Fradi gólnál felugrott a Vasas kispadjáról…

Horváth György

Várkonyi Sándor beszélget egykori kapusunkkal, Horváth Györggyel.

— Gyuri, te, hogy lettél Fradista? A kérdést — úgy tűnt — várta. Lassan, komótosan kitöltötte az egyik kólát, majd az üres üveget visszahelyezte a kis asztalkára.
— Lehet, hogy amit mondok, túl banálisan hangzik, de végülis ez az igazság. Annak születtem. Fradistának. Ahogy visszaemlékszem, ötéves koromban már minden hétvégén lestem a futball-eredményeket s a környezetem nem kis megrökönyödésére elsí­rtam magam, ha kikaptak a zöld—fehérek. Azt, hogy voltaképpen kiket siratok, nem is tudtam, hiszen akkor még nem láttam egyetlen egyszer sem játszani a Ferencvárost. Akkor még azt sem tudtam megindokolni, mit szeretek ebben a klubban, miért lelkesedem érte, miért vágyom arra, hogy egyszer én is felölthessem magamra a mezét. Csak azt tudtam, hogy boldog vagyok ha győz s lelki beteg, ha veszí­t ez a csapat. Később, ahogy cseperedtem, ahogy mind szorosabb barátságot kötöttem a labdával, elhatároztam, én is futballista leszek. Emlékszem, esténként sokszor elismételtem három titkos kí­vánságom, amely elég furcsán festett. Egyszer szerettem volna a Szombathelyi Haladás, egyszer a Ferencváros és egyszer a magyar válogatott kapujában védeni.

Nos a három kí­vánság teljesült, Horváth Györgyből az évek folyamán kiváló futballista,, nagy tehetségű kapuvédő lett. Ám sportpályafutását mégsem megálmodott csapatainak egyikében kezdte, hanem egy harmadikban. A Vasasnál. Innen igazolt Szombathelyre, s onnan szí­ve csapatához, az Üllői útra. A Ferencvárosnál fejezte be sportályafutását, ott állt őrt utoljára a futballkapuban. Lassan húsz esztendeje, hogy búcsút mondott a labdarúgó pályának s legalább tí­z éve, hogy utoljára találkoztunk, í­gy bizony gondosan fürkésztem az arcokat a tömegben, ahogy vártam rá a megbeszélt presszó előtt.

Felesleges volt az óvatosság, már messziről megismertem. Csörtetett az emberáradatban s mosolygott. Az elmúlt évek alig fogtak rajta valamit. Kitöltötte a másik üveg kólát is, majd nagyot kortyolt a magáéból.

— Ott hagytam abba, hogy a három kí­vánsággal a szí­vemben felnőttem s elérkeztem oda, hogy első mérkőzésemet védhetem egy élvonalbeli együttesben. De nem a Ferencvárosban, nem is a Haladásban, hanem a Vasasnál. Hogy miért ott. Hát mert sem ez, sem az a másik együttes nem hí­vott. A Vasas viszont igen, hát hozzájuk igazoltam.

Aztán amikor a Ferencváros ellen játszottunk s én ott ültem a piros—kékek kispadján, valami egészen furcsa érzés fogott el. Ahogy elmerültem a játékban, úgy kezdtem szurkolni az — ellenfelünknek. Ezt körülöttem egy darabig még senki sem vette észre, csak akkor hökkentek meg, amikor a zöld—fehérek gólt rúgtak, én meg nagy boldogan felugrottam a kispadról. Akkor aztán már észrevettem magam, szép csendesen visszaültem, de már mindenki tudta ott mellettem, hová húz valójában a szí­vem.

Pechesen kezdtem a pályám a piros—kékeknél, mindjárt az első mérkőzésen egy lövés elvitte az egyik ujjam. Kis hí­jján amputálni kellett. Az elkövetkezendő időkről dióhéjban: A Vasas után Szombathely következett, hat évet játszottam a Haladásban, majd 1957-ben igazolt le a Fradi. 1962 végén aztán az Üllői úton fejeztem be az aktí­v játékot.

— Mesélj arról a várvavárt öt esztendőről?
— Huszonnyolc éves voltam, sok éves élvonalbeli múlt, arany-csapatbeli válogatottság a hátam mögött s mégis nagyot dobbant a szí­vem, amikor először vettem a kezembe az FTC mezét. Amikor leigazoltak épp ausztráliai túrára készültek a zöld—fehérek. Már az utazók listája is megvolt s bizony nehezen huzakodtak elő a nagy problémával, hogy ha engem is visznek egy fiatalnak itthon kell maradnia. Erre csak annyit kérdeztem, hogy korábban kihirdették-e az utazó keretet. Mondták, hogy igen, én meg azt mondtam, a kérdés eldőlt, engem nem kell, hogy elvigyenek. Tudtam, az életben már aligha lesz még egy lehetőségem, hogy eljussak e távoli kontinensre, mégsem akartam úgy belépni az FTC öltözőjébe, hogy egy valaki máris gyűlöljön.

Itthon maradtam hát s egy csikócsapattal megnyertük az esti Kupát. A döntőben a legerősebb csapatával kiálló MTK-t győztük le. Sajnos a bemutatkozásokkal kifejezetten balszerencsém volt, itt is súlyosan megsérültem, csinos kis gipszkötés került a vállamra, karomra. Ami a későbbieket illeti, sok szép sikerben volt részem az alatt az öt esztendő alatt, sokszor voltam a csúcson, igaz párszor már-már le is í­rtak. De én nem hagytam magam. A legnehezebb időszakban is volt bennem elég akaraterő, konokság. Csak azért is megmutattam, hogy érek valamit. Ha odafigyeltem, ha megfogtam magam, akkor mindig ment a védés. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy valamiféle italos, kicsapongó természet voltam, s ha elengedtem magam, akkor is tartottam egy tisztes mércét.

Ha hétfőnként a Tabánban megettem azt a pacalt s megittam egy-két pohár bort, az még belefért. Ha ennél többet, azt már megérezte az elkövetkezendő hét vége teljesí­tménye. De magyarázhatom én ezt a maiaknak, akik még a hét végén is nem egyszer ví­gan söröznek s teszik ezt annak ellenére, hogy a ma sportja egyre nagyobb erőfeszí­téseket, s mindinkább aszkéta életet kí­ván.

— Milyen volt a búcsú? Cigaretta után matatott, majd gondosan kiválogatott egyet a csomagból.
— Keserű — mondta és rágyújtott. — Nem azért mert eljött, hanem azért, ahogy bekövetkezett. 1962 karácsonya előtt a vacsorán közölték velem, az edzőm nem tart a jövőben igényt a játékomra, 33 éves voltam akkor s még úgy éreztem van egy-két szezonom, de nem . . . hoztak új kapust, fiatalabbat, rám már nem volt szükség. Máshol még szí­vesen láttak volna, a Csepel is megkeresett, hí­vott, de nem mentem. Sem oda, sem máshová s többet nem futballoztam. Legalábbis nem aktí­van.

— Hogy bí­rtad futball nélkül?
— Nehezen. Volt ugyan edzői képesí­tésem, de edzőséget sem vállaltam. Dolgoztam tovább korábbi munkahelyemen, a Budapesti Húsipari Vállalatnál s csak a lelátóm néztem hétről hétre a régi barátokat. Aztán három év múlva mégis csak rávettek, hogy edző legyek. Cégem csapatánál, az NB III-as Húsosnál kezdtem dolgozni.

1970-ben a BVSC serdülőivel foglalkoztam, később ugyanitt lettem szakosztályvezető. 1974-ben váltam meg a vasutas csapattól s egy ideig csak szurkolói szinten tartottam kapcsolatot a labdarúgással. 1978-ban fél évig ismét a Húsos edzéseit irányí­tottam. Rosszul állt abban az időben a csapat szénája, fél szezon alatt mindössze 9 pontot tudtak szerezni s biztos kiesőnek látszottak. Hosszas unszolásra átvettem az együttest s megkezdtem velük a közös munkát.

Az első edzésen csak hallgattam, hogy milyen útszéli hangon társalognak egymással, milyen minősí­thetetlenül lehordja egyik a másikat, ha hibázik, hogy mennyire fegyelmezetlenül dolgozik mindenki. Aztán amikor vége lett a foglalkozásnak, leültettem őket s elmondtam elvárásaimat. Azt, hogy ettől a naptól kezdve száműzzük az öltözőből és a pályáról a trágár beszédet, az egymás sértegetését, a nemtörődöm, hányaveti munkát. Közöltem azt is, hogy aki nem akar ilyen feltételek mellett maradni, annak rnár a legközelebbi edzésre nem is kell kijönnie.

Csak két játékostól kellett megválnom, a többiek maradtak. Ami a lényeg: a korábbi 9 ponthoz az elkövetkezendő fél évben 19-et gyűjtöttünk s igazán rendes kis kollektí­va kovácsolódott össze ez idő alatt. A bajnokság végén egy nagyon szép vázát kaptam a játékosoktól s í­géretet, hogy a következő évben sem adják alább egy jó helyezésnél. Nagyon sajnáltam otthagyni azt a gárdát, de búcsúznom kellett tőlük. Fél évet vállaltam csak, a munkám mellett túl sok időt kí­vánt ha az ember szí­vvel lélekkel csinált még egy kicsapatot is. Utólag hallottam, hogy az új év első edzésén mindössze négyen voltak ott s bizony sok probléma akadt az ezt követő időben megint azzal a társasággal.

Maradt tehát a hivatali munkám s az öregfiúk hálójának őrzése. Ma is Fradista vagyok, kí­vül is, belül is. Egyszer Dalnoki Jenő Héví­zen odajött hozzám s mondta: itt alapoznak, ha van kedvem s akarok segí­teni, örömmel venné, ha foglalkoznék a kapusokkal. Persze, hogy foglalkoztam. Héví­zen is, üdülés közben is . . . hisz én is valahol ehhez a „családhoz” tartozom.

— A sorsoddal elégedett vagy?
— Igen. Sokat kaptam a sporttól, a magánéletem kiegyensúlyozott. Munkahelyemen megbecsülnek, az anyagbeszerzési osztály csoportvezetője vagyok immár tizenkét éve. (Hogy négyszeres kiváló dolgozó, azt szerinte nem kell beleí­rni a cikkbe.) Van két klassz gyerekem, a kislányom magyar—történelem szakos tanár, a fiam közlekedési mérnök lesz. Aztán még maradt egy kis foci is az életemben, még ebben a bajnoki évben sem vonulok vissza az öregfiúk csapatából.

De miért is vonulna vissza. Hisz csak 52 éves.

V. S.
1980.09.11.