Szívet cseréljen, ki klubot cserél?
MÁTRAI SÁNDOR BÚCSÚJA A FERENCVÁROSTÓL
Végig a beszélgetés folyamán, amíg hallgatom keserű szavai áradatát, Turay „Suttyó”, a „Császár” esete jár az eszemben. Az tehetett ilyen. Az válthatott ki hasonló indulatokat az emberekből. Amikor játékos pályafutása zenitjén, a Ferencvárosból a Hungáriához szerződött annak idején. Sértődöttségből.
Mátrai Sándor nem sértődött. De tele van sebbel, tüskével most már.
HOGYAN LÁTJA MÁTRAI?
Sejtette, hogy nem lesz könnyű. Alkalma volt megismerni a szurkolók lélektanát.
Tizenöt év a futballpályán nagyon hosszú idő. Mégsem mérte fel igazán jól a következményeket. Az embernek a saját helyzetéből szilárd elképzelései vannak. Éppen ezért hajlamos arra, hogy ezeket a valóság hű kifejezéseinek tekintse. Ezért érik azután szünet nélkül meglepetések, csalódások. Ha nem méri be precízen azt a távolságot, amely a magáról alkotott kép, s az emberek véleménye között van.
Ez történt Mátrai Sanyival is. És ha nincs is kétségbeesve, nem esik jól, ami történt vele. Méltánytalannak érzi.
Töretlennek, nyílegyenesnek, önmagához hűnek látja az eddig bejárt pálya ívét. A kezdettől a máig megtett utat.
Beleértve búcsúját a Ferencvárosból.
Tizennyolc-tizenkilenc éves, amikor szülőfalujától nem messze, Orosházán az Orosházi Kinizsiben, már az NB II-ben rúgja a labdát. Közben atletizál is. Helsinki előtt, mint távolugró és vágtázó, olimpiai kerettag lesz.
Már közben, 1951-ben hívták a Bp. Kinizsibe (így hívták akkor a Fradit), de a gimnáziumot nem akarta abbahagyni.
1952-ben azután aláírta az átigazolási lapot, mint — atléta. Az olimpia előtt, mint a 4×100-as váltó tartalékja utazott Bukarestbe, egy versenyre. És ha már ott volt, távolugrásban el is indították. A többszörös rekorder és magyar bajnok Földessy Ödön mögött a második lett
Komerettó Béla. Az Egyetértés labdarúgó csapatának mai edzője volt akkor a Bp. Kinizsi elnöke. És a 20 éves atléta-reménység legnagyobb meglepetésére azonnal igazolta őt a labdarúgó csapatba.
Élete első NB I-es mérkőzésén — 1953. március 15-én az Üllőt úton — középcsatárt játszott a Szombathely ellen.
Négy gólt rúgott, a Bp. Kinizsi 5:2-re győzött.
Ettől kezdve 15 évig egyfolytában lényeges változás nem történt az életében. Legfeljebb annyi, hogy rövidesen a csatársor tengelyéből a hátvédsor tengelyébe került Kispéter Mihály nyugalomba vonulása után, majd hamarosan válogatott lett, ott kellett hagynia a Testnevelési Főiskolát, mert a futball és a tanulás, mindkettő a legmagasabb szinten, nem ment együtt a Bp. Kinizsiből újra Fradi lett, közben szüntelen edzés, utazás és meccs, meccs, és újra csak meccs.
Harc a labdával, a labdáért, magyar és a zöld-fehér színek diadaláért. És egyszer csak itt is volt az a bizonyos szegedi mérkőzés, amikor Szepesi György bemondta a rádióban, hogy Mátrai Sanyi ritka jubileumhoz érkezett:
a 350. bajnoki mérkőzést játssza a Ferencvárosban.
HOGYAN LÁTJA AZ ELNÖKSÉG?
Körülbelül úgy, ahogyan a játékos. Mátrai Sanyi ezt így fogalmazza: „Úgy bántak velem, mintha a fiúk, a gyerekük lettem volna”.
Nyilván lemérték azt a pályát, amelyet játékosuk oly töretlennek érez. És úgy határoztak, hogy méltányolniuk kell a kérést. Még akkor is, ha ezzel egyik legjobb futballistájuktól, a csapat egyik legjelentősebb egyéniségétől kell elbúcsúzniuk.
Számot vetettek a tűnő évek kérlelhetetlen ítéletével is: Mátrai ebben az évben, november 20-án 36 éves lesz.
Persze nem adták egykönnyen. Átérezték helyzetét hangulatát, gyötrődéseit. Ennek megfelelően tárgyaltak vele.
Maradhat a Ferencvárosban, gondolja végig az egészet még egyszer. Mérje fel pontosan az erkölcsi következményeket és vesse össze a várható anyagi lehetőségekkel. Állást ajánlottak fel, becsületes megélhetést, mindazt, amiről úgy gondolták, hogy ekkora múlt után feltétlenül meg kell tenniük.
De lehetőségeik végesek — ezt is tudták.
Többszöri tárgyalás után végül is beleegyeztek.
Hosszú nappalok és még hosszabb éjszakák vívódásainak eredménye volt az elhatározás: elengedik Mátrai Sándort.
Méghozzá nem haraggal.
Ismerték — ki ismerhette volna jobban náluk?! — az oly nagy múltú, világszerte népszerű csapatban olykor kipattanó ellentéteket. Amelyeket fogalmazhattak úgy is, hogy „védelem kontra csatársor”, de amelyeket a pletyka csak „Albert kontra Mátrai” ügyként suttogott.
Tudták azt is, hogy a csapat most együtt van, ahogyan az elmúlt években talán még sohasem volt együtt.
Mindezt mérlegelve, úgy határoztak, hogy megszervezik, méltó búcsút rendeznek a távozó Mátrai Sándornak,
A klubban találkozik a szurkolókkal, és egy későbbi időpontban majd búcsújátékára is sor kerül.
HOGYAN LÁTJÁK A SZURKOLÓK?
Többféleképpen. A fodrásznál szerzett tapasztalatok alapján elmondhatjuk, hogy — főképp az első reagálás pillanataiban — a szurkolók lélektanának megfelelően. Ezt a lelkiállapotot a legpontosabban így fogalmazhatnánk: a kibicnek semmi sem drága alapon.
Mátrai a Ferencvárosban futballozott, élt az elmúlt 15 évben, ott is kell meghalnia — ez volt az ellesett hallott megnyilvánulások lényege. Viták izzottak a forrpontig ebben az időszakban. Pro és kontra vélemények villantak, mint a kardpenge a páston.
— Nem volt szép Mátraitól!
— Miért, maga talán eltartja?!
— A Ferencvárostól mindent megkapott.
— A Ferencvárosnak mindenét odaadta: a tudását, tehetségét, szorgalmát, hűségét. Mit akar még?!
— A zászlót nem lehet elhagyni!
— Vonuljon kolostorba?
Hát szóval így. És még különbül is. De — szerencsére — ez a közhangulat nem tartott sokáig.
Mint minden csodának, ha nem is három nap múlva, de vége lett. Az emberek józanabbik fele — és hisszük, hogy ők vannak többen! — gondolkozni kezdett.
A legvérmesebb Fradi-szurkolók is megtalálták azokat a mentő körülményeket amelyek kedvenc hátvédjük elhatározását az igazság és jól megfontolt érdek nevében motiválják.
Egy orvos barátja ezt az értő megítélést így foglalta össze:
„Jól nézek ki! Mostantól kezdve, vasárnaponként Soroksárra is kijárhatok.”
Egy öreg tisztelője ezt írja:
„Tiszteli Mátrai úr! Minden meccsen elismeréssel gondoltam az ön tévedhetetlen lábára. Mostani választásakor ugyancsak elismeréssel gratulálok. .A láb rugója a fejben van, az ember cselekedeteit a feje irányítja. Kívánom, hogy családja körében nyugodt, boldog öregkort, s hosszú életet éljen meg.”
Vagy a másik:
…Kedves Mátrai Sanyii Mély megdöbbenéssel olvastam a váratlan hírt, hogy megválik a zöld-fehér színektől. Gyermekkoromtól mind a mai napig FTC-szurkoló voltam, így érthető, ha elhatározása megdöbbenéssel töltött el. Úgy gondolom, hogy megválása a csapatától majd sok találgatásra ad okot. Talán lesznek olyanok is, akik e lépésért elítélik. Nos, én ezt a levelet azért írom, hogy növeljem azoknak a táborát, akik változatlanul és ezután is becsülik azt a Mátrai Sanyit, akinek a szíve mindent kibír. Biztos vagyok abban, hogy velem együtt még nagyon sokan vannak, akik elhatározását megértik. Csak a jellemek mernek önmagukkal szembenézni, és én most büszke vagyok arra, hogy ezt Mátrai Sanyi meg merte tenni. Ezeknek a gondolatoknak az előre bocsátásával búcsúzom el az FTC régi, sok dicső csatát megért játékosától.
Tán nem lesz túlzás, ha ezrek és tízezrek nevében köszönöm meg azt a sok örömet, amelyet nekünk, Fradistáknak szerzett. 1953 tavaszától 1967 decemberéig a mi Sanyink volt, de biztosíthatom arról, hogy továbbra is az lesz. Fiam mondta találóan: én ezután az Egyetértésnek is szurkolok. Tizenöt év a Fradiban. Lehet ezt elfelejteni? Azért szép az élet, mert van benne érdek nélküli szeretet is. Boldog lehet az az ember, akit ezzel a szeretettel szeretnek.
Én is ezzel a szeretettel kívánok nagyon boldog újévet és új egyesületénél jó egészséget, a| pályán pedig sok-sok boldog percet. Majd ha a Fradi és az Egyetértés mérkőzését nézem a televízió előtt — remélem közvetítik, — nem haragszom, ha Varga Zoli elöl Mátrai felejthetetlen becsúszó szereléseiéi menti meg kapuját a góltól. Őszinte szeretettel: Győrffy Ferenc ref. lelkész. Réde, Komárom megye
AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN
És végül még egyszer mielőtt más mezben ismét pályára lép, Mátrai Sándoré a szó:
— Nagyon szeretek futballozni. Rettenetesen fájna abbahagyni. A barátaim is ezt sugallták: „Öreg. ne hagyd abba! Játssz, amíg bírod.” A Fradiban, így érzem, már nem bírtam volna. Két nagyszerű, fiatal hátvéd nőtt fel mellettem: Szűcs Lajos és Páncsics Miklós. Nem hagyok űrt magam után, így éreztem. Komorettó Béla, aki felfedezett, ezt mondta: .,Gyere el hozzánk! Egy évre i összesen, ha nem megy tovább. Kispéter Miskának gyere el!” Tudta, hogy mit mond. Tudta Béla bácsi, hogy ezzel a mondattal a szívem közepébe markol. Aztán itt volt előttem az öregség ijedtsége: a jövőm bizonytalansága. Annak idején kivettek a főiskoláról és azóta sem, soha többé senki nem vezetett vissza oda. Itt állok szakma nélkül. Most beiratkozom a vendéglátó üzletvezetői iskolára. Addig is a Lenin körúti Lucáitus étterem üzletvezető helyetteseként dolgozhatom. Nem igaz hogy mindenáron kocsmáros akarok lenni. Ennek a szakmának nagyon sok, szép ágazata van. A hangsúly pedig a szakmán van. Ami nekem nincs; tizenöt évi futballozás után! Viszont van feleségem, aki ugyancsak a vendéglátóiparban dolgozik és egy tízéves kisfiam, akit fel kell nevelnem.
— Az Egyetértésben történt bemutatkozásomkor azt a történetet mondtam el, amikor egy földim annak idején, a Fradihoz való igazolásomkor, ezt mondta: „No. Magna Sanyi, most aztán a legtitkosabb vágyad teljesült”.
— Ez arra vonatkozott, hogy amióta az eszemet tudom, már ott lent, Békésben is a Ferencvároshoz tartozónak éreztem magam. Ezt megértették, egyetértettek vele. Azóta is teljes az egyetértés az Egyetértésben, köztem és a többi fiú kőzött. Akárcsak abban, hogy a pályán becsülettel helyt kell állnunk majd.
— Egyet megígérhetek: én úgy akarok játszani itt is, akár a Fradi-ellen is, mintha még mindig a Fradiban játszanék. Nehogy szégyent hozzak rájuk, nehogy szégyent hozzák az eltelt tizenöt évre, nehogy szégyent hozzak a zöld-fehér színekre.
Csillag István
Labdarúgás, 1968. február
Vélemény, hozzászólás?