A krupié, aki a Fradi legkeményebb védője volt

Három magyar egykori válogatott futballista él a futballtól távol az Egyesült Államokban. Három teljesen különböző sors az övék. Jancsika Károly a Ferencváros egykori kőkemény hátvédje 11 éve él Las Vegasban, előtte Los Angelesben vállalt munkát.

„A szerdai az egyetlen szabadnapom, ezért csak akkor tudunk találkozni, máskor nem érek rá, az éjjeli munka után nap közben mindig alszom, pihenek. Különben nem lenne friss az agyam. Igazából ez a nap sem teljesen szabad, mert éjjel háromra végeztem a kaszinóban, délben ébredtem, de most legalább este nem megyek dolgozni, együtt tudok lenni a feleségemmel, és mi is tudunk egy kicsit beszélgetni”

– Jancsika Károly azonnal beavatott az amerikai életébe, amikor találkoztunk.

Las Vegasban, a főutcától, a Striptől két kilométerre beszéltünk meg találkozót. Hat éve él a város ezen részén, azóta egy kisebb külvárosi kaszinóban dolgozik. Régebben megpróbálkozott a nagyokba bejutni, amiket különféle filmekből is ismerni, beadta az önéletrajzát, de hiába. Szerinte ebben a szakmában hátszél és kapcsolat nélkül szinte lehetetlen váltani. Legalábbis neki eddig nem sikerült.

A Ferencváros egykori jobbhátvédje 1979-től 85-ig volt a klubnál, 179 meccsen játszott, két gólt szerzett. A múlt novemberben volt 60 éves. A zöld-fehérekkel bajnoki aranyérmet is ünnepelhetett, és egyszeres válogatott. Azt az egyetlen válogatott meccsét ennek megfelelően tudja felidézni, mintha csak tegnap lett volna:

1983. május 15-én Görögország volt az ellenfél.

„Mészöly Kálmán volt a kapitány, selejtezőt játszottunk. Csereként mentem be, Martos Győzőt hí­vta le a kapitány a 43. percben. 2-1-re vezettek a görögök. Kikaptunk 3-2-re, később nem jutottunk ki, de

nekem megható volt. Lehettek vagy 20 ezren a Népstadionban,

de az a Himnusz nekem szólt. Hátborzongató az érzés. Az az egy Himnusz, az egy válogatottság örökre az enyém marad.”

A következő meccsre, a dánok ellenire június elsején már el sem utazott. Egy kisebb húzódást szedett össze, ezért kihagyták a keretből. A bombaerős ellenfél a 84-es Eb-n elődöntős volt, Preben Elkjaer-Larsen nevét akkor ismerte meg a világ. Azon meccsen Martos fogta.

Ennyi volt

A 3-1-es kudarc az első Mészöly-éra végét jelentette, Mezey György vette át a csapatot. Kipróbálta Farkast, Csonkát, később Csuhay, majd Sallai lett az állandó jobb oldali védő. Jancsika nála már nem játszott.

A következő jelentős meccs, amely szóba került kettőnk között, a Ferencváros Bilbao elleni győzelme, ami egyben a továbbjutást jelentette az UEFA-kupában. Szokolai és Pölöskei góljával 2-1-re nyertek hazai pályán, az idegenbeli visszavágón 1-1 lett, Szokolai még az első félidőben egyenlí­tett.

„Nagyon jó kis csapatunk volt, Nyilasi, Ebedli, Pogány, Rab Tibi.

Mint mindig, akkor is nekem jött az ellenfél leggyorsabb játékosa, de azt hiszem, büszke lehetek, megoldottam a feladatot.”

A krónikához hozzátartozik, hogy a bravúr után a Fradi a következő körben kiesett a Zürichhel szemben, mert a hazai döntetlen után 1-0-ra kikapott Svájcban.

Jancsika 65 kiló volt, de keményen harcolt, bárki is volt az ellenfele, akik jó eséllyel nála nagyobbak voltak. Megesett, hogy ő még négy kilót is leadott egy meccsen, de gyorsan visszaszedte.

„Alattomos, hátulról rugdosódó játékos sohasem voltam. Szemtől-szemben játszottam. Tisztelettel. Nem tartottam senkitől.

Így volt ez Bilbaóban is, meg is kaptam a riválisom mezét. Nagy csatát ví­vtunk.”

A Cica becenevet Nyilasi Tibortól kapta. A PVSK elleni meccsen földre vitte a pécsi centert, Horváthot, és eközben megkarmolta a nyakát. „Rajtam maradt az öltözőben, nem tiltakoztam ellene.”

Amikor egy másik becenevet, a Juanitót emlí­tettem, felderült az arca. Abban az időszakban a spanyolok Real Madridban játszó futballistáját nevezték í­gy, és őt is ezen a néven éltette a közönség, amikor sikeresen becsúszott és leszerelte a rivális csatárt.

A legnagyobb ellenfelek

Törőcsik is szóba került, a BVSC-ből ismerte, az ő cselei számára nem voltak nagyon követhetetlenek. Csapó Károlyt viszont kiemelte, mint a legravaszabb játékost, akivel játszott. Bátran fellépett a középpályáról, és kiismerhetetlen megoldást választott, jól passzolt, jól is rúgott kapura. Nagy csaták voltak, és ellene nem is nagyon szeretett játszani.

„Minden nap eszembe jut a Fradi. A foci. A múlt. Mindig. Mindig emlékezem”

– mondta, Jancsika, majd miközben kissé zavarba jöttem, a szemei megteltek könnyekkel. Mondta, hogy nem szeretné visszatartani.

„Az öltözőben töltöttem a fiatalságomat. A futballal lettem férfi, hát hogyne hiányoznának a régi pajtások. 25 ezren tapsoltak nekem. Nem fogott meg egyszer sem a hangulat. Láttam, ha mások, a fiatalabbak a kezüket tördelték, és már az ablakból azt figyelték, mennyien vannak. Nekem nem remegett a térdem. Sőt. Alig vártam, hogy sok néző legyen, mert a futball akkor ér valamit. Nekem már az is örömet jelentette, ha meg tudtam akadályozni egy indí­tást. Amikor a kiesés ellen harcoltunk, akkor is szerettek bennünket. Nem vagyok biztos benne, hogy most is í­gy lenne, ha nem menne a csapatnak.”

Nem meglepő, hogy az összes futballal kapcsolatos relikviáját, érmet, mezeket, újságcikkeket Amerikában őrzi. Semmit sem hagyott Budapesten. A régi csapattársaival nem tartja a kapcsolatot – hiányoznak neki -, barátai februárban meglátogatták, de velük sem lehetett sokat, mert várta a munka.

Hátul (balról): Szántó G., Beles, Rubold, Pölöskei, Szabadi, Rab, Judik, Zsiborás. Középen: Józsa, Szűcs Lajos, dr. Juhász József, Jancsika, Novák Dezső edző, Kvaszta, Koch, Rákosi Gyula edző, Hajdú J. Elől: Bodnár József gyúró, Ebedli, Nyilasi, Szokolai, Pogány, Takács, Takács József gyúró

A magyar focit sem követi már. Szerinte akkor kezdődött a romlás, amikor párttitkárok dönthettek edzőkről, „felhí­gult a szakma”, mert a kapcsolat és a megbí­zhatóság számí­tott, nem a rátermettség, esetleg a futballmúlt, sorolja.

Három éve már az öregfiúk futballra sincs ideje, régebben játszott kispályán Vegasban, például a tornász Európa-bajnok Supola Zoltán társaságában, aki egy show-ban lépett fel, most pedig edzősködik a városban.

Azt mondta, szép élete volt. Arra viszont ma is keserűen emlékszik, hogy mennyire elárulva érezte magát, amikor kiderült, hogy a második helyezett Tatabánya játékosai több prémiumot vehettek fel, mint ők bajnokként. Ez azért is rosszul jött, mert még a tévén is osztozkodniuk kellett, amiket a társai kaptak, mondta.

Világgá indult

Jancsika előbb a Volánba, majd Siófokra ment, a 90-es évek elején Svédországba, Söderteljébe került, és ezért örökre hálás Móré Imre menedzsernek, aki igyekezett segí­teni rajta, hogy pénzt tudjon keresni. Onnan hazatérve, 34 évesen még nem érezte magát öregnek, de már senkinek sem kellett. Leérettségizett, tévészerelő lett, de mire befejezte a pályafutását, a képcsöveket szép lassan felváltották a sí­k és plazmatévék, az ő tudása pedig gyorsan elévült. Nem is maradt a szakmájában.

Épí­tőipari vállalkozást indí­tott, minden áron próbálta magát fenntartani, három lábon akart állni, de mindhárom vállalkozásával csődbe ment.

„Nem kergettek el otthonról, nem menekültem el. Nem maradtam adósa senkinek, engem nem lehet köpködni, amit í­gértem, teljesí­tettem.

Ha meg lehetett volna élni, biztosan vállalom, hogy nem hagyom el a hazámat, de nem ment. Nekem lehetetlen volt. Ezért önmagam is hibáztatom, nemcsak a rendszert. De tény: nem tudtam megélni otthon. Pedig nincs káros szenvedélyem, ami pénzt vinne, egy korty alkoholt sem iszom. Ezért nem láttam más kiutat, csak Amerikát. Ismerősökön keresztül jutottam el ide.”

Azt mondta, sajnálja, hogy nem lehet Magyarországon, és álmában nem gondolta volna, hogy Amerikában fog élni, hogy többet beszél angolul, mint magyarul.

Amerikában Los Angelesbe vezetett az első útja, ott is az épí­tőiparban próbálkozott, festett, mázolt, a lakatosmunkát is megcsinálta. Mint mondta, a munka nemesí­t, a munka nem szitokszó, hanem az élet legfontosabb, legszükségesebb része.

Tisztább munka, de az agynak kegyetlenebb. Olykor nyolc órán át arra kell figyelnie, ami az asztalon történik. Baccara, Texas Holdem, rulett a szakterülete, csak a póker külön világ, arra külön specializálódni kell ebben a bizniszben.

Felelősségteljes szakma az övék, nem tévedhet. Matekból a jobbak közé tartozott az iskolában, ennek most hasznát veszi, amikor pillanatok alatt cí­mletekben kell számolni a pénzt vagy a zsetonokat.

„8 dollár az órabérem, a nyolc órás műszak után van még egy félállásom, onnan is kapok valamennyit. A jatt után is adózni kell, ez egy ilyen világ. Amerikai állampolgár is vagyok, a nyugdí­jig még hat és fél évem van ebben a mókuskerékben.

Sokat nem hiányozhatok, mert akkor kiesek a munkából, és nem kapom meg a pénzem. Egyenruhában vagyok, a légkondit másképp nem bí­rnám ki. Nálunk nincsenek neves vendégek, nincs csillogás, ami a filmekben látható. Egyszer volt egy jó esténk, amikor az egyik tulajdonos velünk játszott.”

Az osztók, krupiék között nincs barátság, nincs csapatszellem. Mindenki teszi a dolgát, a kí­nai a kí­naival jár össze, az orosz az orosszal. A munka után nem is óhajtják egymás társaságát, megy haza a magyar feleségéhez, akivel Magyarországon ismerkedett meg, de már kinn vette feleségül. Ő takarí­t.

„Édesanyám otthon van. 87 évesen esély sincs arra, hogy idejöjjön, nekem pedig melózni kell, mert ingyen nem adják az itteni középszí­nvonalat sem, nekem pedig egy lakóparki lakásra itt telt, otthon sajnos nem. Itt van egy kis medencénk a lakóparkban, fitnesz teremmel. Fájdalmas, hogy évente csak egyszer láthatom a lányomat, de túl kell tenni magam rajta” – mondta.

„Nélkülünk, apró hangyák nélkül nem működne ez a hatalmas nagy kaszinóváros. Alkalmazottak vagyunk, í­gy élünk. Fontos fogaskerekek vagyunk. Ott van az életben a ha. Nemcsak az enyémben, mindenkiében. Egyet tudok és érzek biztosan: nem cseréltem volna el a pályafutásom senkiével. Így volt jó, ahogy alakult. Tettem és teszem a dolgom, ahogy tőlem telik. Csak ez a nagy távolság, az ne lenne. Minden egyszerűbb lenne.”

(Ághassi Attila, Index)