A CSÁSZÁR NEVÉBEN

Albert Flórián ma ünnepli het­venedik születésnapját. A Fradi legendája még manapság is nap nap után bejár munkahelyére, a róla elnevezett stadionba. Per­sze azok voltak az igazán szép idők, amelyeket a pályán töltött. Aranylabdásként.

Császárként hogyan telnek a napjai?

Köszönöm, már huzamosabb ideje egyformán jól. A székházban egy szobában vagyok korábbi já­tékostársaimmal, Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal, akikkel az után­pótlásért tevékenykedünk. Azt hi­szem, a mi szánkból nem hangzik nagyképűen, hogy szí­vügyünk a Fradi.

Az Albert-stadionba jár be mindennap. Banális kérdés, ám felteszem: milyen érzés?

Kezdetben furcsa volt, de már megszoktam. Ter­mészetesen   büszkeséggel tölt el, hogy rólam nevezték el a pályát.

Rákosival és Szűccsel gyakran emlegetik a régi szép időket?

Szűcs Lajos Újpestről került Do­rogra, majd a Fradiba. Mi, Gyulával már 1952 óta fradisták vagyunk. Úgyhogy elképzelheti, mit kap La­jos. Ahogyan, a többiek mondják, a miénk a vidámság szobája, ha valakinek bánata van, mire kimegy tőlünk, arra sem emlékszik, mi volt a baja.

Ha már Dorog szóba került, gondolom, a Bányász elleni négy gólja rögtön beugrik.

Ha hiszi, ha nem, Dorogról ne­kem inkább az jut eszembe, hogy 1963-ban ott vesztettük el a bajnoki aranyat.

Melyik mérkőzésre emlék­szik a legszí­vesebben?

A BVSC ellen öt egyre megnyert bajnokin 1959 őszen mind a négy gólom fejesből értem el. Ezért ná­lam ez az első.

És a válogatottban?

Ugyanebben az évben a jugo­szlávokat négy kettőre győztük le Belgrádban, én három gólt sze­reztem, kettőt fejjel, egyet lábbal. Bozsik kihagyott egy tizenegyest. De a meccs azért volt érdekes, mert Baróti Lajos szövetségi kapitány Göröccsel és velem leült beszél­getni, hogy a belgrádi mérkőzés az utolsó lehetőségünk, szedjük össze magunkat.

Jól emlékszik? Hiszen ön a harmadik, Göröcs a tí­zedik válogatottsága előtt állt.

Persze, hogy jól emlékszem. Előt­te itthon kaptunk ki a szovjetektől egy nullára. A jugóknak két világhí­­rű kapusuk is volt, Beara és Soskics, ellenünk mindketten védtek, és én mindkettőjük kapujába beta­láltam. Én tizennyolc éves voltam, „Titi” húsz. Amikor a svédek ellen először voltam válogatott, azon a mérkőzésen két gólt szerzett. Mi tulajdonképpen a nemzeti csapat­ban ismertük meg egymást, nem is a Fradi-Újpest találkozókon.

Hogyan jön elő egy-egy emlék? Mostanában megnéz­tem az NSZK-nak lőtt gólját, szinte mindenki a lábai előtt hevert. Fel tudja idézni a cseleket?

Nem, bennem az maradt meg, hogy végre már csak a kapus Tilkowskival állok szemben, és nem hagyom ki.

Éreztek elégtételt az 1954-es berni döntőbeli vereségért?

Az idősebbek – Grosics és Bozsik – biztos nem, bennem és még néhány fiatal fejében azért meg­fordult, hogy na, azért csak vissza­vágtunk. És azt se feledjük, hogy az NSZK egy évvel korábban a vb-n negyedik lett.

A Flamengo meghí­vására 1967 januárjában – egyedül­álló módon – Brazí­liában mutathatta meg, mit tud. Mi volt a legnagyobb élménye?

A  feleségemmel  utazhattam, tulajdonképpen szinte az egyetlen alkalom volt, hogy nem a Fradival vagy a válogatottal voltam külföl­dön mint futballista.

Nem tudott volna legá­lisan külföldre szerződni? Vagy nem is lett volna kedve hozzá? Az 1966-os magyar-­brazil után megtudta a világ, hogyan játszik.

Ez nem í­gy működött. Legáli­san elképzelhetetlen volt, arra pe­dig a szavamat adtam, hogy nem maradok kint. Már az is nagy szó volt, hogy elutazhattam. De hogy milyen világ is volt, arra a legjobb példa a visszautazásom Rio de Ja­neiróból. Lisszabonban rengeteg újságí­ró volt a reptéren, mert a Benfica vezetői megtudták, melyik géppel érkezem. Kiderült, azért vártak, mert a portugál válogatott Graca – játszott ellenünk az angliai vében – megvakult, és az ő megse­gí­tésére a világválogatott a Benficával játszott. Nem részletezem, nem vállaltam a kockázatot, hogy később jövök haza. Már itthon, az egykori sportvezető, a volt fradista Csanádi Árpád azt mondta, ma­radhattam volna, de jól döntöt­tem. Ebben a mondatban minden benne van.

Kik keserí­tették meg leg­jobban az életét a pályán?

Berendi Pál a Vasasból, Noskó Ernő az Újpestből, de a legkelle­metlenebb Xobby Stiles, a Man­chester United beállósa volt. Betet­te a protézisét, előrefésülte a haját, és ragadt rám, mint az enyv. Nem érdekelte, hogy hol a labda. Aztán a banketten már szimpatikus ember benyomását keltette.

És kit tart a legjobbaknak, akikkel együtt játszott?

A Kickers Offenbach ellen volt egy jubileumi mérkőzés, a csa­társor í­gy állt fel: Seeler, Albert, Di Stéfano, Puskás, Czibor. Meg­tisztelő, hogy közöttük lehettem. Kocsis Sanyi azért nem játszott, mert sérült volt.

Amikor szalagszakadást szenvedett, átfutott önben, hogy karrierje szempontjából ez végzetes sérülés lehet?

Azt rögtön tudtam, hogy nagy a baj, ezt érzi az ember. Meggyő­ződésem, hogy Engedahl kapus mozdulatában szándékosság volt. Mondjuk azt, hogy tette a dolgát, de hogy rám sem hederí­tett, hogy a súlyos sérülésért valamilyen mó­don elnézést kérjen, az mindennek a teteje.

Mondták önre, hogy hangu­latjátékos. Ezzel egyetért?

Nem. De nem vettem sértésnek, ha ezt mondták. A szurkoló véle­ménye szent. Megszóltak azért is, hogy csí­pőre tettem a kezem. Ag­gódtak, nehogy kisebesedjen a de­rekam. ..

Manapság óriási ünnep­ség az Aranylabda átadása. Önnek 1967-ben kis túlzással titokban adták át. Ez volt a szokás akkoriban?

Nem, véletlenül alakult í­gy. Az volt a módi, hogy valamelyik ran­gos hazai mérkőzés előtt adják át a Francé Football szerkesztői, de valahogy nem akadt alkalmas időpont, végül 1968 májusában a magyar-szovjet Eb-selejtező tűnt minden szempontból ideálisnak. Csakhogy én megsérültem, nem játszottam azon a találkozón, de aznap este a Gundel étteremben átadták az Aranylabdát. Tudja, hogy ez mitől olyan különleges labda?

Hogyne! A legjobbak…

Á, nem! Ezt egyetlen hátvéd sem tudta elvenni tőlem.

Gondolom, ezerszer meg­kérdezték, ki adta a Császár nevet.

És most sem tudom pontosan megmondani! Egyszer elkezdte skandálni a Fradi-tábor, és a sajtó is felkapta.

Baróti Lajos azt nyilatkoz­ta, az 1962-es és az 1966-os vb-n, valamint az 1964-es Eb-n is balszerencsés volt a csapattal. Ön szerint mikor állt a válogatott a legköze­lebb a kiugró sikerhez?

Chilében, 1962-ben. Ha túl­jutottunk volna a csehszlová­kokon, a jugoszlávok jönnek az elődöntőben, s ők akkor több mint harminc éve nem nyertek ellenünk.

Hogyan viselte, hogy az an­gol tulajdonos „befalazta”?

Nem fogtam fel tragikusan. Mindig azt mondtam, legalább lábat mosok, mielőtt belépek a stadionba.

Hogyhogy?

Ahol be kellett jönni, játékosko­romban ott volt a mosoda.

Egy idősebb szurkoló azt mondta, amí­g Flóri ősz fejét látja, van Fradi is. Az után­pótlás-játékosok tudják, ki ön?

Igen, hozzáteszem, nem azért, mert láttak játszani, de a szüleik között még akadnak ilyenek. Ami az idősebb drukker szavait illeti: jólesnek. Hogy lesz-e Fradi, az a szponzoroktól is függ. De hiszem, hogy lesz.

Hoffer Józsefnél nemcsak válogatott volt, a keze alatt újságí­róként is dolgozott az MTI-ben. Ebben a minősé­gében mit kérdezne a hetvenéves Albert Flóriántól?

Hoffer Józsefet második apámként tiszteltem. Hogy mit kérdeznék magamtól? Nem hi­ányzik valami a pályafutásából? Ebben azt hiszem, minden ben­ne van…

(Thury Gábor, 2011.09.15. Nemzeti Sport)

* * *

AKI FOGTA: NOSKÓ ERNŐ (Újpesti Dózsa, 15-szörös válogatott)

„Arra pontosan emlékszem, hogy ezerkilencszázhatvanötben játszottam bajnokin először a Fradi ellen, de az eredményre nem emlékszem, arra viszont igen, hogy az Üllői úton nem játszottam soha, mert a Fradi-pályát átépí­tették, a két csapat kettős rangadók keretében a Népstadionban játszotta a bajnoki meccseit. Biztos azért nem maradt meg bennem az eredmény, mert a vesztes meccsekre nem emlékszem…”

– Ezek szerint az FTC ellen több volt a vereség, mint a győzelem?
– Tényleg nem tudom. De egy meccs megmaradt bennem, illetve az előzmények. Alig vertem gyökeret a csapatban, és a Fradi elleni rangadó előtt a Honvéddal játszottunk. Egy-egy lett, Tichy Lajos gólt rúgott, aztán jött az FTC. Mi mindig felmentünk a szabadság-hegyi rejtekhelyre, aztán a mérkőzések előtt sétáltunk a Margitszigeten. Mit ad isten, a kaszinónál összeakadtunk a honvédosokkal, ami persze nem volt nehéz, mert ők a szigeti Honvéd-házban készültek. Tichy odaszólt nekem: „Öcsi, remélem, Albertot is ugyanúgy rugdosod, mint engem!”

– És Flórit rugdosta?
– Naná, keményen! Lehet, hogy az ellenfelek panaszkodtak, de az NB I-ben egyszer sem voltam kiállí­tva tizenegy év alatt!

– Alberttel szemben mi volt az ellenszer?
– Nem volt ilyen. Tudtuk például, hogy Rákosi beadásaira Flóri a rövid sarokra fut be, az öt és felesről vagy fejel vagy belepörget a labdába. Nem szórakoztam, ha fel akart ugrani, megfogtam a dresszét. Volt olyan, hogy megtéptem a lyukacsos trikóját, de akkor is sokszor megelőzött.

– Pedig tudták, hogy Rákosi a rövid sarokra adja be a labdákat…
– És akkor mi van? Messiről is tudják, hogy ördöngősen cselez, mégsem tudják elvenni tőle a labdát.

– Mit lehetett ellene csinálni?
– Mondjuk rávetődni, de azt azért mégsem tehettem. Ha tizennyolc méterre a kaputól megkapta a labdát, életveszélyesen tudott vele kapura fordulni. Nem lehetett elérni, mert úgy fedezte a labdát. Az előredöntött teste alatt volt a labda. El lehetett kanalazni, de gyakran csak szabálytalanul.

– Albert tartott öntől?
– Nem hiszem. Neki senkitől sem kellett tartania. Cristiano Ronaldo vagy Messi kitől tartana? Erre születni kell!

– A pályán kí­vül milyen volt?
– Nem volt barátkozó tí­pus, de ő ilyen, í­gy kell elfogadni. Újpestiként úgy láttam, a Fradiban nagyobb nimbusz övezi, mint a Dózsában bárkit is. Nálunk sohasem volt, hogy Göröcs és az Újpest, vagy Bene és az Újpest, náluk viszont volt ilyen, Flóri és a Fradi. Másrészt, amikor én a válogatottban Zámbó Sanyival zöldfülű voltam, egy dél-amerikai túrán a szálloda halljában ücsörögtünk, mikor jött Flóri, és látva, hogy ücsörgünk, mondta, menjünk együtt egy kis sétára. De hatalmas hí­rneve volt. Amikor a válogatott megérkezett valahová, a menedzserek rögtön nézték, Albert velünk van-e, mert nélküle sokkal kevesebbet fizettek a csapatért.

– Ön tartott Alberttől?
– Flóritól nem, én Varga Zoli ellen nem szerettem játszani.

– Na igen, kétszer is kötényt kapott egy Fradi–Újpesten. De miért volt a mumusa?
– Lendületesebb volt, kiismerhetetlenebb.

– Nem is szorult össze a gyomra, ha másnap Albertot kellett lefognia?
– Olyannyira nem, hogy ha Varga és Albert játékára is számí­tottunk, én kértem Barótit, Lajos bácsi, ha lehetne, én inkább Flórit fognám.

– Mit szólt Flóri, amikor keménykedett vele?
– Volt, hogy elküldött a p…ba.

– Ön hogyan reagált erre?
– Nem válaszoltam, mert bármennyire is felment a pumpa, a válogatottban együtt játszottunk, és különben is négy évvel idősebb volt nálam.

AKI MÖGÖTTE VOLT: SZŰCS LAJOS (FTC, 37-szeres válogatott)

„Két évvel vagyok fiatalabb Flórinál, a Dorogban már legalább harminc első osztályú meccset játszottam, amikor a Fradiba kerültem. Szinte zökkenőmentesen illeszkedtem be, ebben az is segí­tett, hogy a csapat olyan meghatározó tagja, mint Albert, bí­zott bennem. De nem csak bennem, a csapatérdek minden felett állt, a kollegialitás volt a fontos. Ha ez megvolt, ment a játék, mert futballozni tudtunk.”

– Amikor a fedezetek hozták fel a labdát, Flórinak volt valamilyen kérése, hogyan játsszák őt meg?
– Á, dehogy! Manapság néha hallom, hogy a nagy sztárok í­gy meg úgy kérik a labdát, nálunk az volt a módi, hogy Flóri mutatta magát, már tettem is a labdát, indulhatott a támadás. Az biztos, hogy jó helyen volt nála a labda.

– Sokat kellett Albert mögött lejsztolni?
– Most jön maga nekem ezzel?

– Próbálkoztam…
– A csapatszellemen és a kollegialitáson azt értettem, hogy mindenki tudta a feladatát. Fedezetnek mentem a Fradiba, nem csatárnak. Különben egy középcsatár gólokat rúgjon, ne foglalkozzon a védekezéssel. Meg tudja, hogy van? Ha nyert a csapat, akkor mindenki jó volt, ha vesztett, akkor meg mindenkit kritizáltak.

– Ott volt Flóri közvetlen közelében a pályán. Miben rejlett a titka?
– Nem tudták tőle elvenni a labdát. Úgy siklott a védők között, mint egy kí­gyó. És a testével remekül fedezte a labdát, jó érzéke volt a cselezéshez.

– Ki tud emelni egy mérkőzést is a sok közül, amelyen még önt is meglepte?
– Ezerkilencszázhatvanhétben három nullára nyertünk a Népstadionban az Újpest ellen. Na ezen a mérkőzésen Flóri nem közelről szerzett gólt, mint általában, hanem tizennyolc méteres hatalmas lövésből talált Szentmihályi kapujának bal felső sarkába. Szegény Miska, csak nézett, hogy Flóri ilyet is tud. De minket is meglepett vele.

AKI A GÓLPASSZOKAT ADTA: RÁKOSI GYULA (FTC, 41-szeres válogatott)

„Jövőre lesz hatvan éve, hogy ismerem Albert Flórit, még együtt kerültünk a kölyökcsapathoz. Kicsit csodálkozom, hogy ennyi gólt szerzett, de belegondolva, tömtem a jobbnál jobb labdákkal, végül is í­gy alakult – kezdte a beszélgetést a legendás balösszekötő Rákosi Gyula, aki persze elnevette magát a tréfás bevezetőn. – Pályafutásom során több gólt is rúghattam volna, de inkább lepasszoltam neki a labdát…”

– Sokat gyakorolták, hogy ön elfut a szélen, és a beadásából Albert gól szerez?
– Azért gyakorlás nélkül még nekünk sem ment. De komolyra fordí­tva a szót: igyekeztünk az edzéseken is a meccsekhez hasonló szituációkat kialakí­tani. Tehát lendületesen futottam el, a beadásra meg Flóri úgy érkezett, ahogy a mérkőzéseken is.

– Noskó Ernő azt mondta, hiába tudták, hogy Rákosi a rövid sarokra adja be a labdát, Albert meg befejeli, mégsem tudták megakadályozni. Miért nem?
– Mert Flóri Noskónál egy tempóval előbb indult a beadásra. Remek ütemérzéke volt. Azt is nagyon érezte a fejelések mellett, hogy mikor kell sodorni, pörgetni a labdát, mikor elég, ha csak beleteszi a lábát.

– Mégis, mi volt a titok?
– Pontos labdát adtam – ez most komoly –, ő pedig elé ment a beadásnak.

– Nem haragudott Albertre, hogy a labda visszaszerzésében kevesebbet vállal?
– Ne vicceljen: a center ne védekezzen. Ez rá pláne igaz!

– Mindig megértették egymást, sosem zördültek össze?
– Dehogynem! Volt, amikor nem találtuk az ütemet, Flóri a melegebb éghajlatra elküldve szólt, adjak már be rendesen, én meg replikáztam, hogy el kellene már találni az ütemet, mikor indul be.

– Van olyan mérkőzés, amelyet kiemelne a sok közül?
– Hogyne! Ezerkilencszázhatvanban az angolok ellen voltam először válogatott, Flóri góljaival kettő nullra nyertünk, én tettem naggyá a beadásaimmal. Aztán van még egy emlékem, már az öregfiúkkorszakból. Az EVIG ellen játszottunk az Üllői úton a hátsó füvesen, és az ellenfél a félidőben egy nullra vezetett. Szóltam neki, hogy ne ácsorogjon, mert ő a legfiatalabb. Morgott valamit, de aztán a második félidőben megrázta magát, négy egyre nyertünk.

AKI FÜTYÜLT RÁ: SZŐKE ISTVÁN (FTC, 13-szoros válogatott)

Rákosi Gyula rendszerint balról, a legendás jobbszélső, Szőke István jobbról adta be a labdákat Albert lábára, fejére. „Nagyon nagy élmény volt Flóri mellett játszani! Csak füttyentettem, kiáltottam neki, és oda sem nézett, de már küldte elém a labdát, aztán futott a kapu felé, mert tudta, hogy visszakapja. Állí­tom, hogy a világ bármelyik országában, a keményebb bajnokságokban is világklasszis lett volna.”

– Féltek tőle az ellenfelek?
– Általában ketten is lógtak a nyakán, de rendszerint mégsem tudtak olyan szoros őrizetet köré vonni, amelyből ne bújt volna ki. Nem volt olyan védelem, amelyet egy-két csellel ne küldött volna szerteszét. S azzal, hogy legalább két embert lekötött, nekünk csatártársainak több levegőt, több helyet biztosí­tott.

– Volt nézeteltérésük a pályán?
– Egy Üllői úti edzőmeccsen – Flóri ezeket is nagyon komolyan vette – megtréfáltam, de aztán meg is kaptam a magamét. Én sérülés miatt nem játszottam, csak az oldalvonal mellett futkároztam, és félszemmel figyeltem a meccset. Flóri a felezőnél indult, én meg kiáltottam neki. Egyből elém tette a labdát… Aztán rájött, hogy nem is vagyok a csapatban, és nagyon összeszidott. Nála minden meccs éles volt, és óriási tudásából fakadóan edzésen legalább úgy sziporkázott, mint a zsúfolt Népstadionban.”

(Az NSO összeállí­tása itt olvasható)