A Fradi Ausztráliában VII. – A queenslandi „aranylábú” kezdőrúgása

Megtudjuk, hogy külön biztosí­tást lehet kötni részegség esetére is.

— A Lloyds még erre az esetre is biztosí­t — világosí­t fel egyik ausztrál barátunk.
— És Ombódi hazaadásai ellen nem lehetne valamit csinálni? — ugratja Imrét Gulyás.
— Hát azért olyan kockázatot még a Lloyds sem vállalhat — replikázik Dalnoki Jenci. S Imre mosolyog a „húzáson”. Áldott jó természete van. Érti a tréfát.

Newcastle, az ausztrál Diósgyőr

Július 24: végre valami változatosság!

No, ez a megjegyzés nem általánosságban vonatkozik a túrára. Hiszen, ha bárki az egyhangúságra hivatkozna, úgy sem hinné el senki. Most az egyszer nem repülővel, hanem úgy „szegény ember” módjára, vonattal utazunk a kb. 130 km-re fekvő ipari városba, Newcastle-ba.

A vonat berendezése igen kényelmes, praktikus, modern. A legtöbb ülés a menetirányba néz. Minden utas előtt felcsukható asztalka í­rásra, olvasására, kártyázásra és természetesen étkezésre.

A sí­nek részben a tengerpart, nagyobbrészt pedig egy széles-medrű folyó, a Hunter völgyében vezetnek. A folyóví­z tele van apró kis karókkal. Nem tudjuk elképzelni, mi lehet. Nagy csodálkozásunkra később elmondják, hogy azok nem mások, mint ún. „osztriga-hálók”. Ausztráliában igen népszerű étel az osztriga. Nyersen és füstölve is fogyasztják. Füstölve egészen finom. Ha nem tudjuk előre, mit kí­nálnak, libamájnak gondolnánk.

A vonat még be sem ér a városba, máris leolvassuk, hova érkeztünk. Hatalmas szénszállí­tó hajók tespednek a kikötőben. Nem messze onnan hatalmas gyártelepek, kohók merednek az ég felé. Newcastle Ausztrália acélszí­ve. A mintegy 120.000 lakosú város túlnyomó többsége bányász, vagy acélipari munkás.

Délután Newcastle kerület válogatottjával „kötjük össze a bajuszt”. A szokásos futballista recept: ó, ezek a vidéki kenyérfényesí­tők! Itt talán elég, ha a cipőket kitesszük a pályára.

És hiába a figyelmeztetés! A fiúk többsége elbizakodva indul küzdelembe. Hamarosan vezet is az ellenfél, még hozzá 2:0-ra. Ennek már fele sem tréfa! Most már rákapcsol a csapat, és a félidő végéig sikerül 3:3-ra „rendezni” az eredményt.

A második félidőben a newcastle-i csapat taktikát változtat. Igen kemény játékba kezd és ez a mieinknek nem nagyon í­zlik. Sikerül ugyan a győztes gólt berúgni az ellenfél hálójába (a gólokat Láng, Szigeti, Vilezsál és Friedmanszky szerezte), azonban a győzelem ellenére is egy kissé szégyenkezve fogadjuk a legyőzöttek gratulációit.

Még egy ilyen „győzelem” és elmehetünk kapálni!
Ez amolyan hobarti jáiték volt.
Érzik a fiúk bűnösségüket, mert a vezetők nem éppen dicsérő megjegyzéseit szó nélkül tűrik el. Pedig egyébként kifogás mindig akad. Most azonban csend van. S ez jó jel a következő mérkőzésre.
De miért kell mindig egy fejbekólintás, hogy észhez térjünk?
Miért kell lebecsülni az ellenfelet?
Ezt a rossz tulajdonságot bizony egy-két játékosunk nehezen tudja legyűrni magában.

*

A fiatalok sebei hamar gyógyulnak. Vacsoránál már mosolyogva derülnek az arcok. A műsoros estre szállí­tó buszban pedig már felcsendül a nóta is.

Az egyik helyi klub kultúrházába vagyunk hivatalosak. A tagok csupa bányász és acélipari munkásemberek. Szeretettel veszik körül a fiúkat. A délutáni gyenge játékot már ők is elfelejtették, és most már az emberekkel, egy távoli ország fiataljaival barátkoznak. Persze, a nyelvi különbözőség nagy akadály, de azért a szemek csillogása sok mindent elmond. Szavak nélkül is.

A szokásos üdvözlő beszédek elhangzása után kis műsort rögtönöznek tiszteletünkre. Amolyan műkedvelői szí­nvonalon. A műsor attrakciója egy ausztrál—magyar közös produkció. Ombódi „Imi bá” egy csinos ausztrál kislánnyal rock and rollt lejt. Imi bátyánkkal nem vallottunk szégyent. Olyan figurákat talált ki, hogy szegény partnere alig tudta követni. Hiába, az ő fantáziája utolérhetetlen. Erről egyébként hátvédtársai is beszélhetnének …

Másnap reggel korán kelt mindenki. A rövid szabadidőt igyekeztünk felhasználni arra, hogy egy kicsit körülnézzünk a városban. A feszí­tett program bizony már kezdi éreztetni hatását. De jó lenne egy kicsit „kilazí­tani”! Jómagam is érzem, hogy ez lenne a helyes, de hát mi most elsősorban mégis hazánk labdarúgását képviseljük. Ez pedig, kötelez! Így a programon továbbra sem lazí­tunk.

Déltájban a TAA-repülőtársaság autóbusza előáll és kiszállí­t Newcastle elég távol fekvő repülőterére. Majd megérkezik gépünk, amelyik Newcastle-ből Brisbane-be, Queensland állam fővárosába repí­t bennünket.

Sunny Queensland …

Így hirdetik a képes, szí­nes prospektusok Brisbane-t, Queensland állam fővárosát. Queensland nagyobb része már a trópusi övezetben fekszik. Brisbane-ben bizony alig látszik, hogy Ausztráliában ezekben a hónapokban tél van. Teljes pompájukban dí­szelegnek az ezerszí­nű trópusi virágok, növények. A fű is élénkzöld. Nagy várakozással készültünk Brisbane-be, hiszen annyi szépet, jót hallottunk erről a városról. Úgy hallottuk, hogy nemcsak a prospektusokban napsütötte ez a tájék, hanem a valóságban is. És bizony a sok didergés, ázás után jó lett volna egyszer már száraz füvön játszani, ingujjban sétálni és a tengerben fürödni. Pláne azután, hogy a tengeri fürdőt megí­gértem a fiúknak.

De hát úgy látszik, az ausztrál „időfelelős” neheztel valamiért reánk. Elszomorodva vettük tudomásul, hogy megérkezésünkkel egy időben egycsapásra megváltozott az időjárás is. A trópusi kánikulát hűvös idő váltotta fel, a napsütés helyett sűrű eső fogadott bennünket a repülőtéren.

Hát ez az a sunny Queensland?

Ha a nap sugara nem is borí­tott el bennünket, azért a derűben mégsem szűkölködtünk.

Az ausztrálok vendégszeretetére egész túránk alatt sehol sem panaszkodhattunk. Ennek ellenére itt-ott éreztük azt a különbséget, ami mondjuk a magyaros és az angolos vendégszeretet között valójában fennáll. És ez természetes, hiszen a vendéglátás bizonyos fokig vérmérséklet dolga is. Ilyen vonatkozásban pedig van némi különbség a hideg angolszászok és a paprikás magyarok között …

Brisbane-ben azonban ez a különbség szinte teljesen eltűnt. Derűs, barátságos, közvetlen embereket ismertünk itt meg. Egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy itt hűvös angolszászok között vagyunk. Ez a derűs életfelfogás sok mindenben megnyilvánult. Az öltözködésben például sokkal szí­nesebben öltöznek a férfiak, mint mondjuk Melbourne-ben, Victoriában; lelkesebben, odaadóbban szurkolnak a labdarúgó-pályán, mint például Dél-Ausztráliában; a rögtönzött, utcai istentiszteletek hangulata sokkal feszélyezetlenebb, mint Perthben. Vasárnap kora esti sétánk alkalmával egy ilyen utcai istentisztelet szem- és fültanúja voltam. A prédikátor beszédét még tréfákkal is fűszerezte, a hallgatóság s főleg a mi derültségünkre.

Az Ausztráliában szinte elmaradhatatlan polgármesteri fogadás hangulata sem volt olyan túlzottan hivatalos, mint másutt. A Lord Mayor a hivatalos üdvözlő szavak után elvegyült a hongkongi és a magyar fiúk között. Ő volt az, aki utoljára hagyta el a gazdagon feldí­szí­tett fogadótermet. Talán ez volt az egyetlen fogadás, ahol a mi fiainkat sem zavarta a nyelvi nehézség. A brisbane-i emberek, a polgármester közvetlensége feloldotta az ilyen helyen szokásos merevséget. A fiúk alig akartak hazaindulni. Pedig ez — fogadásról lévén szó — nagy dolog.

Ismét a hongkongiak ellen

A két utolsó mérkőzés gyengébb játéka és az újabb nagyobb feladat, felrázta a fiúkat. Lelkesen készülődtek a hongkongiak elleni visszavágóra.

Az „égiek” azonban ismét kipottyantottak bennünket kegyeikből. Egész pénteken délután és szombatra virradó éjjel zuhogott az eső. Hát ez bizony ártott a gyepszőnyegnek, amely az eddigi legjobbnak í­gérkezett

Közel 10.000 néző övezte a pályát a Brisbane Cricket Groundon, amikor szemerkélő esőben kifutott a két csapat.

Közvetlenül a mérkőzés előtt még egy nagy diplomáciai csata folyt le az irodában a cserelehetőségekről. Az angolszász szokásokat meghonosí­tó hongkongiak ugyanis semmiképpen sem akartak belemenni, hogy cserélhessük a játékosokat. Azzal érveltek, hogy az sportszerűtlen előnyhöz juttatja a csapatot.

Már-már úgy látszott, hogy Mr. Channing, a hongkongiak vezetőjének álláspontját kell elfogadnunk, amikor közbeszólt Mr. Barwick, a queenslandi futball-szöveteég elnöke:

— No, jó, majd a félidőben meglátjuk!
— Oké!

A tiltakozás még jobban felpaprikázta a fiúkat. Hatalmas lendülettel vetették magukat a küzdelembe. Csak úgy záporoztak a lövések a hongkongi kapura.

Láng, Borsos, majd Vilezsál két gólja után a hongkongi kapus, Yong-Poy-Dor el is hagyta kapuját. Az egyik Orosz-bombánál megsérült. Mit tesz a sors! A hongkongiak cserére kényszerülnek. Persze ez nem sokat segí­t!

Alig van hátra 10 perc a félidőből, az eredmény 6:0 a javunkra. Egyszercsak megjelenik a kispad mellett Mr. Barwick.

— Ne tegyék tönkre ezt a csapatot! Csináljanak valamit a második félidőben. Ha itt ma 10—15 gól esik, a kí­naiak további mérkőzésein nem lesz néző.
— Mit tudok csinálni? Legfeljebb becserélem a tartalékokat, ha Mr. Channing beleegyezik.
— Oké! Bí­zza rám!

Két perc múlva sugárzó arccal jött ismét felém az elnök.

— All right! He agrees.

Azt elhiszem, hogy beleegyezik. Arról azonban már nem én tehettem, hogy a cserejátékosok is ragyogóan játszottak, és a mérkőzés végéig újabb négy góllal terhelték meg az ellenfél kapuját. De csak azért néggyel, mert nem mindig jött ki jól a lépés. Góljaink közül Láng és Vilezsál harmat-hármat, Borsos kettőt, Szigeti és Fenyvesi egyet-egyet szerzett.

A hongkongiak nagyon leverve vonultak öltözőjükbe.

— Sorry — mondtam Channingnek, aki eléggé szemrehányóan nézett rám a 10:2 miatt. Jó érzés az édes bosszú … Kár, hogy itthon oly kevésszer fog el bennünket ez az érzés…

A ragyogó játék természetesen költői túlzásokra ragadtatta az ausztrál újságí­rókat és szakembereket. Sőt! A mérkőzés után a hongkongiak menedzsere, Mr. Channing is igen sportszerűen, elismerőleg nyilatkozott.

— Ezek a magyarok világklasszisok.
— Igaz-igaz, nagyon jól játszottunk, de Mr. Channing talán nem látta Puskásékat, amikor jó formában voltak …

George Long, a brisbane-i Truth labdarúgó-kommentátora egy sereg hí­zelgő megállapí­tást tett egészoldalas cikkében. Ilyeneket í­rt:

„Balett-táncosokat megszégyení­tő gyorsaság, és kecsesség a labdakezelésben … A magyarok elbűvölték a nézőket, de a kí­naiakat is…”

A Sunday Mail sem fukarkodik a dicsérettel:

„A Ferencváros a tudományos futball legragyogóbb bemutatójával örvendeztette meg a nézőket. Olyannal, amilyent Brisbane-ben még soha nem láttak … Elképzelhetetlen mérnöki pontossággal szállt a labda lábról lábra a magyaroknál …”

Szép, szép… De mi marad ebből a bajnokságra? Reméljük, van amit azért majd „át tudunk menteni” ebből a játékból a Honvéd és a Vasas ellen is …

Bankett 14 beszéddel és szépségkirálynővel

A mérkőzés után a brisbane-i Hármashatárhegyen bankettre voltunk hivatalosak. Az ausztrál bankett — eltérően a hazai szokásoktól — nem vacsorával összekötött.

Előbb kultúrműsorral szórakoztatták a két csapat tagjait, majd álló-büfé következett. Még ez volt a szerencse. Mert a frissí­tő után következtek az üdvözlő beszédek. Hát bizony az ausztrálok igen tanulékonyak. Sok mindent átvettek tőlünk is. Legalábbis erre gondoltunk, amikor már elhangzott az ötödik, hatodik beszéd. No, talán most már vége. A, dehogy!

Hetedik — nyolcadik!

No, csak nem akarják, hogy reggelig itt legyünk?

Hát szó, ami szó. De még milyen sok szó esett abban a 14 beszédben, amely az este folyamán elhangzott. És ebből csak egy-egy esett a hongkongiak vezetőjére és rám. Még szerencse, hogy mindketten rövidek voltunk.

Igaz, hogy Mr. Barwick mindent kipótolt. El is határozták a fiúk, hogy otthon türelmesek lesznek, ha csak 4—5 beszéd hangzik majd el egy banketten.

A szónoklatok után apró ajándékokat kaptunk, amit egy jó ropogós magyar nótával köszöntek meg a fiúk.

Zúgott a teremben a „Már minálunk babám…” Gerendás „Ácsi” vezényletével. (Bár í­gy vezényelné a támadásokat a pályán …) Csak úgy ropogott a „Nem szedik a meggyet-makkot,” stb. Úgy gondolom, nótázásban is legyőztük a hongkongiakat. Erre a taps erejéből következtettem, no meg abból, hogy a bankett egyik bájos vendége a mi asztalunkat tisztelte meg először.

Miss Robin Allinghamról van szó, aki ebben az évben Queensland állam szépségkirálynője. Alig néhány szavazattal maradt csak le a Miss Australia cí­mről.

Robin kisasszony első táncát a magyar fiúknak ajándékozta. Én Gerendás Bandit protezsáltam nála, de ő mégis Ombódit választotta. Nem tudom, miért? Dalnoki Jenci szerint Miss Allingham kisasszonynak jó az í­zlése. Hát ebben talán volt valami… Gerendás Bandi, úgy látszik, nem volt elég jóképű…

Ombódi — meg kell mondani — jól kitett magáért, és a csapatért. Olyan rock and roll táncot lejtett szépséges partnernőjével, hogy az csoda. Csoda bizony! Tudniillik csoda volt, ha véletlenül összetalálkoztak a forgások, csúsztatások, harmonikák és még nem tudom, milyen figurák közben.

— De ez még semmi! — nyugtatta meg „Csudina” a levegő után kapkodó Robin kisasszonyt. Majd holnap nézzen meg! A pályán!

— Ajjaj! Mi lesz ebből! Ezt a „bemutatót” mi már ismerjük! — szólalt meg a gonoszkodó Gulyás „lesről” (lehet, hogy irigykedett?).

A nyitó tánc után a többiek is táncra perdültek. Fenyvesi átütő sikert aratott. Csak úgy verekedtek érte az ausztrál hölgyek. Úgy 50 fölött… Hogy ennek a Tüskének mailyen rejtett értékei lehetnek? — Záporként repkedtek a féltékenység nyilai Fenyvesi felé a többiek szeméből, ő azonban szí­vós gyerek. Kibí­rta. A táncokat is.

11 óra tájban azért mégiscsak végeszakadt számunkra a bankettnek. Még egy búcsúbeszéd (15.!) és elindultunk szállónkba, a Globe Hotelbe. Másnap újabb feladat elé nézünk.

Csak 21 éven felülieknek!

Az ausztrál városok egyik jellemző szí­nfoltja a Public Bar, vagy ahogy népszerűen hí­vják, a „Pub”. Nálunk Magyarországon nem kap az ehhez hasonló helyiség ilyen elegáns nevet. Egyszerűen kocsmának, söntésnek vagy — népbüfének hí­vják.

Látogatottsága — különösen délután, a munka utáni órákban — szinte életveszélyes. Ausztráliában a sörivás ugyanis nem tartozik a korlátlan szabadságjogok közé: este 6 óra után tilos a sörmérés! Így azután érthető, ha az ausztrál polgár első útja munka után a Pubba vezet, hogy a napi söradagot elfogyassza.

Persze az idő sürget, hiszen a 6 órás zárórát igen szigorúan veszi a tulajdonos, de a rendőrség is. Nem egy tisztes ausztrál polgárt láttunk (néha mi is benéztünk egy ilyen Pubba, csupán kí­váncsiságból …), aki egyszerre 5—6 pohár sört rendelt. Lehelyezte őket más hely hí­ján a lába köré a földre és szépen, módosan „beütemezte” a poharakat a záróráig. A tapasztalatok szerint ilyen téren Ausztráliában sincs különbség nők és férfiak között. 6 óra után az utcákon éppen úgy láttunk dülöngélő férfiakat, mint nőket, akik a kiváló ausztrál sör hatására vették görbén az irányt. A dülöngélés persze ott nem olyan nagy szégyen, legfeljebb egy kicsit kellemetlen, és — sokba kerül.

Brisbane-ben történt a hongkongiak elleni mérkőzés után… A fiúk közül néhányan szálláshelyünk, a Globe Hotel söntésébe mentek, hogy egy pohár sörrel pótolják a mérkőzésen szenvedett folyadékhiányt. Szép lassan kortyolgatták a jéghideg nedűt. Egyszer csak egy termetes ausztrál rendőr Vilezsál mellé sodródik és alig érthető ausztrál, „angolsággal” mond neki valamit. Népszerű balösszekötőnk rá se hederí­t.

— Nyilván valami tévedés — mondja Oszi, persze magyarul. A rendőr azonban, úgy látszik, nem akceptálja Vilezsál í­zes magyarságát, mert most már egy kissé erélyesebb hangon szól rá és int a kijárat felé. Vilezsál makacs gyerek: továbbra sem érti a rend őrét és vissza int:

— Sehova nem megyek, jó nekem itt is. — Azonban biztonság okából felém int.

A rendőr erre már egy kicsit méregbe gurul (ritkaság Ausztráliában!) és határozott hangon kiadja rajtam keresztül az utasí­tást:

— Mr. Vilezsál azonnal hagyja el a helyiséget! Tudomásul veszem és egy kis aggódással kérdem Oszit:
— Csináltál talán valamit?
— Fogalmam sincs, mit akar velem — válaszol Vilezsál.

Ennek fele sem tréfa. Kérdezősködésemre a rendőr elmondja, hogy a Pubot 21 éven aluliak nem látogathatják és í­gy Ví­lezsálnák tilos a helyiségben tartózkodnia.
Harsány nevetés tör ki a kis magyar csoportban. Hamar megmagyarázom a rend derék őrének, hogy egy kicsit túl buzgó volt. Balösszekötőnk már 27 éves — csak az arca látszik fiatalabbnak.

Rendőr barátunk szélesen elmosolyodik. Elrebeg egy-két elmaradhatatlan „sorry”-t — és utána tovább ellenőrzi a vendégeket.

Vilezsál elfogadta a bocsánatkérést és utána emelt fővel, büszkén ment fél a szobájába. Hiába! Nemcsak a nők, a férfiak is hiúak, ha a korukat feszegetik.

A queenslandi „aranylábú” kezdőrúgása

Queensland válogatottjával Brisbane egyik külvárosában, Ipswichben mértük össze erőnket.

A mérkőzés előtti találkozón egy játékos hiányzott. Ki lehet az? Egyet találhatnak, kedves szurkolók!

Ombódi!

Bravó, eltalálták!

Bohémkedvű jobbhátvédünk a tribünön tapasztalatcserét tartott. Miss Queensland ugyanis nagy izgalomban van. Neki kell a mérkőzés kezdőrúgását elvégeznie. Ilyet pedig még nem csinált a 17 év alatt, amióta szépségével bűvöli környezetét. Imre barátunk valódi gavallér módjára, önzetlenül taní­tja a kis Robint. Ami igaz, az igaz! Én is szí­vesen taní­tottam volna …

Őszintén szólva nem is csodálkozom, hogy észrevétlenül elrepült az idő. „Imi bátyánk” lélekszakadva rohan az öltözőbe. Egy kicsit azonban elkésett. Ebben az esetben Kispéter Misa gyorsabb volt.

— Ezt őszintén gondolod? — fordult hozzám elsápadva, amikor közöltem vele, hogy az összeállí­tás időközben megváltozott.
— Nahát, ez nem szép! — S ezzel lesújtva indult vissza a tribünre „Csudina” barátunk.

De ezzel még nem volt vége az ügynek.

— Where is Mr. Ombódi? — kérdi tőlem aggódva Miss Allingham kezdés előtt, a középre való kivonulás közben.
— He is sitting on the stand — válaszolom egykedvűen. Láthatóan izgalommal veszi tudomásul a meglepő választ.
— Mr. Ombódi a tribünön? Hát hogyan rúgjam most el a labdát?

Kétségkí­vül nagy probléma. De talán nélküle is sikerül. A történelmi hűség kedvéért el kell mondani, hogy az ünnepélyes aktus sikerült: a labda elrepült, de majdnem Robin cipője is utána. Imre, Imre! Azért azt el kellett volna magyarázni, hogy a „kecskeméti csüd” mégsem alkalmas a passzolásra!

Szegény Miss Allingham kissé sántí­tva vonult le a pályáról. Lerándult. Spiccel rúgott a kemény labdába. Csöpp hí­ja, hogy „fejre nem állt”.

A mérkőzést egy szűk pályán rendezték. Csapatunk közel sem játszott olyan jól, mint a hongkongiak ellen. Az első félidőben ugyan még elég frissek voltak a fiúk. Három gólos vezetésre is szert tettek.

A játékidő második félében azonban már erősen érezhetők voltak a fáradtság jelei. A labdáért folyó küzdelemből rendszerint a friss, pihent ausztrálok kerültek ki győztesként. Főleg csatáraink fáradtak el. Meg is unta Mátrai Sanyi a csatárok meddőségét. Saját kapujától elindulva végigszáguldott a pályán és hatalmas lendülete az ellenfél 16-osánál tört meg. Ekkor azonban futtából lőtt bombája már a hálóban táncolt.

— Ragyogó alakí­tás volt! Bravó, Mátráj! — szólt az ausztrálok elismerése Sanyi felé. Megérdemelte! De nemcsak mint csatár, hanem mint védő is. Eddigi összes mérkőzésünkön kiválóan játszott. (Válogatott-riválisok, rettegjetek!!)

A mérkőzés végeredménye: 5 :1. Mint eredmény nem rossz! A játék azonban lehetett volna jobb is.

— Túlságosan igényes, Mr. Senédi! — kaptam a kritikát, amikor az ellenfél gratulációit udvariasan elhárí­tottam.

Lehet, hogy igazuk van… De hát én mindig azt szeretném, ha a zöld-fehér csapat kiválóan játszana.

Mérkőzés után egy kissé kiengedtük a „gyeplőt”. Rengeteg meghí­vást kaptak a fiúk. Kellett is egy kis idegi felüdülés.

— 12 óráig kimaradást engedélyezünk — szólt a vezetőség döntése. 14-en vissza is tértek időben. Négyen azonban egy órát késtek.
— Úgy gondoltuk, hogy Pista bácsival elmaradhatunk — védekeztek a „bűnösök”, amikor Fenyvesi másnap reggel a legkegyetlenebb végrehajtókat megszégyení­tő szigorúsággal „behajtotta” a fejenkénti 10 shilling büntetéspénzt.

Hétfő reggel csodálatosan szép, verőfényes napra ébredtünk. Hja, miért is ne lenne jó idő, amikor mi már elmegyünk innen?

Sunny Queensland!? — Mégsem hazudnak tehát a prospektusok.

Csanádi Árpád

folytatjuk