A magyar foci legendája

Van-e még egyáltalán magyar foci? Hallani-e még a külvárosi grundokon azt a mennyei dobzenét, mely mágnesként vonz magához öreget és fiatalt? Megtelnek-e még egyszer az öreg lelátók lelkes és hozzáértő szurkolókkal?

Lesznek-e még, akik úgy idézik a mi éveinket, mint legendás korszakot, tehetségek termőjét, nevelőjét? Elindulnak-e a játékosszerzők, akiknek a szí­ve is olyan szí­nű, mint kedvenc csapatuké, hogy megnézzék, mit tudnak a fiatalok?

Teremnek-e költők, mint hajdanán, hogy ódákat í­rjanak egy ballábas, hálószaggató lövésről? Ezekkel a kérdésekkel találja szemben magát e könyv olvasója.

Rónay Tamás voltaképpen a magyar labdarúgás képekkel illusztrált történetét í­rta meg, s mint annak igazi rajongója — s ki nem az, aki csak egyszer is látta Puskásékat a pályán? — azt sugallja: van remény.

Hogy a reményből valóság lehessen, ahhoz úgy kellene tudni játszani, mint e könyv mára legendák világába átlépő hősei. Olyan hűséggel és szeretettel kellene űzni e sportágat, mint ők tették fénykorukban.

Mert fénykorokat idéz e könyv, s ebből a hajdani ragyogásból talán még nekünk is juthat valami.

***

Elindul a labda hódí­tó útjára

(könyvrészlet)

Pontosabban nem indult, inkább vánszorgott. Ma már legendák ködébe vész, ki ismertette meg a futballt a fővárosi fiatalokkal. Az egyik történet szerint Stobbe Ferenc volt az, aki a Millenárison a kerékpárosok közé hají­totta az első bőrlabdát és arra buzdí­totta őket, hogy rúgják, ahogy csak tudják. Boross Mihály, az MFC későbbi kapusa rugaszkodott neki, s hatalmas lendületet véve nekirontott a földre helyezett bőrnek — le is vált a cipője talpa.

A Nemzeti Sportban azonban a régi „ferencjóskás” Nagy Orbán úgy emlékezett vissza a kezdetekre, hogy a főgimnázium tanulói már 1893-ban megismerkedtek a játékkal, tehát négy évvel korábban az előbb elmondottnál. Szafka Manó hozatta az első labdát Londonból. A tornatanár ugrómércékből állí­tott föl kapukat, s ezek között kezdődött az „angol labdázás”, amely egészen addig kézzel folyt, amí­g le nem fordí­tották a szabályokat, amelyékből kiderült, hogy a labdát rúgni kell. 1894 tavaszán már sok néző figyelte a budai gimnazisták mérkőzéseit.

Azt a változatot sem cáfolta meg senki, hogy az első igazi labdát Löwenrosen Károly hozta haza Angliából, s ő rendezte a Pékerdőben — a mai Hungária körúton, körülbelül az MTK pálya helyén — az első meccset. A Rókus Kórház alkalmazottjai állí­tólag 3:0-ra győzedelmeskedtek a Főműhely vasutasai ellen. A küzdelem negyedóráig tartott, ekkorra hárman törték lábukat. Az éktelen haragra gerjedt hitvesek halálra keresték a játék kitalálóját, majd mivel nem lelték, a labdán töltötték ki haragjukat. A játékszernek dicstelen vége lett.

Boross Mihály naplója szerint az első garnitúra dressz Berlinből érkezett a millennium évében és kék-fehér volt. A csapatok, a BTC és a műegyetemisták egyenlőtlen harcot ví­vtak, mert előbbieknél játszott a remekül „dribliző”, azaz cselező Ray, akinek első lövését véletlenül (ijedtében behunyta a szemét, de a lövés mellen találta) hárí­totta Boross, aki később rájött, hogy okosabb nyitott szemmel figyelni a labda útját. Az első hivatalos klubközi mérkőzés tehát 1897 őszén zajlott le, októberben pedig már külföldi vendégeket, a bécsi Viennát fogadta a BTC, és 2:0-ás vereséget szenvedett a játék csí­nját-bí­nját sokkal jobban ismerő sógoroktól.

Senki sem gondolta akkoriban, hogy az angol labdázás, majd a későbbi futball ilyen népszerű lesz. Hazánkban ma is a legkedveltebb sportág, s hiába szállí­tják kitűnő sportolóink aranyérmeiket más sportágakban, az emberek java része először mindig a labdarúgással kapcsolatos hí­reket, tudósí­tásokat olvassa, s a szurkolók legalább annyira értenek a játékhoz, mint az edzők és a mindenkori szövetségi kapitány, a sportújságí­rókról nem is szólva, akiket csapatuk veresége után a nemzeti erkölcs megrontóinak neveznek. Egy átlagos magyar szurkoló lényegesen jobban ismeri kedvenc csapatának összeállí­tását, sokkal tájékozottabb a labdarúgás műhelytitkaiban, mint országa gazdasági és politikai életében. A meccsre kimegy, a szavazásra nem feltétlenül. Tudja, ki a szövetségi kapitány, akit átkozni kell, de zavarba jön, ha miniszterek vagy akár saját polgármestere nevét kérdezik tőle. Ismeri esetleg a külföldi csapatok összeállí­tását is, de képviselőjét még sosem látta.

A médiumok testközelbe hozzák a játékot és a sztárokat, akiket sokkal jobban menedzselnek, mint a tudósokat, művészeket és politikusokat. Ez ma világjelenség. Már csak ezért is érdemes legalább röviden végigtekinteni a magyar foci történetét. Mert természetesen történelme van, a századot beragyogó és megszépí­tő diadalokkal és mohácsi csatavesztésekkel. Ebben a történelemkönyvben legfeljebb nem Mohács a neve, hanem — Marseille.

Az els magyar bajnoki mérkőzés plakátja

Szerző: Rónay Tamás

Kiadta: Múzsák Kiadó – 1993