taktika”? Ezen a vasárnap délutánon a mérkőzés 74. percéig: amikor Fenyvesi dr. nagyszerűen betalált a „rövidbe” és három percre rá már Rákosi Gyulát ölelgették a társai, mert 12 méteres bombája után Ferguson már csak hátra nyúlhatott, a hálóba. Anglia bajnoka után 2:1-re megvertük hát Skócia bajnokát is.

Vagy egy órába tellett, amí­g eljutott a csapat a buszhoz. Szinte mind a 18.000 magyar át akart ölelni bennünket. Visszafelé a buszon a skótok is gratuláltak. Őszintén, emberien, sportszerűen. Lehet, hogy az 1965/66-os EK-küzdelmek során összekerülünk megint, mert Skóciát a Kilmarnock képviseli. Nagyban érdeklődtek az albán labdarúgás felől, mert első mérkőzésüket Tiranában játsszák. És azt is kérdezték, hogyan kell oda utazni. De az útvonalat mi alig ismerjük. A régi fradisták közül csak Kispéter járt Albániában, ő volt annak a válogatottnak a középhátvédje, amelyik 1948 májusában 0:0-ra játszott Tiranában. Csak arra emlékszem, hogy a Misa — akár az egész csapat — fehér fezben érkezett haza.

Elsőrendű paprikás csirkét kaptunk Mrs. Kovácstól vacsorára. Utána korai lefekvés, hiszen szerdán Chicagóban játszunk. Közben utazás. Vigyázni kell.

Mészáros József

(folytatjuk)