Gólzáporos győzelmet aratott a Ferencváros
Annál nem nagyon van hálásabb feladat, hogy muzeális bajnoki beharangozót írjunk 1967-ből. Itt nem kell túl sok adat után kutakodni, nem kell ügyeskedni annak érdekében, hogy a csapat „rosszabb” énjét valahogy kikerüljük, mert mégsem ildomos negatív dolgokat írni egy felvezető mérkőzés előtt. Inkább akkor lennénk gondban, ha valamit a sötétebb oldalról kéne előhalászni, hiszen az 1967-es bajnokság olyan könnyed futam volt, mint Usain Bolt számára bármelyik 100 vagy 200 méteres síkfutás döntője. Ehhez meg ha hozzávesszük azt a tényt, hogy 1967. szeptember 10-én a bajnoki sorozat 22. fordulójában 7:1-re vertük a Budapesti Honvéd csapatát, a jelen körülményeket figyelembe véve, nem biztos, hogy a „legerkölcsösebb” választás. Először más jelzőt akartam használni, de az talán még sem lenne illendő, pedig igazán az fejezné ki legjobban a választás tényét.
De mivel a sors keze (no meg szerkesztőtársamé) éppen ezt a kiütéses győzelmet sodorta az utamba és mivel nem akartam illetlenül kikerülni – bár megfordult a fejemben egy röpke pillanat erejéig -, így a mai napon egy olyan fölényes győzelemmel hangolunk a hétvégi bajnoki fordulóra, mely 1967-ben is több volt, mint amit egy átlag család gombócból megkívánt. Arról meg tényleg nem mi tehetünk, hogy 1967-ben nem volt méltó ellenfele a Fradinak. Pedig a Honvéd a forduló előtt még a hatodik hely környékén tanyázott, ráadásul a rangja és a múltja miatt egy Ferencváros-Honvéd még igazi rangadónak számított…és nem csak papíron. A szurkolók is így gondolták, pedig szakadt az eső és szeptemberhez képest még hideg is volt, de azért 25 ezren mégis csak felültek a Népstadion betontömbjeire, hogy részesei lehessenek a Fradi fiesztának.
Ami talán várható is volt, hiszen a csapat Lakat Károly doktor irányítása alatt fantasztikus teljesítményt nyújtott. 22 forduló alatt 20 győzelem és csupán két döntetlen volt a mérleg, melyhez egy imponáló 62:13-as (!) gólarány párosult. Győzelmekkel kezdtük a VVK sorozatot (egészen a döntőig meneteltünk) és olyan kezdő tizeneggyel rendelkeztünk, mely a világ bármely táján versenyképesnek számított:
Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona
Van olyan Fradi szurkoló aki nem tudja kapásból elsorolni ezt a kezdőt? Ráadásul olyan játékosok ültek a kispadon, mint Rátkai, Horváth, Karába és Havasi, akik bármelyik NB I-s csapatban kezdők lehettek volna. De ők is a Fradit erősítették, mert a foci alapszabálya szerint erős kispad nélkül nincs stabil csapat. A Honvéd elleni is Szűcs sérülése miatt Horváth játszott, ráadásul kiválóan. Ahogy az egész csapat, hiszen a gólok is futószalagon jöttek egymás után:
6. perc: Rákosi bal oldali szögletet ível be, Varga fejjel az alsó sarokba csúsztatja a labdát 1:0. 18. perc: Marosi elhúzza a kitörő Katona lábát. A büntetőt Novák a kapu közepébe helyezi 2:0. 26. perc: Rákosi a Nováktól kapott labdát két csel után Bicskei alatt lövi a kapuba 3:0. 48. perc: A vetődő Bicskei Rákosi lábára üti a labdát 4:0. 54. perc: Vági megy el, jól ad Tóth K. elé, a középcsatár Géczi mellett lövi a Honvéd gólját 4:1. 76.perc: Albert Szőke elé perdít, aki 16 méterről nagy gólt lő 5:1. 78.perc: Varga váratlanul lő 6:1. 81. perc: Rákosit ismét fölvágják, Albert a büntetőt a jobb alsó sarokba helyezi. 7:1.
A rövid összefoglaló is nagyon tanulságos. Rákosi Gyuszit nehezen tudták tartani és ami a legfeltűnőbb, hogy a végén a második büntetőt már nem az ország legjobb „ítéletvégrehajtója”, Novák Dezső lőtte, hanem átengedte Albert Flórinak, akinek nem ment igazán jól (vajon akkor mennyi lett volna vége?), de mégis csak „illett” a Császárnak is gólt szereznie egy ilyen fesztivál jellegű napon, ahol nem csak az esőcseppek kopogtak, de a gólok is potyogtak szép számmal. A szakmai vezetés a tőle megszokott „iróniával” és egyszerűséggel értékelte a kiütéses győzelmet: „A csapat időnként szépen játszott.” Arra meg már csak egy kis mosoly volt a válasz, hogy mi lett volna ha 90 percen át jól játszanak?
A bajnokság utolsó 5-6 fordulójában már ki is engedhetett a csapat, össze is jött a végén két vereség, igaz ezeket a Zaragoza és a Liverpool elleni VVK győzelmek fogták közre. így „csak” nyolc pont különbség lett a végén és elszállt a veretlenül megnyert bajnokság reménye is, de igazán ez senkit sem bántott túlságosan. 1967-ben ténylegesen el voltak kényeztetve a szurkolók. Egy nagyszerű csapat, egy zseniális pedagógus edző, későbbi világválogatott játékosok. Egy olyan csapat melyre örökké büszkék lehetünk, és akiknek egy muzeális bajnoki beharangozót írogató külön köszönettel tartozik, hiszen ennél könnyebb „házi feladatot” még Pistike sem gondolna önmagának.
Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a szívünk és a lelkünk is zöld-fehér, akkor innen már csak egy ugrás a Kánaán.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?