A Fradi Ausztráliában IX. – Indonéziában

Indonézia földjén

Augusztus 7-én hajnalban érkeztünk még Djakartába, Indonézia legnagyobb városába, a jelenlegi fővárosba.

A repülőtéren a magyar követség szinte teljes személyzete, valamint az indonéz labdarúgó-szövetség elnöksége várt bennünket. Virágcsokor, ünnepi szónoklat, barátkozás, fényképezés, interjú stb. Szóval a szokásos program.

A városba vezető úton nem sokat látunk. Teljes a sötétség. Bent a központban már több a fény és a mozgás. Időnk azonban kevés.

A Hotel des Indes-ben kapunk szállást. Djakarta legelőkelőbb szállodája. Egy nagy hibája van csak. A szobák nem hűtöttek. Ez pedig elég nagy baj Djakartában, hiszen a város csaknem az Egyenlí­tőn fekszik.

A fiúk azonnal szobájukba vonulnak, mi pedig Macmoel úrral, a szövetség titkárával, a programot beszéljük meg. Tőle megtudjuk, hogy az eredeti tervtől eltérően nem 7-én szerdán, hanem másnap játszunk. Hát ez bizony nem előnyös. A párás forróság addig könnyen letörheti a fiúkat. De hát az indonézeket nem érheti vád. Sőt! Jóakaratból és előzékenységből változtattak a programon.

No most már mindegy! Majd csak felülemelkedünk a nehézségeken.

Hotel des Indes

Djakarta központjában, fekvő modern szálloda, tele egzotikummal.

Csomagjainkkal mezí­tlábas bennszülött „szoba-legények” osonnak fel szobáinkba. Barna arcukból fehér fogaik és szemük fehérje sejtelmesen villog elő a hajnali sötétségben. A borravalót nem provokálják ki a vendégekből, mint azt például Casablancában vagy általában Észak-Afrikában megszoktuk. Azonban végtelenül hálásak érte.

A szobák berendezése és felszerelése egészen különleges. De később rájövünk, hogy igen praktikus.

Az ágyak fölé baldachin-szerűen fehér tüllsátrat emeltek. Ezt a sátrat lefekvés előtt gondosan el kell zárni a külvilágtól, mert különben a szúnyogok az éjszaka folyamán felfalják az embert.

Az ágy végében ismerős szerszám: fly-tox szóró. Arra az esetre, ha egy-két szemtelen szúnyog mégis csak befurakodna a tüllsátor alá. Elég gyakran használtuk, mivel még nem szereztünk tapasztalatot a sátor precí­z lezárására vonatkozóan. Láng Karcsi, aki eléggé kényes, úgy aludt el, hogy kezében állandóan készenlétben tartotta a fly-tox szórót. Állí­tólag két óránként fertőtlení­tette ágyát.

A nagy hőség miatt nehezen tudtunk elaludni. Kéti-háromszori zuhanyozásra is szükség volt ahhoz, hogy rászánjuk magunkat az éjszakai alvásra.

A djakartai éjszakák sejtelmességét fokozták azok az idegen, egzotikus hangok, amelyek a szállót övező buja parkból hallatszottak. Ismeretlen állatok, főként madarak adtak egymásnak szerenádot virradatig.

A szálló étterme európai mértékkel mérve is kitűnő. Holland származású menedzsere nagyon a kedvünkben jár. Budapesten szerzett tapasztalatai alapján, nagyszerű magyaros kosztot kapunk. Mindenki elégedett.

Az étteremben szinte nyüzsögnek a pincérek. Látszik itt is, hogy olcsó az emberi munkaerő.

Vacsora után szalonzenekar játszik. Csupa európai melódia. Sőt Legnagyobb meglepetésünkre eredeti magyar felfogásban halljuk egyszer csak a „Deres már a határ” c. szép magyar nóta dallamát Djakartában!… Igazán furcsa! Azaz, dehogy furcsa. A prí­más magyar ember.

A csapat szabadidejének legnagyobb részét a szálloda éttermében tölti. Itt a legkellemesebb. A mennyezetről hatalmas ventillátorok mozgatják a levegőt, a pincérek pedig készségesen hozzák csak pillanatnyilag csillapí­tó jeges italokat. Hiába a figyelmeztetés! Ilyen borzasztó hőségben (árnyékban 40°-ot mutat a hőmérő) nehéz az önuralom.

Végre igazi futballstadionban…

Megérkezésünk késő délutánjain rövid „pálya- és levegőszoktató” tréninget tartunk.

Elcsodálkozunk, amikor belépünk a stadionba. Mindenre számí­tottunk, de erre nem. Ragyogó futballstadion Djakartában! Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy Magyarországon is kevés ilyen szép, korszerű stadion van.

A látvány annál is inkább meglep bennünket, mert lassan már teljesen elszoktunk az igazi futballpályáktól. Ausztráliában ugyanis legtöbbször krikett- és ausztrál szabályú, kerek futballpályákat alakí­tottak át a mérkőzésekre. Csodálkozásunk még inkább megnőtt, amikor a pályán körülnéztünk. A lelátókon mintegy 5.000 főnyi közönség helyezkedett el. Főleg fiatalság. A játéktérre bevonuló fiainkat nagy taps fogadja. A nézőtérről beszaladgáló apró kis fekete szemű gyerekek simogatják a magyar fiúkat. Beszélgetni, sajnos, nem nagyon tudunk.

A tréning alig 35—40 percig tart. Ez az idő is elég ahhoz, hogy megállapí­tsuk: nehéz, igen nehéz lesz ebben a párapokolban holnap 90 percet „végighajtani”. Mert abban mindnyájan biztosak vagyunk hogy itt a játék egymagában kevés lesz. Itt harcolni is kell.

A nézőközönség szakértelme és lelkesedése igen meglepő. Egy két Orosz- vagy Ombódi-féle technikai trükköt, Fenyvesi és Friedmanszky bombáit, Gulyás és Virág „tornáit” dörgő tapsvihar kí­séri. Mi lesz itt holnap? Ezeket nem lehet szédí­teni! Ezek a rokonszenves indonézek értik a futballt. És úgy látszik, Bogacnik nevű, jugoszláv származású edzőjük jól meg is taní­totta számukra.

Ferencváros—Indonézia 3:0!

Csaknem teljesen megtelt a djakartai stadion, amikor a két csapat kifutott a ragyogó zöld gyepre.

A Ferencváros összeállí­tása: Gulyás — Ombódi, Mátrai, Dalnoki — Gerendás, Láng — Kertész, Borsos, Orosz, Vilezsál (Mészáros), Fenyvesi.

Alapvető taktikánkon változtattunk az indonézek ellen. A nagy melegre, párás levegőre való tekintettel megállapodunk abban, hogy ezen a mérkőzésen főleg a labda és az ellenfél fusson. Amolyan MTK-stí­lusú játék kell az első félidőben, amí­g az ellenfél, kifárad, legfeljebb olyan változtatással, hogy az adogatásokat időn ként szakí­tsa meg egy-egy hirtelen előretörés.

Jól számí­tottunk. Az indonézek hatalmas erővel rohamoznak.

Már az első percekben látjuk, hogy ilyen iramot nem lehet 90 percen keresztül diktálni. A mieink ügyesen lelassí­tják a játékot és csak jól kidolgozott helyzetekből törnek időnként hirtelen előre. Egy ilyen, meglepetésszerű előretörés eredménye Borsos első gólja is.

A vezető gól egy kis önbizalmat ad a csapatnak, de azért továbbra sem vagyunk nyugodtak, mert az indonéz válogatott rendületlenül rohamoz. A félidő vége felé azonban mintha egy kicsit engednének a lendületből.

Egy kapu előtti kavarodásban Borsost lökik a hazai védők. Kétségtelen szabálytalanság! Magunk között meg kell vallanunk azonban, hogy tí­z ilyen esetből talán egyet sem vesznek észre a magyar futball-bí­rák. Az indonéz játékvezető azonban határozottan fúj és a 11-es pontra mutat. Egy hang sincs a nézőtéren, egy reklamáció sincs a pályán. Dalnoki Jenő halálos nyugalommal helyezi a labdát az indonéz hálóba. 2:0! No talán most már nem lehet nagyobb baj.

Félidő!

A fiúk ziháló tüdővel, kapkodó lélegzettel vonulnak az öltözőbe. Sajnálom őket. Tudom, mit jelent ilyen körülmények között, futballozni. Annak idején 1947-ben a Ferencváros Mexikóban többször játszott trópusi égöv alatt.

Még 45 percig kell kitartani! És akkor erre a győzelemre büszkék lehetünk!

Kertész légzési zavarokkal küzd. Nem akarja vállalni második félidőre a játékot.

— Nem lehet most elengednünk magunkat! Mire való akkor az akaraterő?

A kemény „rábeszélésre” Tomi mégis vállalja a további játékot. Nem olyan puha gyerek ő, mint ahogy saját magáról gondolja.

A második félidő elején még óvatosan játszunk! Ha kezdenek fáradni, akkor próbáljunk meg mi többet rohamozni.

Elgondolásunk nagyszerűen bevált. Kb. 10 percnyi játék után teljesen magunkhoz ragadjuk az irányí­tást a mezőnyben is. Két-három rövid adogatást egy hosszú szöktetés követ. Hol Kertész, hol Fenyvesi száguld az indonéz kapu felé. Egymásután zúdulnak a lövések az ellenfél kapujára, gólt azonban mégis hátvéd rúg. Ombódi egy előretörés után bombalövést zúdí­t kapura. Mintha zsinóron húznák a labdát a felső sarokba. Kettős sí­pjel: 3:0! Eldőlt végleg a mérkőzés.

Az utolsó percekben teljesen egyoldalú a játék. Szinte állandóan a mi birtokunkban van a labda.

A közönség ütemes tapsa kí­séri az öltözőbe a két csapatot. Nagyszerű mérkőzés volt!

Sugárzó arccal rogynak le a Fradi-fiúk az öltöző padjaira. Tí­z perc is eltelik, amí­g zuhany alá állnak. Ólmos fáradtság vesz erőt mindegyiken. Nem baj, fiúk! Most már túl vagyunk rajta. S nem is akárhogyan. Mert ez az eredmény sokáig emlékezetes lesz. Köszönet érte, Fradi-fiúk!

Egy felejthetetlen bankett

A mérkőzés után nem kell elrendelni a pihenőt. Mindegyik fiú a szobájába vonul és fekvéssel tölti el a vacsoráig hátralevő időt.

Vacsora után hivatalos bankett következik. A fiúk fehér ingben és nyakkendőben, a vezetők sötét öltönyben vonulnak le az étterembe. Ennyi kárörvendő tekintetet egy csomóban talán még sohasem láttam. Mennyit kell szenvedni azért, hogy valakit vezetőnek nézzenek!

Szerencsére a beszédek eléggé rövidek. Nagyon szép ajándékokat kapunk indonéz vendéglátóinktól. A világ egyetlen futball-emlékművének kicsinyí­tett mását kapom az indonéz labdarúgó-szövetségtől. Ennek az emlékműnek az eredetijét Jáva szigetének keleti csücskében fekvő Surabaja nevű városban állí­tották fel.

A kölcsönös üdvözlések után a gazdagon felterí­tett asztalokhoz járulunk. Olyan gyönyörű a terí­tés, hogy szinte nem is merünk hozzányúlni az ételekhez. Ami pedig a tartalmat illeti, azt hiszem, a római lucullusi lakoma ehhez képest szegényházi vendéglátás lehetett. Csak azt sajnáltuk, hogy a meleg miatt nem volt étvágyunk. Különösen Gerendás Bandi volt nagy bajban. Nem tudott enni — eleget.

A frissí­tő után népi műsorral kedveskedtek az indonézek. Jávai, szumátrai, bali-szigeti táncokat, mesejátékokat élveztünk ősi, primití­v hangszerek kí­sérete mellett.

A táncok meséje a szellemvilágba nyúlik vissza. A ragyogó kosztümbe öltözött táncosok finom kar-, kéz- és fejmozdulattal követték a hangszerek monoton ütemét, ritmusát. Finom, alig érzékelhető, törékeny mozdulatok meséltek a „Jó” és a „Rossz” szellem harcáról és a többi ősi legendáról.

Egy egészen ismeretlen világ képe tárult fel előttünk. Primití­vségében is megdöbbentő művészi élményben van részünk. Egzotikum — a szó valódi értelmében.

Nem igaz az, hogy a futballisták felszí­nesek és a komoly művészet nem érdekli őket. Egytől egyig végignézték a műsort, pedig a fáradtság eléggé kiütközött rajtuk és a szellemidézések ábrázolási formái is elég nehezen voltak érthetők számukra. Az igazi művészet hangulata azonban megragadta a fiúkat. Az indonéz népművészek kitettek magukért Sikerült a jávai, szumátrai és a többi bennszülöttek életébe, érzés- és gondolatvilágába egy szikrányi bepillantást nyernünk.

Felejthetetlen este volt!

Irány: Európa!

Másnap korán reggel ismét összepakol a „Fradi-cirkusz”. A BOAC angol repülőtársaság Britannia tí­pusú négymotoros „jet-prop” gépét várjuk a repülőtéren. A várakozás unalmát a búcsúzásra kijött követségi és labdarúgó-szövetségi emberekkel ütjük el.

Egyszer csak mennydörgés-szerű robbanás rázza meg a levegőt. A mi gépünk érkezett meg. Földet érés után néhány másodperccel bődült fel oly félelmetesen a gép. A turbopropelleres motorok fékje adta azt a mennydörgés-szerű hangot. Egy kissé megszeppenve nézünk az egyébként kecses vonalú masinára. Megtudjuk, hogy nem régen van ez a tí­pus forgalomban.

— Mi vagyunk a próbababák — próbálja megijeszteni Gulyás a társaságot.

Mindegy, hogy mivel, lényeg az, hogy hazafelé megyünk!

Jellemző a hangulatra, hogy a repülőúttól egyébként eléggé irtózó Kertész már a vitorlázó gépbe is beleült volna, csak minél hamarabb induljunk …

No, hát a gyorsasággal nem is lesz hiba. Megtudjuk, hogy a 69 tonna súlyú gép átlagos utazási sebessége óránként 600 km körül mozog. A normál négymotoros gépektől abban is különbözik, hogy hang- és rezgéstompí­tóval látták el. így repülés közben a kabinban csak enyhe zsongásnak tűnik a négy hatalmas motor mennydörgése. A gép annyira sem rezdül, mint egy autó a legsimább betonon. Persze ebben szerepet játszik az is, hogy a Britannia — ha szükséges — 9.000 m magasra is fel tud emelkedni. Tehát ki tudják választania pilóták azt a légréteget, ahol teljesen zavarmentes a repülés.

Már a beszállás pillanatában rokonszenvessé válik a gép, még inkább a személyzete, annak ellenére, hogy a gépen férfiak teljesí­tenek szolgálatot. A hangosanbeszélőn keresztül külön üdvözlik a hí­res Ferencvárost, a világhí­rű magyar futball egyik reprezentánsát.

Nagyon jól esik mindnyájunknak a figyelmesség. Később is megkülönböztetett szeretettel vesz körül bennünket a személyzet. Minden kérésünket azonnal készségesen és kedvesen teljesí­tik. Meghí­vják a csapatot a pilóta-kabinba. Igen érdekes, tanulságos a látnivaló. Szinte szédül a fejünk a rengeteg műszertől. Megfigyelhetjük a csodálatos radarkészüléket is működés közben.

Hamarosan megtudjuk, hogy a személyzet minden egyes tagja nagy futball-drukker és magyar tisztelő. Hja, a londoni 6:3 sok angolnak felnyitotta a szemét!

A hangosanbeszélő révén megtudjuk az útirányt: Singapore— Calcutta—Karachi—Beirut—Zürich.

Djakartából helyi idő szerint pénteken reggel 9.30-kor indulunk és Zürichbe szombaton reggel 10 óra tájban érkezünk.

A gép betartja az „í­géreteket”. Ilyen kényelmesen, kellemesen a fradisták még sohasem repültek. Kifejezetten élvezzük a légi utat. Szinte sajnáljuk, ha le kell szállnunk időnként a földre.

Ez a sajnálat azonban abból is fakad, hogy í­gy lassabban érünk utunk legközelebbi céljához, Európába. A fiúk türelmetlensége pedig már nem ismer határt. Elég baj ez. Egyre-másra betegszenek meg. Unalmukban össze-vissza esznek-isznak mindenfélét. S ennek meg is jön a böjtje. Az egyik megfázik, a másik gyomrát rontja el és í­gy tovább. Kifogyott az akaraterő. Még jó, hogy az augusztus 20-ra tervezett Kupa-döntőt a magyar szövetség elhalasztotta. A bajnokság rajtjáig valahogy csak rendbe jön a társaság.

Európa földjén!

Bejrut, Libanon fővárosa után felélénkül a társaság. Nem csoda, hiszen Európa közeledik. Kémlelő tekintetek merednek a kis ablakokra. Nem hinném, hogy Kolumbusz nagyobb izgalommal leste a látóhatárt, mint a zöld-fehér fiúk.

Ciprus, Athén-, majd az olesz Appenninek hófedte csúcsai jelzik azt, hogy egyre közelebb jutunk Európa szí­véhez. Firenze, Milano, Svájc égbe nyúló hegyóriásai… Kevés idő jut a nézelődésre, mert máris jelzi a bemondó, hogy „Zürich Airport” következik.

Nem is nézünk a figyelmeztető táblára. Gépiesen bekapcsolja mindenki magát az ülésbe. Ez a mozdulat szinte már automatizálódott a fiúkban. Feltételes reflexszé vált bennünk.

Egy-két kanyar a Zürich környéki dombok között s néhány pillanat múlva svájci földön futnak gépünk kerekei.

Zürichben csak néhány órát tartózkodunk. Kora délután a Swissair kétmotoros Convair gépén átrepülünk Bécsbe.

Újra otthon!

Eredetileg a vasárnapra való tekintettel három napra terveztük a bécsi tartózkodást. Hétfőn délelőtt azonban a játékosok küldöttsége kereste fel a vezetőséget: ha egy mód van rá, váltsuk át a hálókocsi jegyeket. Induljunk egy nappal hamarabb, kedd este helyett már hétfőn este Budapest felé.

Nincs senki részéről ellenvetés. Az osztrák vasutasok hamar döntenek kérésünk felől: külön hálókocsit kapcsolnak a Budapest felé induló szerelvényhez. Ez igen!
így augusztus 12-én este mégis csak elindulhatunk Budapestre. Haza!

A Westbahnhofra lassan begördülő szerelvényen hamar megtaláljuk a különkocsit. A fiúk szeme megsimogatja a különkocsi oldalán levő táblát: Wien—Budapest. Hát mégis igaz?

Csaknem éjfél van, amikor elhagyjuk a Westbahnhofot. Számtalanszor utaztak át a fiúk az osztrák-magyar határon. De ez most egészen más. Végigjárom a hálófülkéket. Senki sem alszik. 52 napos távollét után térünk haza. Alig várjuk már, hogy ismét magyar szót halljunk, magyar feliratokat olvassunk.

Alig több, mint egy óra alatt ezt is megérjük. Vám- és útlevélvizsgálat után a villanymozdony kapcsol rá. Mintha érezné: sietnek a Fradi-fiúk haza. Szeretteik körébe.

Győrben Nagymarosi László, a Népsport Fradi-referense száll fel kocsinkba. Mielőtt bármit is kérdezhetnénk, végigjárja a fülkéket, ő is hallotta a budapesti pletykákat.

Huszonkettő! Itt vannak mindnyájan! Tehát újabb kacsa semmisült meg!

Gratulál a fiúk szép ausztráliai szerepléséhez. Mi pedig a kis-Fradi sikereiről érdeldődünk. Büszkék vagyunk eredményeikre.

Észre sem vesszük, máris az összekötő vasúti hí­don csattognak a vonat kerekei. Ferencváros következik. A fiúk mindnyájan az ablakokhoz tódulnak. Itthon vagyunk!

Még néhány perc. Ezek a legkí­nosabbak.

— Budapest, Keleti pályaudvar.— De kedvesen hangzik a kalauz figyelmeztetése!

Lassan gördül szerelvényünk a Keleti üvegcsarnoka alá. Óvatosan áll meg a mozdony. Mintha csak érezné a fiúk lelkéből, szí­véből feltörő áhí­tatot: szerencsésen megérkeztünk. Haza, Magyarországra! Igen! Megérkeztek a Fradi-fiúk, a kenguruk országából.

A megérkezés után az első órák, az első napok a legszebbek, de talán a legnehezebbek is. Mindent egy lélegzetre szeretnénk elmondani arra a százszor is feltett kérdésre: „Milyen volt?” Úgy érezzük azonban, hogy válaszaink semmitmondó általánosságok. Napokig nem tudjuk feloldani magunkban a hazaérkezés, a találkozás boldog, lelkesí­tő érzését. Nekünk az „itthon” érdekes, újszerű. A hazaiak a távoli élmények felől faggatnak. Milyen tapintatlanok is tudnak lenni az itthoniak. Vagy mi vagyunk túlságosan önzőek, nagyképűek?

Lassan-lassan azonban belezökkenünk a megszokott, hétköznapi kerékvágásba. A barátok, ismerősök kérdezősködései mind ritkábbak lesznek. Bennünk azonban nem, hogy tompulna az élmény nagyszerűsége, hanem még inkább megszilárdul: világot láttunk, eddig ismeretlen földet, ismeretlen embereket. Köszönet és hála mindazoknak, akik elérhetővé tették számunkra ezt az örökké felejthetetlen, csodálatos élményt, amelynek gyöngyszemeit egykor majd fiaink, unokáink s a jövendő fiatal magyar labdarúgói élvezik, irigylik, hallgatják majd.

Úgy, ahogy mi hallgattuk lélegzetvisszafojtva nagy elődeink elbeszéléseit.

Csanádi Árpád